El se hiszem, hogy elfelejtettem őt... Hogy felejthettem el a bátyámat??? Na persze nem az igazi bátyám... Na várjatok, elmesélem nektek, hogy is történt. Miután Kaito, azaz Sensei itt hagyott minket, nagyon szomorú voltam. Napokig nem beszéltem senkivel, se Amaya-val, se a szüleimmel. Egész délelőtt ki se mozdultam a házból, csak délután. Akkor is csak a parkba mentem. Akkor is tavasz volt... A parkban is volt egy hatalmas sakura, mint a város minden parkjában és zöld ligetében. Egyik délután történt, amikor ismét a sakura-hoz mentem, hogy kisírjam magam, és gondolkozhassak. De ezúttal egy alvó fiút találtam ott. Kezével eltakarta szemét, egyik lábát felhúzta. Testét lehullott sakura-k borították. Óvatosan közelebb mentem, és letérdeltem mellé. Figyeltem az alvó arcát. Haja összekuszálódott, szempillái hihetetlenül hosszúak voltak, arca kedves. Akkor pedig lassan, álmosan kinyitotta szemét. Egyenesen a szemembe nézett. Olyan érzés volt, mintha olvasna bennem. Hirtelen felült, és elkapta egy tincsem. Szájához húzta, és csókot lehelt rá.
- Hello, szépség. Hogy kerültél ide? - kérdezte.
- A nevem Akane. És én minden nap ide járok - válaszoltam gyerekfejjel.
Ő csak elmosolyodott, majd a fának dőlt, és hívott, hogy üljek mellé. Én mellételepedtem. Ő volt az első, akinek akkoriban elmondtam, hogy mi bánt. Csak teltek a napok egymás után, és alig vártam a délutánokat. 3 hétig ment így minden. Volt amikor a parkban sétáltunk, volt, amikor beültünk ebbe a kávézóba, és volt, hogy a városban sétáltunk. Egy nap megígértük egymásnak, hogy örökké egymás mellett leszünk, akár a testvérek. Miután letettük fogadalmunkat, többé nem találkoztunk. Amikor elmentem másnap a mi fánkhoz, csak egy levél várt rám. Sírva olvastam a levelet, és csalódott voltam. Úgy éreztem mindenki elhagy. De aznap követett Amaya, és így minden rendbe jött. De az elkövetkező 1 évben, hiába tudtam, hogy reménytelen, mégis ott vártam rá 2-től este 7-ig... Egy idő után magammal vittem egy kis füzetet is, és rajzolni kezdtem. Újra és újra felidéztem az arcát, ás folyton őt rajzoltam... ahogy a sakura alatt alszik, a törzsnek dőlve pihen, vagy a messzeségbe kémlel. Rengeteg rajzom lett róla... De akkor jöttek a lányok, és teljesen megfeledkeztem róla... És most itt ül előttem. El se akarom hinni...
- Mondd csak, miért tűntél el akkor? - kérdeztem.
- Sajnálom, hogy akkor minden magyarázat nélkül ott hagytalak. De az édesapám nagyon megbetegedett... Azonnal Amerikába kellett őt szállítanunk...
- És már jobban van?
Arcáról eltűnt a boldogság, és szomorúság költözött helyére. Szeméből eltűnt az életöröm, és magányosság költözött helyére.
- Sajnos nem. 2 évvel ezelőtt meghalt...
- Istenem, Kaiji... Annyira sajnálom...
- Köszönöm. Miután apám itt hagyott, úgy döntöttem, muszáj megkeresnem a kishúgom - és rám mosolygott . Amikor olvastam, hogy az iskoládba minden évfolyamról a 10 legjobb fiú tanuló bekerül, azonnal tanulni kezdtem, hogy újra találkozhassunk....