Komolyan... kezd elegem lenni... Miért titkol mindenki előttem valamit? Méghozzá valamit a múltamról... Megcsörrent a telefonom... Érte nyúltam, és megnéztem kijelzőt... Anya.... el se hiszem... Mit akarhat... talán... talán végre hazajönnek? Gyorsan felvettem a telefont.
- Szia, kicsim. Hogy vagy? Hallottuk, hogy már másodjára kerültél kórházba. Minden rendben?
- Persze, semmi bajom. És ti hogy vagytok?
- Jól vagyunk, szívem. Ha minden jól megy egy hónap múlva már otthon leszünk.
- 1 hónap?
- Igen. Talán valami baj van?- kérdezte aggódó hangon.
Hiába, anya a telefonon keresztül is rájön, hogy ha van valami bajom. De nem mondhatok neki semmit.
- Nem, semmi baj. Csak már hiányoztok.
- Te is nekünk. Légy jó, és vigyáz magadra.
- Rendben, ti is vigyázzatok magatokra.
- Szeretünk.
- Én is titeket - azzal leraktuk a telefont.
Visszafordultam a barátnőimhez. Úgy döntöttem nem várok tovább, kifaggatom őket, hogy mégis mi folyok itt.
- Na jó, elegem van. Vagy elmondjátok, hogy mi folyik itt, és mit titkol mindenki, vagy többet nem beszélek veletek!
Láttam, hogy nagyon meglepődnek. Tehát valamennyire még érdeklem őket... Már csak abba reménykedem, hogy érdeklem őket annyira, hogy többet ne hazudjanak nekem...
- Figyelj, már mondtuk, hogy nem tudunk semmit... - kezdte Misa.
-Ugyan már lányok, miért hazudtok neki? - hallatszott egy flegma hang az ajtóból.
Mindenki felé fordult, és egy lány állt az ajtóban. Hosszú, vörös haja volt, amit két lófarokba fogott. Ruhája... hmm... mit is mondhatnék róla... rövid fekete szoknya, fehér rövid-ujjú, fekete combig érő zokni, és fekete bakancs... Igazi rosszlányos külső... De nem láttam benne semmit rosszat... A lányokra néztem... Szinte ledermedtek, amikor megpillantották.
- Na mi az, már se ismertek? Pedig csak 2 év telt el, mióta utoljára találkoztunk... Misa, Frora - nézett rájuk egyenként.
- Hikari... te mégis mit keresel itt? - kérdezte Misa.
- Ő küldött... eljött az idő....