Rettegtem... mint azelőtt sohasem... Senki se járt még a szobámban.... Amaya-t leszámítva persze.. De ő most nem számított... Hallottam, ahogy barátnőim felkiáltanak a csodálkozástól, de most ők sem érdekeltek. Egyedül Ian számított. Ilyenkor örültem annak, hogy rendmániás vagyok... Azonban hiába csillogott-villogott a szobám, mégis úgy éreztem, hogy káosz van... Nem tudtam pontosan miért... de így érzetem... Ian-re pillantottam. Kíváncsian tekintett körbe. Követtem tekintetét. Íróasztaltanomon egy sárkány szobor volt, mellette sorban a rajzceruzáim, mellet a rajzaim kartonja. Tekintete tovább siklott. A gardróbomon tolóajtó volt, rajta sakura mintájú tapéta. Végig tekintett a falamon. Meg-megállt egy-egy selyemképnél, végigolvasta a gyertyákra írt "érzelmeket", elolvasta a díszes kanjikkal írt idézeteket, a megfelelő kőbe vésett elemek nevét, és megállt, majd meghajolt az ágyam előtti szekrényre helyezett Buddha szobor előtt. Most az ágyam következett a "szemlén". Ágyam fölött egy hatalmas kinyitott legyező volt felerősítve. Egy jelenet volt rajta... egy régi történetből... Kis koromban a szüleim gyakran mesélték nekem. Egy lányról szólt, aki első látásra beleszeretett egy fiúba, akit egy sakura alatt látott énekelni. Pont ez a jelenet volt rajta. Egy idézett is helyett kapott rajta... Pontosabban egy haiku...
"Milyen nehéz is
Elkapni egy fa tökéletes virágzását
Az idő Rövid"
Ian megbűvölten olvasta a sorokat. Majd tekintete ágyamra siklott. Egy (ismételten) sakura mintás takaró hevert rajta, párnám sem volt a szokásos... Az ágyam mellett pedig egy miniatűr sakura állt. Ekkor lágy szellő csapott meg. A lányok kimentek a teraszra. Láttam, hogy Ian is arra fordul, majd elindul kifelé. Követtem... A teraszomról a kertünkre lehetett látni. Japán zen kert volt. Apró és közepes, formára nyírt fákkal, egy kis tóval, sziklákkal, egy apró csobogóval, és (a kedvencemmel) egy elkülönített kis résszel. Na jó, nem volt annyira kicsi. Sőt, inkább akkora volt, mint mások házának alapterülete. Az volt az én kis menedékem. 4 hatalmas sakura állt ott, alattuk pedig egy 2 személyes fából készült hintaágy. Mindig oda vonultam el, ha gondolkodni akartam. Volt egy kis kikövezett ösvény is ott, két szélén a földbe épített lámpákkal. Így este is bármikor kimehettem. Vártam... Vártam, hogy valaki megszólaljon... hogy... Ian megszólaljon. De hiába... ő csak megbűvölten bámult a kertre. Barátnőim ekkor hozzám rohantak, és nevetve borultak nyakamba.
- Akane! Hiszen csodálatos ez a hely! Miért nem mondtad sohasem, hogy egy ilyen helyen élsz?
- Nem láttam rá okot - kezdtem - Nem akartam még jobban kilógni a többiek közül... Elég nekem, hogy Amaya miatt a fél suli utál...
Ian-re néztem, aki még mindig az erkélyen állt, és mereven bámult ki a kertre. Arcán már nem csodálatot, vagy ámulatot láttam tükröződni, hanem inkább zavarodottságot. Egy szó nélkül odasétáltam mellé, és arra felé néztem, amerre ő. Szám elé kaptam a kezem a meglepettségtől. Amaya jött át a titkos kapunkon, kezében valamit cipelve. Sajnos túl messze voltam, hogy lássam mi is az. Épp a kert felénél járhatott, amikor felnézett az erkélyemre. Amikor meglátott elmosolyodott és integetni akart... De akkor meglátta a mellettem álló Ian-t, és arcáról eltűnt a jókedv...