Nem tudom miért, de olyan ismerősnek tűnt nekem. Olyan érzésem volt, mintha évek óta ismerném.
- Volna számomra egy kis időd? - szakította félbe gondolatmenetem.
- Persze - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Örülök - villantott rém egy angyali mosolyt.
Karját nyújtotta, én pedig belé karoltam. Már senki se volt az iskolában, ezért nagyon nyugodtnak éreztem magam. Amikor kiléptünk a kapun, úgy éreztem, mintha repülnék. Végre kiszabadultam az iskolából, és nem kell már miatta aggódnom. Az úton beszélgettünk, és mindez olyan természetesnek tűnt.
- Megjöttünk - szólt halkan.
Körülnéztem hol is vagyunk, és nem akartam hinni a szememnek.
- Honnan...? - kérdeztem.
- Honnan tudtam, hogy ez a kedvenc helyed? Onnan, hogy nekem is ez a kedvencem.
Mintha mindenkinél jobban ismerne (tudom, nem most mondom ezt először >.< ). Honnan tudja rólam azokat a dolgokat, amit se anyáék, se Amaya, se a lányok, de még Ian se tudott rólam? Már hetek óta nem tudtam ide eljönni, és ezért már nagyon hiányzott ez a hely.
- Akkor, bemehetünk? - mosolygott rám.
Némán bólintottam, ő pedig kinyitotta nekem az ajtót, majd az egyik asztalhoz kísért. Kihúzta nekem a széket, majd intett a pincérnek.
- Egy eper-vanillia parfé, latte macchiato 2 cukorral a hölgynek, nekem pedig egy mentakehely és jegeskávé.
Jesszusom, még azt is tudja, hogy mit szoktam rendelni. Komolyan ez lassan olyan, mint egy álom. Meg akartam kérdezni, honnan tud rólam ennyi mindent, de úgy éreztem nem fontos. Valamiért azt súgta nekem valami, hogy ne kérdezősködjek, csak élvezzem a helyzetet. Pár perc múlva a pincér kihozta a rendelést, rajtam pedig földöntúli boldogság áradt szét. Felkaptam a kanalat, és nekiestem kedvencemnek. Az első falatnál az ízek szinte felrobbantak a számban. Akár egy falat mennyország. Igen bugyuta képet vághattam, mivel álmodozásomból Kaiji nevetése rántott vissza a valóságba.
- Talán... valami nevetségeset csináltam? - kérdeztem zavaromban.
- Ugyan dehogy. Csupán örülök, hogy ilyen felszabadultnak látlak. Már többször láttalak a városban, és persze az iskolánál. De mindig láttam az arcodon, hogy valami zavar. Minél többször láttalak, annál kíváncsibb lettem, vajon mi dúlt fel ennyire... mint régen is... egy ilyen gyönyörű lányt...
Kábultan néztem szemeibe. Mint régen is? Keresgéltem az emlékeim között. Kerestem a választ, hogy miért is olyan ismerős Kaiji. És akkor eszembe jutott. Nem is tudom, hogy feledkezhettem meg róla...
- Már emlékszem... Tudom miért voltál ismerős...
- Hát végre emlékszel?
- Igen... emlékszem... bátyus - s az asztalon átnyúlva megfogtuk egymás kezét...