- Onee-san, kész vagy?
Basszus, ez Kumiko.... Én meg itt állok egy szál törcsiben, miközben Ikuto ölel... Valamit gyorsan ki kell találnunk...
- Most mi legyen? - súgtam.
- Először is válaszolj neki... - bólintottam.
- Igen, máris megyek! - kiáltottam.
- Rendben, itt kint megvárlak akkor.
- N... - válaszolni akartam, de Ikuto befogta a számat.
Amikor ránéztem, csak megrázta a fejét. Lefejtettem kezét a számról, és elléptem tőle. Visszamentem oda, ahol a ruháimat hagytam, de hűlt helyük volt... Hátam mögött távolodó, majd közeledő lépteket hallottam... Hátrapillantottam.. Ikuto kezében egy ruhával tért vissza...
- Íme a ruhája, hercegnő - súgta hangtalan.
Megigézve néztem a ruhát. Meseszép volt... Színét nem tudnám pontosan meghatározni.. Egy mennyei szín... Közelebb léptem, és a ruha vállfájáért nyúltam... Csak amikor már kezemben tartottam, csak akkor láttam meg a rajta fityegő kis csomagot... Belekukkantottam, és arcom színe vörösre váltott... Fe-fehérnemű... és mellette egy könyvecske.. a naplóm... Ránéztem, ő pedig megértette mit akartam..
- Nem néztem meg mi az, ne aggódj - súgta - De most menj, és öltözz fel, gyorsan.
Bólintottam, és besiettem egy kis fülkébe. Magamra kaptam a ruhát, majd az odakészített szandált... Kilépve Ikuto kutató pillantásával találtam szembe magam..
- Gyönyörű vagy - súgta elismerően.
Én megszeppenve bólintottam csak, és szorosan markoltam a naplóm..
- Onee-san, kész vagy már? - hallatszott ismét Kumiko hangja.
- Igen, már jövök - kiáltottam vissza.
Elindultam az ajtó felé, de Ikuto előtt megtorpantam.... A naplómra néztem, majd gyors átgondolás után döntöttem.
- Kérlek vigyáz nekem erre, csak rád bízhato,m- nyomtam a kezébe.
- Megtisztel vele, hercegnőm- hajolt meg.
Rámosolyogtam, majd kiléptem az ajtón. Kumiko odakint várt. Hihetetlenül aranyosan nézett ki. Amikor meglátott rám mosolygott, megölelt, majd belém karolt. Én viszonoztam mosolyát, majd karöltve indultunk reggelizni...
Egy nap feltűnik egy titokzatos férfi tanár, és teljesen felkavarja egy átlagosnak hitt lány életét. Megjelenésével sötét titkok látnak napvilágot, szívek törnek össze, szerelmek születnek, és lesznek semmivé. És mindez egy iskolában. Túl élik vajon a bonyodalmakat? Boldogok lehetnek együtt valaha is? Vár-e rájuk közös jövő, vagy a vér tönkretesz egy többéves, igaz szerelmet.......
78. fejezet
Nem tudtam elaludni... Egészen addig járkáltam fel-alá a szobámban kutakodva, míg nem jöttek ébreszteni... A kutakodásomnak hála találtam pár érdekes dolgot... Egy fotóalbumot, amiben rólam titokban készített képek tömkelege sorakozott, egy listát rajta a kedvenc dolgaimmal, helyeimmel, szokásaimmal, egy listát a barátaimról, és egy naplót... Teljesen üres volt... Ezért úgy döntöttem napló írásba kezdek... A tegnapi nappal fogom kezdeni... És mindig magamnál tartom majd, nehogy valaki beleolvasson, ha nem vagyok itt... A szobalány, aki ébreszteni jött, átkísért egy másik szobába... A fürdőbe.. Akkora volt, mint ez előző házunk! És ez nem túlzás... A szobalány kiment, én levetkőztem, és ruháim tetejére raktam vadi új naplóm. Bemásztam a hatalmas kádba, és elmerültem az előkészített fürdőben... Valami mennyei volt... Nyugalom áradt szét rajtam... Nyugalom, amit napok óta nem éreztem..
- Látom jól érzed magad - szólalt meg egy hang mögöttem.
Hirtelen megfordultam, és felpattantam a kádból. Ikuto állt velem szemben. Minden bizonnyal a komornyik egyenruhájában.. Láttam, hogy tekintete végig siklik rajtam, és csak ekkor jöttem rá, hogy (a fürdőből rajtam maradtam buborékokat leszámítva...) teljesen meztelen vagyok... Visszaültem hát sietve, egy halk sikítás kíséretében. Nevetést hallottam.. Remek.. kinevet...
- Előttem nem kell zavarban lenned.
- Mé-mégis miért vagy itt?
- Érted jöttem. Édesanyád és a húgod már az asztalnál várnak rád...
- És miért nem a szobalány jött be?
- Csupán azért, mert én azt mondtam. Most pedig gyerünk kifele a kádból, itt a törülköződ.
Felé pillantottam a vállam fölött. Arcát elfordította, szemét becsukta, s kezében tartotta a törülközőmet. Óvatosan kiszálltam a kádból, és a törülközőért mentem. Amikor érezte, hogy el akarok húzódni tőle, hirtelen magához szorított...
- Ikuto..
- Ne aggódj, nem teszek veled semmit...
Hagytam, hadd öleljen... Csupán pár másodpercig állhattunk ott, mégis egy örökkévalóságnak tűnt...
- Látom jól érzed magad - szólalt meg egy hang mögöttem.
Hirtelen megfordultam, és felpattantam a kádból. Ikuto állt velem szemben. Minden bizonnyal a komornyik egyenruhájában.. Láttam, hogy tekintete végig siklik rajtam, és csak ekkor jöttem rá, hogy (a fürdőből rajtam maradtam buborékokat leszámítva...) teljesen meztelen vagyok... Visszaültem hát sietve, egy halk sikítás kíséretében. Nevetést hallottam.. Remek.. kinevet...
- Előttem nem kell zavarban lenned.
- Mé-mégis miért vagy itt?
- Érted jöttem. Édesanyád és a húgod már az asztalnál várnak rád...
- És miért nem a szobalány jött be?
- Csupán azért, mert én azt mondtam. Most pedig gyerünk kifele a kádból, itt a törülköződ.
Felé pillantottam a vállam fölött. Arcát elfordította, szemét becsukta, s kezében tartotta a törülközőmet. Óvatosan kiszálltam a kádból, és a törülközőért mentem. Amikor érezte, hogy el akarok húzódni tőle, hirtelen magához szorított...
- Ikuto..
- Ne aggódj, nem teszek veled semmit...
Hagytam, hadd öleljen... Csupán pár másodpercig állhattunk ott, mégis egy örökkévalóságnak tűnt...
77. fejezet
Teljesen elfeledkeztem róla... De vajon most mégis mit akarhat.. Miért hív engem hajnali 3-kor? Felvettem, és lassan fülemhez emeltem a telefont..
- Akane, te vagy az? Ott vagy?
- I-igen...
- Mégis merre vagy? Nem jöttél haza, és iskolában se voltál.. Minden rendben? Csak nem azzal az alakkal vagy? - förmedt rám.
Éppen válaszolni akartam, de nem volt időm... Ikuto kikapta a kezemből a telefont, és ő válaszolt helyettem...
- Mégis miért üvöltözöl? Kinek képzeled te magad?
- És te, Mégis ki a franc vagy? - üvöltötték a vonal túl feléről.
- Én vagyok a hercegnő személyi komornyikja. Neked pedig most már semmi közöd hozzá, Amaya-kun - azzal lerakta a telefont, és a kezembe nyomta.
- Ez mégis mi volt? - kérdeztem értetlenül.
- Csak tettem egy szívességet... Bár lehet, hogy ezek után hamarosan feltűnik itt....
- És ez a komornyik dolog...
- Ja igen... Hát az igaz.. Lényegében én vagyok a jobb kezed meg hasonlók...
- Értem....
- Na de ideje visszamennünk a saját szobánkba... mielőtt még valaki ismét ránk nyitna, vagy fölfedezné, hogy a hercegnő nincs a szobájában...
- Igazad van...
Egy sóhaj kíséretében elindultam... Ikuto kinyitotta nekem az ajtót, majd kitekintet, és körülnézett nem jön-e valaki. Intett, hogy tiszta a levegő... Kiléptem a szobából, ő pedig megfogta a kezem, és visszakísért a szobámba... Az ajtó előtt megálltunk, ő elengedte a kezem, majd meghajolt...
- Jó éjszakát, hercegnőm. Remélem álmaimban újra láthatom önt - azzal eltűnt a folyosó végén...
- Akane, te vagy az? Ott vagy?
- I-igen...
- Mégis merre vagy? Nem jöttél haza, és iskolában se voltál.. Minden rendben? Csak nem azzal az alakkal vagy? - förmedt rám.
Éppen válaszolni akartam, de nem volt időm... Ikuto kikapta a kezemből a telefont, és ő válaszolt helyettem...
- Mégis miért üvöltözöl? Kinek képzeled te magad?
- És te, Mégis ki a franc vagy? - üvöltötték a vonal túl feléről.
- Én vagyok a hercegnő személyi komornyikja. Neked pedig most már semmi közöd hozzá, Amaya-kun - azzal lerakta a telefont, és a kezembe nyomta.
- Ez mégis mi volt? - kérdeztem értetlenül.
- Csak tettem egy szívességet... Bár lehet, hogy ezek után hamarosan feltűnik itt....
- És ez a komornyik dolog...
- Ja igen... Hát az igaz.. Lényegében én vagyok a jobb kezed meg hasonlók...
- Értem....
- Na de ideje visszamennünk a saját szobánkba... mielőtt még valaki ismét ránk nyitna, vagy fölfedezné, hogy a hercegnő nincs a szobájában...
- Igazad van...
Egy sóhaj kíséretében elindultam... Ikuto kinyitotta nekem az ajtót, majd kitekintet, és körülnézett nem jön-e valaki. Intett, hogy tiszta a levegő... Kiléptem a szobából, ő pedig megfogta a kezem, és visszakísért a szobámba... Az ajtó előtt megálltunk, ő elengedte a kezem, majd meghajolt...
- Jó éjszakát, hercegnőm. Remélem álmaimban újra láthatom önt - azzal eltűnt a folyosó végén...
76. fejezet
A kilincs lassan lenyomódott, és egy halk kattanás jelezte, hogy az ajtó kinyílt... Ekkor Ikuto felpattant, megragadta a karom, és a falhoz szorított... Nem valami jó búvóhely, meg fognak látni, gondoltam... De amikor rájöttem, hogy mit is tervez valójában, addigra késő volt... Egy hirtelen mozdulattal száját számra tapasztotta... Nem tudtam ellenkezni, az ajtó kinyílt, és fény szökött be a szobába...
- Ki van ott? - hallatszott egy ideges női hang.
Ikuto elhúzódott tőlem, megfogta a fejem, és vállára hajtotta. Ő egy sóhaj közepette az ajtóban álló felé fordult...
- Ne már, miért kellett megzavarni minket?
- Ne itt enyelegj a barátnőddel! Azonnal menjetek vissza mind a ketten a szálláshelyetekre!
- Ahogy akarod - mondta beleegyező hangon, majd visszafordult felém.
Egy sóhaj hallatszott, majd ajtócsukódás, azt követően pedig távolodó léptek.. A megkönnyebbüléstől, ami végigsöpört rajtam, lecsúsztam hátam a falnak vetve. Tehetetlenül rogytam a földre. Nem tudtam, hogy most örüljek, vagy dühös legyek... Szerencsénkre megmenekültünk, de... Ikuto.. engem.. ő... meg... megcsókolt... Teljesen lefagytam, tekintetem üvegessé vált.. Egy kéz nyúlt felém... Lassan visszatért az öntudatom... Látásom is kitisztult... Ikuto nyújtotta felém a kezét... Egy percnyi habozás után keze után nyúltam, ő pedig felsegített... Még mindig a falnak támaszkodva rá meredtem. Szemében valami elemi erővel söpört végig.. Hogy mi? Én sem tudom... De éreztem, hogy magához vonz... Lassan közelebb léptünk egymáshoz... Kezével végigsimított hajamon... Arcunk egyre közeledett a másikéhoz... Egy zaj csapta meg a fülem... A telefonom... Valaki hív... Kelletlenül elővettem a telefonom, és a kijelzőre meredtem..
- Szent ég... teljesen megfeledkeztem róla! - sikítottam fel...
- Ki van ott? - hallatszott egy ideges női hang.
Ikuto elhúzódott tőlem, megfogta a fejem, és vállára hajtotta. Ő egy sóhaj közepette az ajtóban álló felé fordult...
- Ne már, miért kellett megzavarni minket?
- Ne itt enyelegj a barátnőddel! Azonnal menjetek vissza mind a ketten a szálláshelyetekre!
- Ahogy akarod - mondta beleegyező hangon, majd visszafordult felém.
Egy sóhaj hallatszott, majd ajtócsukódás, azt követően pedig távolodó léptek.. A megkönnyebbüléstől, ami végigsöpört rajtam, lecsúsztam hátam a falnak vetve. Tehetetlenül rogytam a földre. Nem tudtam, hogy most örüljek, vagy dühös legyek... Szerencsénkre megmenekültünk, de... Ikuto.. engem.. ő... meg... megcsókolt... Teljesen lefagytam, tekintetem üvegessé vált.. Egy kéz nyúlt felém... Lassan visszatért az öntudatom... Látásom is kitisztult... Ikuto nyújtotta felém a kezét... Egy percnyi habozás után keze után nyúltam, ő pedig felsegített... Még mindig a falnak támaszkodva rá meredtem. Szemében valami elemi erővel söpört végig.. Hogy mi? Én sem tudom... De éreztem, hogy magához vonz... Lassan közelebb léptünk egymáshoz... Kezével végigsimított hajamon... Arcunk egyre közeledett a másikéhoz... Egy zaj csapta meg a fülem... A telefonom... Valaki hív... Kelletlenül elővettem a telefonom, és a kijelzőre meredtem..
- Szent ég... teljesen megfeledkeztem róla! - sikítottam fel...
75. fejezet
Tehát ő küldte a zenedobozokat.. De miért? Ki ő? Honnan tudja, hogy ki vagyok? Ez nem hiszem el... Miért olyan ismerős nekem? Olyan érzésem van, mintha évek óta ismerném..
- Honnan...
- Honnan ismerlek? És miért vagyok neked ismerős? - bólintottam - Ez egyszerű... Amikor megszülettél, általában én vigyáztam rád. Még akkor is, amikor a nevelő szüleidhez kerültél... Sokat sírtál.. én pedig olyankor mindig ezt zongoráztam neked... A születésed alkalmából írtam...
- És később miért tűntél el?
- A királynő úgy gondolta, ha végig veled lennék, rájönnél ki is vagy valójában..
- Akkor ezért küldted azokat a zenedobozokat a születésnapjaimra?
- Pontosan. Örülök, hogy nem felejtettél el teljesen - küldött felém egy félszeg mosolyt.
Nem akartam lelombozni, ezért nem mondtam el neki, hogy a zenedobozokon kívül nincs róla más emlékem...
Vagy mégis? Mintha már láttam volna... De mikor.. és hol? Hát persze...
- Ugye te voltál az anno a parkban.. és az iskolánál... meg a játszótéren.. és a cukrászdánál.. és.. és..
- Igen... akár egy testőr figyeltem minden lépted, és vigyáztam rád...
- Nem... nem testőr.... őrangyal! Te voltál az én őrangyalom!
- Ugyan..
Léptek hangzottak fel... Valaki közeledett... Egymásra néztünk, majd körbenéztem a szobában.. nem tudtunk sehova se elbújni... Valaki meg fog látni minket... Valamiért úgy éreztem ebből nagy baj lesz... Zavartan néztem rá... ő teljesen nyugodt volt... meg se mozdult.. Egyenesen maga elé nézett... gondolkozott... A léptek elhaltak... Akár ki is az, megállt az ajtó előtt.. és hamarosan benyit...
- Honnan...
- Honnan ismerlek? És miért vagyok neked ismerős? - bólintottam - Ez egyszerű... Amikor megszülettél, általában én vigyáztam rád. Még akkor is, amikor a nevelő szüleidhez kerültél... Sokat sírtál.. én pedig olyankor mindig ezt zongoráztam neked... A születésed alkalmából írtam...
- És később miért tűntél el?
- A királynő úgy gondolta, ha végig veled lennék, rájönnél ki is vagy valójában..
- Akkor ezért küldted azokat a zenedobozokat a születésnapjaimra?
- Pontosan. Örülök, hogy nem felejtettél el teljesen - küldött felém egy félszeg mosolyt.
Nem akartam lelombozni, ezért nem mondtam el neki, hogy a zenedobozokon kívül nincs róla más emlékem...
Vagy mégis? Mintha már láttam volna... De mikor.. és hol? Hát persze...
- Ugye te voltál az anno a parkban.. és az iskolánál... meg a játszótéren.. és a cukrászdánál.. és.. és..
- Igen... akár egy testőr figyeltem minden lépted, és vigyáztam rád...
- Nem... nem testőr.... őrangyal! Te voltál az én őrangyalom!
- Ugyan..
Léptek hangzottak fel... Valaki közeledett... Egymásra néztünk, majd körbenéztem a szobában.. nem tudtunk sehova se elbújni... Valaki meg fog látni minket... Valamiért úgy éreztem ebből nagy baj lesz... Zavartan néztem rá... ő teljesen nyugodt volt... meg se mozdult.. Egyenesen maga elé nézett... gondolkozott... A léptek elhaltak... Akár ki is az, megállt az ajtó előtt.. és hamarosan benyit...
74. fejezet
Mégis ki lehet ez a fiú... a játéka szinte földöntúli.. Teljesen átadja magát a játéknak.. szinte eggyé válik vele... A Hold sápadt fényénél akár egy messzi angyal... Óvatosan közelítettem meg.. Valami elemi erő húzott hozzá.. Szinte magához vonzott, akár egy mágnes... Nem tudtam neki ellen állni... Amikor odaértem hozzá, a zongorára tettem kezem, majd énekelni kezdtem.. Életemben nem hallottam még ezt a dalt, de mégis úgy éreztem, ismerem a szövegét...
Ez a dal felidézett bennem valamit... Hát persze! A kis zenélő doboz... Amit minden szülinapomra megkaptam.. Mindig csak a dal egy része volt rajta... Viszont, ha egymás után játszottam le őket, már majdnem meg volt a darab... Mi is volt az aljukra írva.. Egy név.. Tehát akkor ő küldte őket.. De mi is volt az a név... Gondolkodj.. Hát persze!
- Ikuto - mondtam halkan, alig hallhatóan.Ő abbahagyta a játékot, kinyitotta a szemét, és rám nézett..
- Akane, hát végre eljöttél....
"Kurai kako o ofu ni hakobu, mō atomodori wa...
/Elragad a sötét múlt, nincs többé visszaút.../
Mūnraitodansu wa, kesshite kawaranai...
/A Hold fénynél táncolunk, soha meg nem változunk.../
Anata to memorisutikku, watashi no kokoro wa atarashī kyoku kara kite iru...
/Az emlék magával ragad, szívemből új dallam fakad.../
Watashi wa anata to no kako no yūsuhosuteru ni chūdoku ni naru omoide...
/Az emlékek rabjává válok, a múltba veled szállok.../
Watashi wa kako o osorete, watashi wa shōrai e no fuan...
/Félem a múltat, félem a jövőt.../
Watashi wa kare o wasureru no ga kowai...
/Félek, hogy elfelejtem őt.../
Shikashi, soreha watashitoisshoni kokode wa arimasen...
/De nem mert itt van mellettem.../
Watashi wa itsumo sō shimasu...
/Mindig fogja a kezem.../"
Ez a dal felidézett bennem valamit... Hát persze! A kis zenélő doboz... Amit minden szülinapomra megkaptam.. Mindig csak a dal egy része volt rajta... Viszont, ha egymás után játszottam le őket, már majdnem meg volt a darab... Mi is volt az aljukra írva.. Egy név.. Tehát akkor ő küldte őket.. De mi is volt az a név... Gondolkodj.. Hát persze!
- Ikuto - mondtam halkan, alig hallhatóan.Ő abbahagyta a játékot, kinyitotta a szemét, és rám nézett..
- Akane, hát végre eljöttél....
73. fejezet
Sok mindent tudtam meg a családomról... és mindössze pár óra alatt... Rájöttem, hogy a húgommal szó szerint testvér lelkek vagyunk... Teljesen ugyan azok érdekelnek minden, és í sítulusunk is nagyban megegyezik... A bezsélgetés végeztével mind átkísértek engem egy szobába... Szeim eltakraták.. azt mondták, van számomra egy meglepetésük... Amikor ismét kinyitottam a szemem egy meseszép látvány tárult elém... Egy pompás szoba.. Egy hercegnő szobája... Mindenhol sakura minta... Japán képek, és selyemképek... Egy mennyország (számomra)... Hitetlenkedve néztem végig a szobán.. SDzinte teljesen ugyan oylan volt, mint a régi szobám, csak mégjob.. Nagyon és tágasabb... világosabb.... Valamiért úgy éreztem haza tértem... Ez az igazi otthonom... Édesanyám lépett mellém...
- Akane. most pihenj le... Holnaptól kezdődnek az óráid...
- Milyen óráim? - néztem rá értetlenül.
- Itt az ideje, hogy felkészólj arra, hogy átvedd a trónt.
Hogy micsoda? Jó.. az eljutott a tudatomig, hogy én vagyok a gercegmő meg minden... dfe hogy én iránítsam az egész országot? Ez azért több a soknál...
- Nem hiszem, hogy alkalmas lennék uralkodónak....
- Még nem is... ezért kellenek az órák.. Ne félj, a húgod is jár erre az órákra már évek óta...
Ránéztem, ő pedig elmosolyodtt, majd intett egyet.. Tehát később majd beavat a részletekbe... Előre félek tőle..
- Én most megyek - mondta anya.
- Rendben van - mosolyogtam rá.
Miutén kiment, a lányokkal az ágyra vetettük magunkat. Nevetve furtuk magunkat a temérdek párna közé. Kumiko először értetlenül nézett, majd ő is csatlakozott hozzánk...
- El se hiszem, hogy tényleg itt vagyok...
- Onee-san, örülök, hogy visszajöttél - ölelt meg.
- Igaz is, de mióta tudod, hogy ki vagyok? Mármint...
- Semmi baj, értem én. Igazából nem szinte rögötn lemondták ni a helyzet... Tudtam mindenről, és néha, ha csak titokban is, de követtelek téged... mert így, ha csak közvetve is, de veled lehettem - mondta fülig pirulva.
- Istenem, kell nennél aranyosabb hugica? - öleltem meg.
- Egek, ennyi az idő? - nézett az órájára - Sajnálom, de mennem kell. Várnak rám. Majd később még beszélünk. Sziasztok.
Mind utána néztünk, majd egymásra, és mindenki felkapott egy-egy párnát, és egyzserre kiáltottuk:
- Párna-csata!
Na jó, ez a bagász tuti nem normális. De annyira boldog vagyok most. A lányok sokáig maradtak, és csak késő este mentek el... Valamiért túl izgatott voltam este, és nem tudtam aludni... Hát fogtam magam, és felfedező útra indultam... Bejártam már a fél palotát, amikor egy hangra lettem figyelmes.. Zongora hang... Vlaki zongorázott... Méghozzá közel hozzám... Köveni kezdtem a hangot.. Egy hatalmas, a mennyezetig érő faafjtó mögül jött... Óvatosan lenyomtam a kilincset... A szoba falai üvegből voltak.. A Hold sápast fényem egvilágította a zongorát, és a rajta játszó fiút... Kissé fakó barna haja szemébe lógott... Arany szemeiben elmondhatalan vágy tükröződött... És ezt az érzést át vitte zngorajátékába is... Szinte beleborzongtam játékába... Még sose tapasztaltam ilyen érzést eddig... Szinte repültem... Mesés érzés volt... Álombeli...
- Akane. most pihenj le... Holnaptól kezdődnek az óráid...
- Milyen óráim? - néztem rá értetlenül.
- Itt az ideje, hogy felkészólj arra, hogy átvedd a trónt.
Hogy micsoda? Jó.. az eljutott a tudatomig, hogy én vagyok a gercegmő meg minden... dfe hogy én iránítsam az egész országot? Ez azért több a soknál...
- Nem hiszem, hogy alkalmas lennék uralkodónak....
- Még nem is... ezért kellenek az órák.. Ne félj, a húgod is jár erre az órákra már évek óta...
Ránéztem, ő pedig elmosolyodtt, majd intett egyet.. Tehát később majd beavat a részletekbe... Előre félek tőle..
- Én most megyek - mondta anya.
- Rendben van - mosolyogtam rá.
Miutén kiment, a lányokkal az ágyra vetettük magunkat. Nevetve furtuk magunkat a temérdek párna közé. Kumiko először értetlenül nézett, majd ő is csatlakozott hozzánk...
- El se hiszem, hogy tényleg itt vagyok...
- Onee-san, örülök, hogy visszajöttél - ölelt meg.
- Igaz is, de mióta tudod, hogy ki vagyok? Mármint...
- Semmi baj, értem én. Igazából nem szinte rögötn lemondták ni a helyzet... Tudtam mindenről, és néha, ha csak titokban is, de követtelek téged... mert így, ha csak közvetve is, de veled lehettem - mondta fülig pirulva.
- Istenem, kell nennél aranyosabb hugica? - öleltem meg.
- Egek, ennyi az idő? - nézett az órájára - Sajnálom, de mennem kell. Várnak rám. Majd később még beszélünk. Sziasztok.
Mind utána néztünk, majd egymásra, és mindenki felkapott egy-egy párnát, és egyzserre kiáltottuk:
- Párna-csata!
Na jó, ez a bagász tuti nem normális. De annyira boldog vagyok most. A lányok sokáig maradtak, és csak késő este mentek el... Valamiért túl izgatott voltam este, és nem tudtam aludni... Hát fogtam magam, és felfedező útra indultam... Bejártam már a fél palotát, amikor egy hangra lettem figyelmes.. Zongora hang... Vlaki zongorázott... Méghozzá közel hozzám... Köveni kezdtem a hangot.. Egy hatalmas, a mennyezetig érő faafjtó mögül jött... Óvatosan lenyomtam a kilincset... A szoba falai üvegből voltak.. A Hold sápast fényem egvilágította a zongorát, és a rajta játszó fiút... Kissé fakó barna haja szemébe lógott... Arany szemeiben elmondhatalan vágy tükröződött... És ezt az érzést át vitte zngorajátékába is... Szinte beleborzongtam játékába... Még sose tapasztaltam ilyen érzést eddig... Szinte repültem... Mesés érzés volt... Álombeli...
72. fejezet
Nem akartam hinni a szememnek... Biztos csak álmodom... Ez velem nem történhet meg.... Én túl átlagos vagyok mindehez... Amí ezeken gondolkodtam, barátnőim szinte szó szerint becipeltek a palota belsejébe... Amikor ismét észhez kaptam, már egy vörös kanapén ültem.. Kezemben teáscsézse, mellettem barátnőim...
- Hamarosan itt lesz - súgta oda nekem Hikari.
Én csak zavartan bólintottam, és belekortyoltam a kitöltött teámba... Zöld tea... tisztán.. a kedvencem.. Valamiért megynugtatott... Kinyilt a hatalmas ajtó... Egy nő lépett be rajta... Amint megláttam, sietve leraktam a teát a kis asztalkára, és elébe siettem... Valami húzott hozzá... Amikor megláttam kedves arcát, gondokodó kezeit, és örömteli kék szemit, akaratlan is karjai közé vetettem magam... Szorosan öleltem, mintha sose akarnám elengedni... Éreztem, hogy egy szó akar kitörni belőlem.. először nem engedtem neki, de túl erős volt a kényszer...
- Anya... - szkadt ki belőlem, és arcomon végig patakzottak könyneim...
Barátnőim biztosan hülyének néztek... Igazából még sose láttam ezelőtt az édesanyám.. vagy legalábbis nem emlékszem rá... Mégis belül valami azt súgta nekem, hogy ismerem... Ekkor meghallottam, hogy barátnőim mögöttem szipognak... Legalább nem néznek hülyének... Elengedtem édesnayám, és egymásba karolva mentünk vissza a kanapéhoz... Leültünk egymás mellé, de nemengedtük el egymás kezét...
- Lányom.. annyira örülök, hogy végre látlak téged... Annyi mindent kell bepótolnunk..
- Tudom... El se hiszem, hogy végre találkozunk...
- Misa, Frora... mindent köszönök nektek.. Köszönöm, hogy ennyi éven át vigyáztatok rá...
- Ugyan már... - mondta zavrtan Frora.
- Baráti kötelességünk volt... - egészítette ki Misa.
- Neked is köszönöm Hikari... Hallom végre kibékültél a lányokkal... és Akane-val is jó barátok lettetek..
- Mindezt a hercegnő.... akarom mondani Akane-nak köszönhetem, felség - hajolt meg.
Halk, futó léptek hangzottak az ajtó irányából... Apró léptek... Az ajtó hírtelen kinyilt,é s egy kislány futott be rajta... Rövid, fehér nyári ruha volt rajta... Hajában hajráf, nyakában kereszt... Amikor megláttam oylan ismerősnek tűnt... Azok a mély mondanivalójú szemek, a titokzatos, mégis kedves arc... Felálltam, és amikor a kislány megpillantott, szemei könnybe lábadtak, és felém szaladt... Már tudtam ki az... a szívem megsúgta... Kitártam karjaim, ő pedig szorosan magához ölelt...
- Onee-sama... - zokogta, miközben megölelt...
- Szervusz, Kumiko - öleltem át én is...
Hallottam, hogy a lányok ismét szipogni kezdenek... Egek, milyen érzelgősek a barátnőim... De mondjuk nem csoda... Most látnak újra egyesülni egy régen szétszakadt családot... És mindennek ők is részei... Lassan elengedtem a húgocskám, és visszaültem édesanyám mellé... Mind egynásra néztünk, és csak mosolygotunk... Édesanyám mesélt az életéről, és hogy mi is vár ám, a húgom kérdezgetett, milyen az iskol,a hova jövőre járni fog, barátnőim eléggé cikis sztorikat meséltek rólam, amiken jót nevetett mindenki, kivéve engem... Annyira idilli volt ez az egész.. Bele se gondoltam, mi fog történni, ha kiderül ki vagyok... Hogy mi lesz így az eddigi életemmel, és mi lesz majd az iskolában...
- Hamarosan itt lesz - súgta oda nekem Hikari.
Én csak zavartan bólintottam, és belekortyoltam a kitöltött teámba... Zöld tea... tisztán.. a kedvencem.. Valamiért megynugtatott... Kinyilt a hatalmas ajtó... Egy nő lépett be rajta... Amint megláttam, sietve leraktam a teát a kis asztalkára, és elébe siettem... Valami húzott hozzá... Amikor megláttam kedves arcát, gondokodó kezeit, és örömteli kék szemit, akaratlan is karjai közé vetettem magam... Szorosan öleltem, mintha sose akarnám elengedni... Éreztem, hogy egy szó akar kitörni belőlem.. először nem engedtem neki, de túl erős volt a kényszer...
- Anya... - szkadt ki belőlem, és arcomon végig patakzottak könyneim...
Barátnőim biztosan hülyének néztek... Igazából még sose láttam ezelőtt az édesanyám.. vagy legalábbis nem emlékszem rá... Mégis belül valami azt súgta nekem, hogy ismerem... Ekkor meghallottam, hogy barátnőim mögöttem szipognak... Legalább nem néznek hülyének... Elengedtem édesnayám, és egymásba karolva mentünk vissza a kanapéhoz... Leültünk egymás mellé, de nemengedtük el egymás kezét...
- Lányom.. annyira örülök, hogy végre látlak téged... Annyi mindent kell bepótolnunk..
- Tudom... El se hiszem, hogy végre találkozunk...
- Misa, Frora... mindent köszönök nektek.. Köszönöm, hogy ennyi éven át vigyáztatok rá...
- Ugyan már... - mondta zavrtan Frora.
- Baráti kötelességünk volt... - egészítette ki Misa.
- Neked is köszönöm Hikari... Hallom végre kibékültél a lányokkal... és Akane-val is jó barátok lettetek..
- Mindezt a hercegnő.... akarom mondani Akane-nak köszönhetem, felség - hajolt meg.
Halk, futó léptek hangzottak az ajtó irányából... Apró léptek... Az ajtó hírtelen kinyilt,é s egy kislány futott be rajta... Rövid, fehér nyári ruha volt rajta... Hajában hajráf, nyakában kereszt... Amikor megláttam oylan ismerősnek tűnt... Azok a mély mondanivalójú szemek, a titokzatos, mégis kedves arc... Felálltam, és amikor a kislány megpillantott, szemei könnybe lábadtak, és felém szaladt... Már tudtam ki az... a szívem megsúgta... Kitártam karjaim, ő pedig szorosan magához ölelt...
- Onee-sama... - zokogta, miközben megölelt...
- Szervusz, Kumiko - öleltem át én is...
Hallottam, hogy a lányok ismét szipogni kezdenek... Egek, milyen érzelgősek a barátnőim... De mondjuk nem csoda... Most látnak újra egyesülni egy régen szétszakadt családot... És mindennek ők is részei... Lassan elengedtem a húgocskám, és visszaültem édesanyám mellé... Mind egynásra néztünk, és csak mosolygotunk... Édesanyám mesélt az életéről, és hogy mi is vár ám, a húgom kérdezgetett, milyen az iskol,a hova jövőre járni fog, barátnőim eléggé cikis sztorikat meséltek rólam, amiken jót nevetett mindenki, kivéve engem... Annyira idilli volt ez az egész.. Bele se gondoltam, mi fog történni, ha kiderül ki vagyok... Hogy mi lesz így az eddigi életemmel, és mi lesz majd az iskolában...
71. fejezet
2 hét telt el... Már mindekit ismerek a családomból... Az összes unokatestvérem, a valódi szüleim, a húgom... és persze a palotában dolgokat is... Az elmúlt idő alatt összebarátkoztunk Hikari-val... Ja és kibékítettem őt és a lányokat is... Itt az idő, hogy találkozzak a valósi szüleimmel... Kopogtak... Hikari lépett be a lányokkal karöltve...
- Hello, Akane. Örülök, hogy végre kinegednek - mosolygott rám Misa.
- És mivel tudjuk, hogy rögtön a szüleidhez szeretnél menni, hoztunk neked egy kis ajándékot - mondta Frora.
Hikari félszegen lépett előre, kezében egy dobozzal... A dobozon japán kanjik voltak, és egy rózsaszín szallaggal volt árkötve... Elém lépett, és lerakta mellém az ágyra...
- Úgy gondoltuk, illő ruhában kell a szüleidhez menned.. ezért hoztuk ezt neked... Reméljük tetszeni fog...
Kioldottam a masnit a dobozon, és amikor megláttam a benne heverő ruhát, szóhoz sem hutottam.... Egysezrűen mese szép volt... Egy tört fehér-rózsaszín yukata... Mesébe illő... Felnéztem a lányokra, és csak akkor vettem észre, hogy rajtuk is hasonló yukata volt... Hikari, mint mindig, most is rosszlánynak nézett ki... Mostanra biztos voltam benne, hogy ez a személyiségéből fakad... De igazából nagyon kedves... Frora-n egy fekete-rószaszín, Misa-n pedig egy fekete-fehér... Mind a négyünk ruhája jóval rövidebb volt, mint a szokásos yukata... Ami bevallom, megem kissé zavart is... Kivettem a dobozból, bementem a fürdőbe, és gyorsan felvettem... Mintha rám öntötték volna... Tökéletesen állt... Kimentem, és amikor a lányok megláttak, mind elmosolyodtak... Odajöttek hozzám, majd négyen egyeütt belenéztünk a tükörbe. Csodálatosan néztünk ki... Felkaptam a cuccomat, és indultunk is a szüleimhez... A lányok azt mondták, ők is velem, akarnak jönni.... Amint kiléptünk a kórtermemeből, minden szempár ránk szegeződött.... Az iagzat megvallva, minden bizonnyal úgy nézhettük mintm, akik divatbemutatón vannak... De nem érdekltek... Most csak az érdekelt, hogy mennyire izgulok... a 2 hét alatt, amióta mindenről tudok, egyszer sem gondoltam bele, milyen is lesz találkozni a szüleimmel... akik nem mellesleg az uralkodók... Így belegondolva a dolgokba, még jobban zavart a ruhám hosszúsága... Barátnőim, mintha megérezték volna kételyeim, felém fordultak...
- Nem kell aggódnod... A szüleid nem valami maradiak...
- És ne félj, nagyon kedvesek...
- És már várnak rád...
- Igazatok lehet... De akkor is izgulok... - mind nevetni kezdtünk...
Amikor kiértünk a kórházból, egy feket lim,uzin várt minket... A lányok előre mentek, a sofőr kinyitotta nekik az ajtót, ők pedig gyorsan beszálltak... Nem akartam elhinni, hogy mi most komoylan limuzinnal megyünk... Végig néztem az autón... A motorháztető elülső két oldalán a királyi zászló lógott... Dehát ezt a szüleim küldték értünk... Vettem egy mély levegőt, majd bezsálltam én is a lányok mellé... Belülről még tágasabbnak nézett ki... már ha ez lehetséges... Volt benne minden... beépített hangszórók, Tv, minibár és minden ami kell (vagy nem kell) egy limuzinba... A lányok a minibárból elővettek 3 odakészített üdítőt, és az egyiket a kezembe nyomták.. Valamiért nagyon jól esett a hideg ital... Szinte egy húzásra meg is ittam... A lányok fesztelenül csevegtek egymással, én pedig görcsösen szorongtam velük szemben... Megálltunk... Jesszusom, máris ideértünk... Kicsit lehúztam az balkaot, és megpillantottam egy hatalmas, leginkább palotához vagy nem is tudom mihez hasonlatos épületet.... Körülbelül akkor a volt, mint az iskola + az én házam... ( és valljuk be, se az iskola, se a mi házunk nem mondható aprónak...) Kiszálltunk, és cselédek, és komornyikok tömkelege fogadott minket, előttünk hajlongva...
- Hello, Akane. Örülök, hogy végre kinegednek - mosolygott rám Misa.
- És mivel tudjuk, hogy rögtön a szüleidhez szeretnél menni, hoztunk neked egy kis ajándékot - mondta Frora.
Hikari félszegen lépett előre, kezében egy dobozzal... A dobozon japán kanjik voltak, és egy rózsaszín szallaggal volt árkötve... Elém lépett, és lerakta mellém az ágyra...
- Úgy gondoltuk, illő ruhában kell a szüleidhez menned.. ezért hoztuk ezt neked... Reméljük tetszeni fog...
Kioldottam a masnit a dobozon, és amikor megláttam a benne heverő ruhát, szóhoz sem hutottam.... Egysezrűen mese szép volt... Egy tört fehér-rózsaszín yukata... Mesébe illő... Felnéztem a lányokra, és csak akkor vettem észre, hogy rajtuk is hasonló yukata volt... Hikari, mint mindig, most is rosszlánynak nézett ki... Mostanra biztos voltam benne, hogy ez a személyiségéből fakad... De igazából nagyon kedves... Frora-n egy fekete-rószaszín, Misa-n pedig egy fekete-fehér... Mind a négyünk ruhája jóval rövidebb volt, mint a szokásos yukata... Ami bevallom, megem kissé zavart is... Kivettem a dobozból, bementem a fürdőbe, és gyorsan felvettem... Mintha rám öntötték volna... Tökéletesen állt... Kimentem, és amikor a lányok megláttak, mind elmosolyodtak... Odajöttek hozzám, majd négyen egyeütt belenéztünk a tükörbe. Csodálatosan néztünk ki... Felkaptam a cuccomat, és indultunk is a szüleimhez... A lányok azt mondták, ők is velem, akarnak jönni.... Amint kiléptünk a kórtermemeből, minden szempár ránk szegeződött.... Az iagzat megvallva, minden bizonnyal úgy nézhettük mintm, akik divatbemutatón vannak... De nem érdekltek... Most csak az érdekelt, hogy mennyire izgulok... a 2 hét alatt, amióta mindenről tudok, egyszer sem gondoltam bele, milyen is lesz találkozni a szüleimmel... akik nem mellesleg az uralkodók... Így belegondolva a dolgokba, még jobban zavart a ruhám hosszúsága... Barátnőim, mintha megérezték volna kételyeim, felém fordultak...
- Nem kell aggódnod... A szüleid nem valami maradiak...
- És ne félj, nagyon kedvesek...
- És már várnak rád...
- Igazatok lehet... De akkor is izgulok... - mind nevetni kezdtünk...
Amikor kiértünk a kórházból, egy feket lim,uzin várt minket... A lányok előre mentek, a sofőr kinyitotta nekik az ajtót, ők pedig gyorsan beszálltak... Nem akartam elhinni, hogy mi most komoylan limuzinnal megyünk... Végig néztem az autón... A motorháztető elülső két oldalán a királyi zászló lógott... Dehát ezt a szüleim küldték értünk... Vettem egy mély levegőt, majd bezsálltam én is a lányok mellé... Belülről még tágasabbnak nézett ki... már ha ez lehetséges... Volt benne minden... beépített hangszórók, Tv, minibár és minden ami kell (vagy nem kell) egy limuzinba... A lányok a minibárból elővettek 3 odakészített üdítőt, és az egyiket a kezembe nyomták.. Valamiért nagyon jól esett a hideg ital... Szinte egy húzásra meg is ittam... A lányok fesztelenül csevegtek egymással, én pedig görcsösen szorongtam velük szemben... Megálltunk... Jesszusom, máris ideértünk... Kicsit lehúztam az balkaot, és megpillantottam egy hatalmas, leginkább palotához vagy nem is tudom mihez hasonlatos épületet.... Körülbelül akkor a volt, mint az iskola + az én házam... ( és valljuk be, se az iskola, se a mi házunk nem mondható aprónak...) Kiszálltunk, és cselédek, és komornyikok tömkelege fogadott minket, előttünk hajlongva...
70. fejezet
Újabb kopogás... Az óra pontosan 3-at mutatott... Pontos... Nagyon pontos... Ugyan átöltözött, de még így is lerítt róla a rosszlányos küldő.. Nem tudom, lehet, hogy ez a természtének része...
- Tehát eljöttél...
- Természetesn.. Hiszen hivatott...
- Kérlek, tegezz nyugodtan... Még olyan furcsa nekem ez az egész hercegnősdi...
- Ahogy akarod... Akkor el is kezdeném, amiért itt vagyok...
- Rendben, gyere ülj le- mutattam az ágyam melletti székre.
- Akkor a legeljén kezdem... A születésed szinte teljes titokban történt... sokan még arról sem tudtak, hogy a királynő teherbe esett... Abban az időben, az egyik kis eldugodt szigeten tartózkodott, és férje... a te édesapád uralkodott... Édesanyád azért döntött így, mert tudta, hogy mivel te vahy az elsőszülött, te fogod örökölni trónt, amiért rengeteg ember és csoport célpontjává válhatsz... Ezért a születésed után 2 hónappal a legjobb barátnőjére bízott... Ő és a férje már évek óta gyereket szeretett volna, de nem sikerült.. Ezért nagyon boldogok voltak, amikor megkaptak téged, ha csak egy időre is... Az édesanyád minden egyes hónapban pénzt küldött neked, valamint a neveden.. a valódi neveden van egy bankfiók is... Édesanyád oda tette el a neked szánt ékszereket, és hasonlókat... Mint momdtam, a rád lesenlkedő veszél miatt kényszerült erre a döntésre... A születésed idején zavargások voltak az országban... Mindenkinek furcsa volt, hogy egy nő áll az ország élén... Ezért sokan fellézadtak, és merényleteket kíséreltek meg... A szüleid féltek, hogy esetleg elrabolnának, hogy így zsarolják meg a édesanyád, hogy mindjin le a trónról... Ne értsd félre, számára sokkal fontosabb voltál, mint a pozíciója... A nevelőszüleid mindig készítettek rólad képeket, és videókat, így a kötelék édesanyáddal sose szűnt meg... Az egész királyi udvar titoktartásba merült, majd egy szolgálónk nem sokkal később meghalt, és fiú árván maradt... Édesanyád úgy döntött, magához veszi, és úgy tesz, mintha ő lenne a trónörökös... Az egész ország ezt a verziót ismerte meg... Az igazságot csak a királyi család, és a szolgálók ismerték... Annak érdekében, hogy amikor visszatérsz a trónod biztonságban legyen, születésed napján kijelöltek számodra egy vőlegényt, hogy biztosítsák helyeedet. Ez a vőlegény Ian herceg... Nem vér szerinti rokonod, hanem egy angol lord és japán hercegő gyermeke... A szüleid úgy gondolták, ha egybekeltek, a pozíciót szikla zsilárd lesz, valamint így valamelyest szövetséget köthetnek az angol arisztokráciával is. Azonban rá néhány évre a királynő ismét teherbe esett... Ezt a terhességet már nem titkolták a nyilvánosság előtt. Egy újabb lánynak adott életet... Hamarosan találkozhatsz is a húgoddal... A neve Kumiko.... 3 évvel fiatalabb nálad.. jövőre kezd az iskoládban... A szüleid azt akarták, hogy 18 éves korodban tudd meg az igazságot... Azonban amikor tudomást szereztek arról, hogy kapcsolatba kerülték mind ahamis örökössel, mind a neked kijelölt vőlegénnyel, úgy döntöttek azonnal tisztázniuk kell mindent... Amint kikerülsz innen a kórházból, azt kérték, hogy keresd fel őket, hogy végre személyesn is találkozhasatok...
- Ez hihetetlne... akár egy mese... és mondd csak... milyen emberek a szüleim? - kérdeztem félszegen.
- A királynő hihetelenül kedves... minden emberrel barátságos, és ha kell igazságot tesz... Mindenki nagyon szereti őt... Az édesapád, a király egy igazi egyedülálló személyiség... Legfőképp a műtermében tartózkodik... Szenvedélyes művész... A palota tele van az alkotásaival.. Képekkel, és rajzokkal... A húgod pedig maga a megtestesült báj és szerénység... Nyitott a világ felé, és hihetetlenül nagylelkű a szegényekkel... - kis szünetett tartot - Szeretne még tudni valamit?
- És a nagyszüleim? Unokatestvérek, hasonlók?
- Sajnálatos módon a nagyszüleid már nincsenek közöttünk... Unokatesvéredi pedig szép számmal akadnak... Ha akrod, majd hozok egy listát... benne képekkel, és egy pár informásióval róluk...
- Azt nagyon megköszönném... Annyira hálás vagyok neked..
- Ugyan már, ez volt a kötelességem...
- Lehetnem ég egy kérésem?
- Amit, csak óhajtasz - hajolt meg előttem.
- Mostantól legyünk barátnők - mosolyogtam rá, miközben az arcárl meglepettség, és hála tükröződött.
- Tehát eljöttél...
- Természetesn.. Hiszen hivatott...
- Kérlek, tegezz nyugodtan... Még olyan furcsa nekem ez az egész hercegnősdi...
- Ahogy akarod... Akkor el is kezdeném, amiért itt vagyok...
- Rendben, gyere ülj le- mutattam az ágyam melletti székre.
- Akkor a legeljén kezdem... A születésed szinte teljes titokban történt... sokan még arról sem tudtak, hogy a királynő teherbe esett... Abban az időben, az egyik kis eldugodt szigeten tartózkodott, és férje... a te édesapád uralkodott... Édesanyád azért döntött így, mert tudta, hogy mivel te vahy az elsőszülött, te fogod örökölni trónt, amiért rengeteg ember és csoport célpontjává válhatsz... Ezért a születésed után 2 hónappal a legjobb barátnőjére bízott... Ő és a férje már évek óta gyereket szeretett volna, de nem sikerült.. Ezért nagyon boldogok voltak, amikor megkaptak téged, ha csak egy időre is... Az édesanyád minden egyes hónapban pénzt küldött neked, valamint a neveden.. a valódi neveden van egy bankfiók is... Édesanyád oda tette el a neked szánt ékszereket, és hasonlókat... Mint momdtam, a rád lesenlkedő veszél miatt kényszerült erre a döntésre... A születésed idején zavargások voltak az országban... Mindenkinek furcsa volt, hogy egy nő áll az ország élén... Ezért sokan fellézadtak, és merényleteket kíséreltek meg... A szüleid féltek, hogy esetleg elrabolnának, hogy így zsarolják meg a édesanyád, hogy mindjin le a trónról... Ne értsd félre, számára sokkal fontosabb voltál, mint a pozíciója... A nevelőszüleid mindig készítettek rólad képeket, és videókat, így a kötelék édesanyáddal sose szűnt meg... Az egész királyi udvar titoktartásba merült, majd egy szolgálónk nem sokkal később meghalt, és fiú árván maradt... Édesanyád úgy döntött, magához veszi, és úgy tesz, mintha ő lenne a trónörökös... Az egész ország ezt a verziót ismerte meg... Az igazságot csak a királyi család, és a szolgálók ismerték... Annak érdekében, hogy amikor visszatérsz a trónod biztonságban legyen, születésed napján kijelöltek számodra egy vőlegényt, hogy biztosítsák helyeedet. Ez a vőlegény Ian herceg... Nem vér szerinti rokonod, hanem egy angol lord és japán hercegő gyermeke... A szüleid úgy gondolták, ha egybekeltek, a pozíciót szikla zsilárd lesz, valamint így valamelyest szövetséget köthetnek az angol arisztokráciával is. Azonban rá néhány évre a királynő ismét teherbe esett... Ezt a terhességet már nem titkolták a nyilvánosság előtt. Egy újabb lánynak adott életet... Hamarosan találkozhatsz is a húgoddal... A neve Kumiko.... 3 évvel fiatalabb nálad.. jövőre kezd az iskoládban... A szüleid azt akarták, hogy 18 éves korodban tudd meg az igazságot... Azonban amikor tudomást szereztek arról, hogy kapcsolatba kerülték mind ahamis örökössel, mind a neked kijelölt vőlegénnyel, úgy döntöttek azonnal tisztázniuk kell mindent... Amint kikerülsz innen a kórházból, azt kérték, hogy keresd fel őket, hogy végre személyesn is találkozhasatok...
- Ez hihetetlne... akár egy mese... és mondd csak... milyen emberek a szüleim? - kérdeztem félszegen.
- A királynő hihetelenül kedves... minden emberrel barátságos, és ha kell igazságot tesz... Mindenki nagyon szereti őt... Az édesapád, a király egy igazi egyedülálló személyiség... Legfőképp a műtermében tartózkodik... Szenvedélyes művész... A palota tele van az alkotásaival.. Képekkel, és rajzokkal... A húgod pedig maga a megtestesült báj és szerénység... Nyitott a világ felé, és hihetetlenül nagylelkű a szegényekkel... - kis szünetett tartot - Szeretne még tudni valamit?
- És a nagyszüleim? Unokatestvérek, hasonlók?
- Sajnálatos módon a nagyszüleid már nincsenek közöttünk... Unokatesvéredi pedig szép számmal akadnak... Ha akrod, majd hozok egy listát... benne képekkel, és egy pár informásióval róluk...
- Azt nagyon megköszönném... Annyira hálás vagyok neked..
- Ugyan már, ez volt a kötelességem...
- Lehetnem ég egy kérésem?
- Amit, csak óhajtasz - hajolt meg előttem.
- Mostantól legyünk barátnők - mosolyogtam rá, miközben az arcárl meglepettség, és hála tükröződött.
69. fejezet
Nem reagált rá semmit... Végre megérti, hogy is érzek.. Végre tudja, mit tett... Az óra delet ütött.. Tehát ,ég van 3 órám... Már csak 2 személy maradt... leszámítva a szüleimet... Nem is... a szüleimnek hitt embereket.... Felhívtam a lányokat... Hamarosan ők is itt lesznek.... Ian-től nem tudtam meg sok mindent... pontosabban semmit sem tudtam meg... Legalább egy szót ismét kihúzhatok a listámról: "Jegyes"... De a lányok talán segíthetnek ebben... Újabb kopogás...
- Üljetek be - szóltam nekik, amikor beléptek.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezte flegmán Misa.
- Az igazságot... Mik vagytok ti valójában? Miért tették azt, amit tettek? Miért voltatok mellettem, és játszottátok el a barátnőimet?
- Nem el játszottuk...
- Tényleg? Akkor ti minek neveznétek ezt?
- Nyugodj meg. Nem fogunk neked hazudni. Elmondunk mindent.
- Reméltem is. Tőletek akartam hallani...
A lányok egymásra néztek, Frora bólintott, majd mindketten visszafordultak felém, és Misa kezdte el a történetet...
- Körülbelül 5-6 évesek lehettünk, amikor a családunk szólt, hogy parancsot kaptunk az uralkodótól... Mindkettőnk szülei igen befolyásos emberek... Mind a kettőnk szülei a királyi család tagjai.. ugyan csak egy szinte említésre se méltó ágon... Azt a parancsot kaptuk, hogy maradjunk mindig melletted, és vigyázzunk rád... Legyünk az őrzőid, a tanácsadóid.. a barátaid... Igazság szerint először nem akartuk elfogadni... de miután először találkoztunk, mindketten úgy döntöttünk, hogy vállaljuk... nem azért, mert megparancsolták, és nem is azért, mert ehhez volt kedvünk... csak azért, mert láttuk, hogy nagy szükséged van valakire... valakire, aki mindig melletted áll, és számíthatsz rá...
- Amikor először láttunk a sakura alatt, annyira elveszettnek tűntél.. Mosolyogva rajzoltál, mégis folytak a könnyeid... de te nem törődtél vele... Csak rajzoltál tovább... mintha nem is tudnád, hogy sírsz...
- Majd megszakadt a szívünk, amikor így láttunk téged.... ezért lettünk a barátaid... Nem is foglalkoztunk a paranccsal... Ez után, már csak te számítottál...
Éreztem, hogy könnyek gurulnak végig arcomon... Tehát tévedtem velük kapcsolatban... ők mindig is a barátaim voltak... egyedül ők.. ők sose hagytak magamra...
- Lányok... - zokogtam...
Mindketten felálltak székükről, és nyakamba borultak.. Most már ők is sírtak... Egyszerre örültem, és megkönnyebbültem... Ennek az incidensnek hála rájöttem, hogy nekem vannak a világon a legjobb barátnőim... Gyorsan az órára néztem... Elengedtem a lányokat,é s megtöröltem az arcom..
- Lányok, most mennetek kell. Hikari mindjárt itt lesz... Még vele is beszélnem kell
- De, Akane...
- Semmi baj. Csak pár kérdésemre akarok választ kapni. És ezeket csak ő tudhatja...
- Rendben van... De ha végeztél. akkor mindenképp hívj fel minket!
- úgy lesz, ígérem - azzal elmentek.
- Üljetek be - szóltam nekik, amikor beléptek.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezte flegmán Misa.
- Az igazságot... Mik vagytok ti valójában? Miért tették azt, amit tettek? Miért voltatok mellettem, és játszottátok el a barátnőimet?
- Nem el játszottuk...
- Tényleg? Akkor ti minek neveznétek ezt?
- Nyugodj meg. Nem fogunk neked hazudni. Elmondunk mindent.
- Reméltem is. Tőletek akartam hallani...
A lányok egymásra néztek, Frora bólintott, majd mindketten visszafordultak felém, és Misa kezdte el a történetet...
- Körülbelül 5-6 évesek lehettünk, amikor a családunk szólt, hogy parancsot kaptunk az uralkodótól... Mindkettőnk szülei igen befolyásos emberek... Mind a kettőnk szülei a királyi család tagjai.. ugyan csak egy szinte említésre se méltó ágon... Azt a parancsot kaptuk, hogy maradjunk mindig melletted, és vigyázzunk rád... Legyünk az őrzőid, a tanácsadóid.. a barátaid... Igazság szerint először nem akartuk elfogadni... de miután először találkoztunk, mindketten úgy döntöttünk, hogy vállaljuk... nem azért, mert megparancsolták, és nem is azért, mert ehhez volt kedvünk... csak azért, mert láttuk, hogy nagy szükséged van valakire... valakire, aki mindig melletted áll, és számíthatsz rá...
- Amikor először láttunk a sakura alatt, annyira elveszettnek tűntél.. Mosolyogva rajzoltál, mégis folytak a könnyeid... de te nem törődtél vele... Csak rajzoltál tovább... mintha nem is tudnád, hogy sírsz...
- Majd megszakadt a szívünk, amikor így láttunk téged.... ezért lettünk a barátaid... Nem is foglalkoztunk a paranccsal... Ez után, már csak te számítottál...
Éreztem, hogy könnyek gurulnak végig arcomon... Tehát tévedtem velük kapcsolatban... ők mindig is a barátaim voltak... egyedül ők.. ők sose hagytak magamra...
- Lányok... - zokogtam...
Mindketten felálltak székükről, és nyakamba borultak.. Most már ők is sírtak... Egyszerre örültem, és megkönnyebbültem... Ennek az incidensnek hála rájöttem, hogy nekem vannak a világon a legjobb barátnőim... Gyorsan az órára néztem... Elengedtem a lányokat,é s megtöröltem az arcom..
- Lányok, most mennetek kell. Hikari mindjárt itt lesz... Még vele is beszélnem kell
- De, Akane...
- Semmi baj. Csak pár kérdésemre akarok választ kapni. És ezeket csak ő tudhatja...
- Rendben van... De ha végeztél. akkor mindenképp hívj fel minket!
- úgy lesz, ígérem - azzal elmentek.
68. fejezet
Amikor ismét az órára néztem már reggel 6 volt... Nem rég ment el...Már valamelyest tisztábban láttam a dolgokat, de még mindig hiányzott pár dolog... Már csak az a kérdés, hogy ki legyen a következő... Kaiji... Ian túlságosan szeret... ha nem kész tények elé állítom, akkor nem mond el nekem semmit... Ismét a telefonért nyúltam.. Kaiji a második csörgés után vette fel.
- Igen?
-Szia, ide tudnál jönni? Valamiről beszélnünk kéne...
- Rendben, és kérlek ne haragudj rám...
- Ne most.. majd később Ez fontosabb.... Kérlek, siess...
- Rendben, azonnal ott vagyok...
Ismét elővettem a lapot... Kihúztam két szót: "örökös, veszély"... És írtam még helyettük párat...
- Igen?
-Szia, ide tudnál jönni? Valamiről beszélnünk kéne...
- Rendben, és kérlek ne haragudj rám...
- Ne most.. majd később Ez fontosabb.... Kérlek, siess...
- Rendben, azonnal ott vagyok...
Ismét elővettem a lapot... Kihúztam két szót: "örökös, veszély"... És írtam még helyettük párat...
"Jegyes, ékszerek, lázadók, harc, hatalom, életben-maradás"
Ismét kopogtak az ajtómon... Kaiji lépett be rajta... leült az ágyam melletti székre.. Láttam, hogy nyitja a száját, de én gyorsabb voltam, és közbe szóltam...
- Nehogy ismét bocsánatot akarj kérni... Az most nem számít... Mondd csak, ismersz egy Hikari nevű lányt?
- Hikari itt volt? Miért? - pattant fel a székről.
- Azért jött, hogy szóljon, itt az idő...
- Tehát akkor kiderült az igazság...
- Csak egy része... Ezért is hívtalak ide.. Kérlek mondd el, te mit tudsz, és hogy kapcsolódsz az ügyhöz... És mégis honnan tudtál mindenről?
- Ez egy nagyon hosszú történet, Akane...
- És nekem sok időm van, de jobb, ha elkezded...
Vett egy mély levegőt, majd nekilátott a "mese délutánnak". 10 óra.... 4 óra telt el... Kezd egésszé állni a kép... ismét kihúztam pár szót: "Hatalom, életben-maradás, múlt, titok". De ismét felkerült a helyére pár...
"Kényszer, fenyegetés, zsarolás, titkolózás, fogoly,
kötelékek, igazság..."
Ismét a telefonért nyúltam... Ian is hamar felvette a telefonját... Hangjából aggodalom sugárzott...Még nem tud semmiről, ha pedig ideér, sarokba szorítom... Egy pillanatra megsajnáltam... de aztán eszembe jutott, hogy ő mit is tett velem...
- Kérlek, gyere ide... Beszélnem kell veled...
- Akane, minden rendben? Jól érzed magad?
- Igen jól vagyok, de kérlek gyere ide.
15 perc telt el, az újabb kopogásig... Ian belépett, és amikor a szemembe nézett, láttam rajta, hogy mindent ért...
- Hikari járt itt...
- Tehát már tudod... Kivel beszéltél eddig? Mennyit tudsz?
- Hogy mennyit? Ez jó kérdés... valójában én magam se tudom, mennyit is tudok... De akkor most elmondom, mit is tudok... Utána pedig te jössz.
- Rendben van...
- Tudom, hogy én vagyok az igazi örökös... Tudom, hogy Sensei igazából csak a 48. a sorban... Tudom, hogy van egy húgom... Tudom, hogy azok, akiket a barátnőimnek hittem, igazából csak a király szolgálói... Tudom, hogy Kaiji igazából a te unokatestvéred... Tudom, hogy téged szántak a jegyesemnek... Tudom, hogy te és Sensei már régóta tudjátok, hogy én vagyok az örökös... Méghozzá az anyajegyem miatt... Tudom, hogy az anyám odaadott a legjobb barátnőjének, hogy neveljen fel közemberként, hogy jobban átérezzem a polgárok életét, és, hogy normális gyerekkorom legyen... Tudom, hogy az eddigi életem minden egyes pillanata egy hazugság volt csak... Tudom, hogy a régi rajzszakköröm, igazából nem is egy klub volt, hanem egy testőr csapat, akik vigyáztak rám... Tudom, hogy az apám rendezte el, hogy fiúk jöhessenek az iskolámba... Azt is tudom, hogy ő válogatta kis őket, hogy kik legyen k azok... Tudom, hogy körülöttem szinte mindenki tudta, hogy kivagyok.. A tanárok, az igazgatók, a rajzszakkör, a lányok, az iskola orvosok... De te miért tetted ezt? Miért hazudtál nekem végig? És miért játszottál Sensei-el...
- Azt akartam, hogy megismerj... még azelőtt, hogy kiderül jegyesek vagyunk a születésed óta... Azt akartam, hogy olyannak szeres, aki vagyok, és ne érezd kényszerítésnek, hogy hozzám gyere... Hogy miért játszottam azzal az ostobával? Csak azért, mert láttam, hogy túl közel került hozzád... Féltem, hogy magához csábít... Az igazat megvallva... féltékeny voltam... Hogy miért hazudtam? Azért, hogy megvédjelek... Féltem, hogy összetörsz...
- Miért hisz engem mindenki ilyen gyengének? Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek hisztek... nem egy kis penészvirág vagyok...
- Nem is ezt mondtam... Csak..
- Csak mi? Azért, mert lány vagyok? *sóhaj* Döntöttem... amint kikerülök innen, felkeresem az igazi szüleimet, és elfoglalom a helyem... Most menj.. Köszönöm, hogy eljöttél... De ahogy mondtam Sensei-nek, és Kaiji-nak is... Mostantól ha találkozunk, tegyünk úgy, mintha én lennék az uralkodód, te pedig egy aljas hazug... ami vagy...
67. fejezet
Nincs más választásom... muszáj megtennem... A telefonomért nyúltam... Hajnali 2... Most nem veszíthetek egy percet sem... Kikerestem a számát a telefonkönyvből, majd fülemhez emeltem a telefont... csörgés után egy álmos hang szólt bele...
- Mi történt? Nem úgy volt, hogy nem akarsz velem beszélni?
- Igazad van. De z most fontos. Ismersz egy Hikari nevű lányt?
- *sóhaj* Értem. Máris ott vagyok.
Tehát ő is tud róla... De ha nem ő az igazi trónörökös, miért hazudott...Mit akar ezzel elérni? Mi vele a célja... Á, nem éri meg ezen gondolkodni... Hamarosan itt lesz, és mindenre fény derül.. Lassan majd összeáll a kirakós... Míg várakoztam, a mellettem lévő kis éjjeliszekrényből kivettem egy jegyzetfüzetet, é s egy tollat.. Minden kórteremben vagy, hogyha a beteg esetleg nem tudna beszélni, azokon keresztül kommunikálhat... Csak szavakat írtam le...
Nem telt bele 10 percbe, és már itt is volt.. Bekopogott a szoba ajtaján, és csak utána lépett be.
- Nos, miről van szó?
- Nem is olyan rég járt itt ez a Hikari nevű lány...
- Akkor gondolom már mindenről tudsz...
- Nem éppen... Épp ellenkezőleg.. Semmit sem tudok...
- És akkor most tőlem várod, hogy elmondjak neked mindent?
- Nem mindent... csak a te részed ebben az egészben...
- A részem?
- Igen, a részed. Hogy miért mondtad azt, hogy te vagy az örökös, és, hogy miért hazudtál nekem végig...
- Nem volt minden hazugság...
- Persze, ismerem már ezt... "Az igaz, volt, hogy szeretlek" Igaz?
- Igazad van... Én tényleg szeretlek...
- Ne.. most csak arról beszéljünk, hogy mi folyik itt...
- Nos rendben... De készülj fel, ez egy hosszú történet lesz...
- Mi történt? Nem úgy volt, hogy nem akarsz velem beszélni?
- Igazad van. De z most fontos. Ismersz egy Hikari nevű lányt?
- *sóhaj* Értem. Máris ott vagyok.
Tehát ő is tud róla... De ha nem ő az igazi trónörökös, miért hazudott...Mit akar ezzel elérni? Mi vele a célja... Á, nem éri meg ezen gondolkodni... Hamarosan itt lesz, és mindenre fény derül.. Lassan majd összeáll a kirakós... Míg várakoztam, a mellettem lévő kis éjjeliszekrényből kivettem egy jegyzetfüzetet, é s egy tollat.. Minden kórteremben vagy, hogyha a beteg esetleg nem tudna beszélni, azokon keresztül kommunikálhat... Csak szavakat írtam le...
"Hercegnő, múlt, titkok, örökös, barátnők, veszély,
szülők, királyné, miért?"
Nem telt bele 10 percbe, és már itt is volt.. Bekopogott a szoba ajtaján, és csak utána lépett be.
- Nos, miről van szó?
- Nem is olyan rég járt itt ez a Hikari nevű lány...
- Akkor gondolom már mindenről tudsz...
- Nem éppen... Épp ellenkezőleg.. Semmit sem tudok...
- És akkor most tőlem várod, hogy elmondjak neked mindent?
- Nem mindent... csak a te részed ebben az egészben...
- A részem?
- Igen, a részed. Hogy miért mondtad azt, hogy te vagy az örökös, és, hogy miért hazudtál nekem végig...
- Nem volt minden hazugság...
- Persze, ismerem már ezt... "Az igaz, volt, hogy szeretlek" Igaz?
- Igazad van... Én tényleg szeretlek...
- Ne.. most csak arról beszéljünk, hogy mi folyik itt...
- Nos rendben... De készülj fel, ez egy hosszú történet lesz...
66. fejezet
HOGY MI VAN???? ÉN? MINT ÖRÖKÖS? Mégis miről beszél ez a lány? A trón örököse Sensei, nem pedig én.... És mi ez az egész.. És hogy kerülnek bele a lányok....
- Tévedsz. Nem én vagyok az örökös... Az én szüleim egyszerű emberek...
- Mármint a nevelő szüleid... Ők nem a valódi szüleid... Az, akit az anyádnak hiszel a királyné gyermekkori barátnője... Mivel neki sose lehetett gyereke, neki adott... pontosabban rábízott, amíg el nem éred azt a kort, maikor elfoglalhatod a helyed az uralkodói székben... Ez a nap pedig hamarosan itt van...
Én már komolyan nem értek semmit... Mégis mi folyik itt? És mi ez az egész a szüleimmel... De hát ők mindig is velem voltak... Nem hiszem el, hogy ők nem a valódi szüleim...
- T-te mégis miről beszélsz? Mi-miket hordasz itt össze??
- Akane, kérlek nyugodj meg... - lépett oda hozzám Frora.
- Igen végy mély levegőket... lélegezz nyugodtan - csatlakozott Misa is.
Egyszerűen nem kaptam levegőt... Azt hittem megfulladok... Az egész világom összeomlott... Már semmiben sem voltam biztos... Akkor én most ki vagyok valójában?
- Gratulálok, Hikari... Ezt jól elintézted... Teljesen lesokkolt....
- Ezért kértük, hadd csináljuk mi... Már jobban ismerjük őt, mint bárki más...
- Pontosan, és a gyerekkori trauma után jóval kíméletesebben kellett volna vele közölni ezt az egészet...
- És mit teszel, ha nem hisz neked? Mi van, ha hisztériás rohamot kap, és kárt tesz magában? Vállalod érte a felelősséget???
Ilyen nincs... Miért pont én? Miért velem történik most mindez? Miért az én életem áll a feje tetejére? Elegem van.... Most muszáj kiderítenem, hogy mi is folyik itt....
- Jó.ebből elég... Mind menjetek el... pihenni akarok...
- De Akane...
- Nem, Misa... Semmi baj, de most kérlek menjetek...
- Rendben van...
- Várj.. Hikari ugye?
- Igen, hercegnő?
- Először is ne hívj hercegnőnek, másodszor pedig holnap 3 óra körül gyere vissza, beszélni akarok veled.
- Rendben van.
Mind elmentek... A telefonomért nyúltam... Nincs más választásom, hiába azt mondtam, hogy nem akarom látni, mégis muszáj tisztáznom vele ezt a dolgot... és nem csak vele... Tudni akarom, mégis mi a fészkes fene folyik itt...
- Tévedsz. Nem én vagyok az örökös... Az én szüleim egyszerű emberek...
- Mármint a nevelő szüleid... Ők nem a valódi szüleid... Az, akit az anyádnak hiszel a királyné gyermekkori barátnője... Mivel neki sose lehetett gyereke, neki adott... pontosabban rábízott, amíg el nem éred azt a kort, maikor elfoglalhatod a helyed az uralkodói székben... Ez a nap pedig hamarosan itt van...
Én már komolyan nem értek semmit... Mégis mi folyik itt? És mi ez az egész a szüleimmel... De hát ők mindig is velem voltak... Nem hiszem el, hogy ők nem a valódi szüleim...
- T-te mégis miről beszélsz? Mi-miket hordasz itt össze??
- Akane, kérlek nyugodj meg... - lépett oda hozzám Frora.
- Igen végy mély levegőket... lélegezz nyugodtan - csatlakozott Misa is.
Egyszerűen nem kaptam levegőt... Azt hittem megfulladok... Az egész világom összeomlott... Már semmiben sem voltam biztos... Akkor én most ki vagyok valójában?
- Gratulálok, Hikari... Ezt jól elintézted... Teljesen lesokkolt....
- Ezért kértük, hadd csináljuk mi... Már jobban ismerjük őt, mint bárki más...
- Pontosan, és a gyerekkori trauma után jóval kíméletesebben kellett volna vele közölni ezt az egészet...
- És mit teszel, ha nem hisz neked? Mi van, ha hisztériás rohamot kap, és kárt tesz magában? Vállalod érte a felelősséget???
Ilyen nincs... Miért pont én? Miért velem történik most mindez? Miért az én életem áll a feje tetejére? Elegem van.... Most muszáj kiderítenem, hogy mi is folyik itt....
- Jó.ebből elég... Mind menjetek el... pihenni akarok...
- De Akane...
- Nem, Misa... Semmi baj, de most kérlek menjetek...
- Rendben van...
- Várj.. Hikari ugye?
- Igen, hercegnő?
- Először is ne hívj hercegnőnek, másodszor pedig holnap 3 óra körül gyere vissza, beszélni akarok veled.
- Rendben van.
Mind elmentek... A telefonomért nyúltam... Nincs más választásom, hiába azt mondtam, hogy nem akarom látni, mégis muszáj tisztáznom vele ezt a dolgot... és nem csak vele... Tudni akarom, mégis mi a fészkes fene folyik itt...
65. fejezet
Mégis ki ez a lány? És miről beszél? Várjunk csak.. Mintha Kaiji is ezt mondta volna.. hogy hamarosan itt az idő... És mintha azt mondta volna lányoknak, hogy ne hazudjanak nekem.. Tehát ő végre az én oldalamon áll.. Talán megtudhatom, hogy mit titkol előlem mindenki...
- Mégis mit keresel itt? - pattant fel Misa.
- Mint mondtam, itt az idő. Azért jöttem, hogy mindent elmondjak neki - lépett közelebb a lány.
- Azt nem teheted! - pattant fel Frora is.
- De igen. Ő utasított engem. Mindennek vége, lányok.
- Nem teheted! Most nem!
- Ez a mi dolgunk, nem a tiéd!
- Már nem. Mostantól nincs jogosultságotok, hogy vele legyetek. A feladatok véget ért. Nincs rátok többé szükség.
- Egy pillanat, mégis miről beszélsz te? Mi ez az egész? Elmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt?
-Bocsásson meg, hercegnő. Máris elmondok önnek mindent, ne aggódjon, Kérem legyen még egy kicsit türelemmel.
- Hercegnő? Mégis miről beszélsz? Lányok, mi folyik itt?
Ránéztem lányokra... Teljesen össze voltak zavarodva.. de ugyan akkor dühösek is voltak... Még sosem láttam őket ilyennek... Mégis mi folyik itt?? Valami nagyon nincs itt rendben... A lányok teljesen kikeltek magukból.. szinte rájuk se lehetett ismerni... Eltűnt Frora könnyed játékossága, és Misa felületes komolysága... Helyére aggodalom, düh és még valami.. talán... félelem költözött... De vajon mitől félhettek ennyire? És mégis kiről beszélnek... Ki utasíthatta ezt a lányt... És mi ez a duma, hogy nincs jogosultságuk... és mégis milyen feladatuk ért véget??? Ekkor a lányok felém fordultak...
- Akane, kérlek ne is figyelj rá!
- Pontosan. Majd mi mindent elrendezünk, ne aggódj.
- Na ebből elegem van. Nem tudom ki vagy, de most azonnal mondd el nekem, hogy mi folyik itt. És miért hívtál engem hercegnőnek?
- Azonnal elmondom. A nevem Hikari, a királyi család egyik szolgálója vagyok. És azért hívtam önt hercegnőnek, mivel ön a trón örököse.
- Mégis mit keresel itt? - pattant fel Misa.
- Mint mondtam, itt az idő. Azért jöttem, hogy mindent elmondjak neki - lépett közelebb a lány.
- Azt nem teheted! - pattant fel Frora is.
- De igen. Ő utasított engem. Mindennek vége, lányok.
- Nem teheted! Most nem!
- Ez a mi dolgunk, nem a tiéd!
- Már nem. Mostantól nincs jogosultságotok, hogy vele legyetek. A feladatok véget ért. Nincs rátok többé szükség.
- Egy pillanat, mégis miről beszélsz te? Mi ez az egész? Elmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt?
-Bocsásson meg, hercegnő. Máris elmondok önnek mindent, ne aggódjon, Kérem legyen még egy kicsit türelemmel.
- Hercegnő? Mégis miről beszélsz? Lányok, mi folyik itt?
Ránéztem lányokra... Teljesen össze voltak zavarodva.. de ugyan akkor dühösek is voltak... Még sosem láttam őket ilyennek... Mégis mi folyik itt?? Valami nagyon nincs itt rendben... A lányok teljesen kikeltek magukból.. szinte rájuk se lehetett ismerni... Eltűnt Frora könnyed játékossága, és Misa felületes komolysága... Helyére aggodalom, düh és még valami.. talán... félelem költözött... De vajon mitől félhettek ennyire? És mégis kiről beszélnek... Ki utasíthatta ezt a lányt... És mi ez a duma, hogy nincs jogosultságuk... és mégis milyen feladatuk ért véget??? Ekkor a lányok felém fordultak...
- Akane, kérlek ne is figyelj rá!
- Pontosan. Majd mi mindent elrendezünk, ne aggódj.
- Na ebből elegem van. Nem tudom ki vagy, de most azonnal mondd el nekem, hogy mi folyik itt. És miért hívtál engem hercegnőnek?
- Azonnal elmondom. A nevem Hikari, a királyi család egyik szolgálója vagyok. És azért hívtam önt hercegnőnek, mivel ön a trón örököse.
64. fejezet
Komolyan... kezd elegem lenni... Miért titkol mindenki előttem valamit? Méghozzá valamit a múltamról... Megcsörrent a telefonom... Érte nyúltam, és megnéztem kijelzőt... Anya.... el se hiszem... Mit akarhat... talán... talán végre hazajönnek? Gyorsan felvettem a telefont.
- Szia, kicsim. Hogy vagy? Hallottuk, hogy már másodjára kerültél kórházba. Minden rendben?
- Persze, semmi bajom. És ti hogy vagytok?
- Jól vagyunk, szívem. Ha minden jól megy egy hónap múlva már otthon leszünk.
- 1 hónap?
- Igen. Talán valami baj van?- kérdezte aggódó hangon.
Hiába, anya a telefonon keresztül is rájön, hogy ha van valami bajom. De nem mondhatok neki semmit.
- Nem, semmi baj. Csak már hiányoztok.
- Te is nekünk. Légy jó, és vigyáz magadra.
- Rendben, ti is vigyázzatok magatokra.
- Szeretünk.
- Én is titeket - azzal leraktuk a telefont.
Visszafordultam a barátnőimhez. Úgy döntöttem nem várok tovább, kifaggatom őket, hogy mégis mi folyok itt.
- Na jó, elegem van. Vagy elmondjátok, hogy mi folyik itt, és mit titkol mindenki, vagy többet nem beszélek veletek!
Láttam, hogy nagyon meglepődnek. Tehát valamennyire még érdeklem őket... Már csak abba reménykedem, hogy érdeklem őket annyira, hogy többet ne hazudjanak nekem...
- Figyelj, már mondtuk, hogy nem tudunk semmit... - kezdte Misa.
-Ugyan már lányok, miért hazudtok neki? - hallatszott egy flegma hang az ajtóból.
Mindenki felé fordult, és egy lány állt az ajtóban. Hosszú, vörös haja volt, amit két lófarokba fogott. Ruhája... hmm... mit is mondhatnék róla... rövid fekete szoknya, fehér rövid-ujjú, fekete combig érő zokni, és fekete bakancs... Igazi rosszlányos külső... De nem láttam benne semmit rosszat... A lányokra néztem... Szinte ledermedtek, amikor megpillantották.
- Na mi az, már se ismertek? Pedig csak 2 év telt el, mióta utoljára találkoztunk... Misa, Frora - nézett rájuk egyenként.
- Hikari... te mégis mit keresel itt? - kérdezte Misa.
- Ő küldött... eljött az idő....
- Szia, kicsim. Hogy vagy? Hallottuk, hogy már másodjára kerültél kórházba. Minden rendben?
- Persze, semmi bajom. És ti hogy vagytok?
- Jól vagyunk, szívem. Ha minden jól megy egy hónap múlva már otthon leszünk.
- 1 hónap?
- Igen. Talán valami baj van?- kérdezte aggódó hangon.
Hiába, anya a telefonon keresztül is rájön, hogy ha van valami bajom. De nem mondhatok neki semmit.
- Nem, semmi baj. Csak már hiányoztok.
- Te is nekünk. Légy jó, és vigyáz magadra.
- Rendben, ti is vigyázzatok magatokra.
- Szeretünk.
- Én is titeket - azzal leraktuk a telefont.
Visszafordultam a barátnőimhez. Úgy döntöttem nem várok tovább, kifaggatom őket, hogy mégis mi folyok itt.
- Na jó, elegem van. Vagy elmondjátok, hogy mi folyik itt, és mit titkol mindenki, vagy többet nem beszélek veletek!
Láttam, hogy nagyon meglepődnek. Tehát valamennyire még érdeklem őket... Már csak abba reménykedem, hogy érdeklem őket annyira, hogy többet ne hazudjanak nekem...
- Figyelj, már mondtuk, hogy nem tudunk semmit... - kezdte Misa.
-Ugyan már lányok, miért hazudtok neki? - hallatszott egy flegma hang az ajtóból.
Mindenki felé fordult, és egy lány állt az ajtóban. Hosszú, vörös haja volt, amit két lófarokba fogott. Ruhája... hmm... mit is mondhatnék róla... rövid fekete szoknya, fehér rövid-ujjú, fekete combig érő zokni, és fekete bakancs... Igazi rosszlányos külső... De nem láttam benne semmit rosszat... A lányokra néztem... Szinte ledermedtek, amikor megpillantották.
- Na mi az, már se ismertek? Pedig csak 2 év telt el, mióta utoljára találkoztunk... Misa, Frora - nézett rájuk egyenként.
- Hikari... te mégis mit keresel itt? - kérdezte Misa.
- Ő küldött... eljött az idő....
63. fejezet
Nem hiszem el, hogy egymásnak estek a kórház előtt... Ilyen nincs.. mégis mi ütött beléjük? Na majd kifaggatom a barátnőim... Már ha képesek ezek után egy épkézláb mondatott vagy szót kinyögni... valamiért kötve hiszem, hogy sikerülni fog nekik... Amikor visszaindultunk, egy csomó nővér rohant elénk... siránkozva és jajveszékelve... Na remeke... azután a kis akcióm után, tuti, hogy az ágyhoz kötnek vagy valami ilyesmi... Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, csak nyomatékosan megkértek rá, hogy ilyet többé ne csináljak... Én persze mindenre bólogattam, de a felét se hallottam annak, amit mondtak.. Én közben már azon gondolkodtam, hogy faggassam ki barátnőimet... Végül is arra jutottam, hogy ők nem igazán értik a burkolt célzásokat és ehhez hasonlókat, ezért inkább rögtön a tárgyra térek. Az orvos ki is ment, a nővérek pedig a nyomában. Végre 3-an maradtunk a szobában. Barátnőim leültek az ágyamhoz közeli két székre, és engem néztek. Úgy tűnik, tudják mit akarok.
- Rendben, ne is mondj semmit, lemondunk neked mindent - kezdte Misa.
- Az jó.. úgyis kíváncsi vagyok, mi történt köztük...
- Az igazság az, hogy mi sem tudunk mindent... például, hogy miért estek egymásnak...
- Pontosan. Amikor mi Ian-nel ideértünk, ők már egymás püfölték. És Sensei valami olyat mondott, hogy "Ki vagy te, hogy mindent tönkre teszel köztünk? Mégis kinek képzeled magad? Honnan tudod rólam ki vagyok valójában?"
- Igen, és ehhez hasonlókat. Mi szinte semmit se értettünk belőle...
- Igen, igen. Kaiji pedig valami ilyesmit kiabált: "Nem is vagy az,a kinek mondod magad, te is tudod az igazságot. És ő is tudja! Miért titkoljátok előle a múltját? Hamarosan úgyis szembe kell vele néznie. Mindjárt itt az idő"
- De ezt mégis mire érthette? - néztem rájuk értetlenül.
A lányok egymásra néztek, majd vissza rám.
- Nem tudjuk - mondták szinte egyszerre...
Ugye nem? Ők is titkolnak előlem valamit? Ilyen nincs... Miért titkolózik előttem a két legjobb barátnőm is? Mi folyik itt? És mégis miről beszélhetett Kaiji...
- Rendben, ne is mondj semmit, lemondunk neked mindent - kezdte Misa.
- Az jó.. úgyis kíváncsi vagyok, mi történt köztük...
- Az igazság az, hogy mi sem tudunk mindent... például, hogy miért estek egymásnak...
- Pontosan. Amikor mi Ian-nel ideértünk, ők már egymás püfölték. És Sensei valami olyat mondott, hogy "Ki vagy te, hogy mindent tönkre teszel köztünk? Mégis kinek képzeled magad? Honnan tudod rólam ki vagyok valójában?"
- Igen, és ehhez hasonlókat. Mi szinte semmit se értettünk belőle...
- Igen, igen. Kaiji pedig valami ilyesmit kiabált: "Nem is vagy az,a kinek mondod magad, te is tudod az igazságot. És ő is tudja! Miért titkoljátok előle a múltját? Hamarosan úgyis szembe kell vele néznie. Mindjárt itt az idő"
- De ezt mégis mire érthette? - néztem rájuk értetlenül.
A lányok egymásra néztek, majd vissza rám.
- Nem tudjuk - mondták szinte egyszerre...
Ugye nem? Ők is titkolnak előlem valamit? Ilyen nincs... Miért titkolózik előttem a két legjobb barátnőm is? Mi folyik itt? És mégis miről beszélhetett Kaiji...
62. fejezet
Hogy mi? Ugye ezt most csak rosszul értettem... Hogy lehetnének ők unokatestvérek?? Ian Sensei unokatesója nem? Én már semmit sem értek.. Ez kezd egyre zavarosabb lenni...Kezd velem forogni a világ.. Mi folyik itt? Minden elsötétül....
Mi történik velem? Hol vagyok? Arcok... Két felnőtt arca... Anya.. és Apa? Mégis hol vagyok? Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy... túl nehéz... Nem próbálkoztam tovább... Egy hang azt súgta nekem, menni fog, ha eljön az ideje... Tehát nem kell siettetnem.... Csak hagytam, hogy újra elmerüljek a sötétségben, nem érdekelt semmi... Szinte lebegtem...
Amikor újra megpróbáltam kinyitni a szemem sikerült... De kint is ugyan olyan sötét volt, mint bent, ahol eddig lebegtem... Körülnéztem.... Ismerősnek tűnt... Minden csupa fehér... A kórház... Hát megint itt kötöttem ki? De mégis hogy? Mikor? Felültem az ágyon. Nem volt mellettem senki.. Most nem... Se a lányok, se a szüleim (akiket nem is olyan rég biztosra veszem, hogy láttam), se Amaya, se Ian, se Kaiji... Most teljesen egyedül voltam... Lekászálódtam az ágyról, és az ablakhoz indultam... De valami megállított... Valami cső lógott a kezemből.. infúzió... Megragadtam az állványt, amire felakasztották, és magammal vittem... Nem mentem messzire, csak az ablakig... Valamiért úgy éreztem, muszáj kinéznem rajta... Van ott valami, amit látnom kell... Sötét volt... de a nagy utca lámpák biztosítottak némi fényt... 5 alakra lettem figyelmes... 2-en éppen egymásnak estek.. egy harmadik próbálta őket megállítani, de nem járt sikerrel... a másik kettő pedig... tőlük pár méterre egymásba karolt, és őket figyelte... Kissé hunyorítottam, remélve, hogy így jobban láthatom, hogy kik ők... De nem akartam hinni a szememnek... Többé nem érdekelt, milyen csövek lógnak belőlem... Egy másodperc alatt kirántottam, és rohanni kezdtem... A lent álló és harcoló 5 alak.... a Lányok, Kaji, Sensei és Ian... meg kell őket állítanom... bármi áron...
Elértem a liftet, de nem akart jönni... túl lassú... Féltem, hogy valami baj történik, ha nem érek oda időben... A lépcsőn kell mennem... a 4. emelten voltunk, mégis szinte egy perc alatt értem le a lépcső aljára.. Futottam, hogy csak bírtam... Mit sem törődve az immár utánam kiáltozó nővérekkel, kirohantam a kórházból... Ők még mindig ott voltak... Tényleg ők voltak azok... Nem tudtam, mivel tudnám őket megállítani, ezért csak ordítottam egy hatalmasat, miközben feléjük rohantam.
- ELÉG!
Megálltak... Mindenki felém fordult... Amikor odaértem hozzájuk, barátnőim siettek elém, és elkapták két karom.. Érezem, hogy nem bírok megállni a lábamon... Túl fáradt voltam... De azért a fiúkra néztem.. Kaiji és Sensei harcolt egymás ellen... Ian próbálta őket szétszedni... Összeszedtem a maradék erőm, odamentem Sensei-hez, és amilyen erősen csak tudtam, pofon vágtam... Mindenki értetlenül meredt rám... de még nem végeztem... Kaiji következett... Majd megálltam előttük, és rájuk kiáltottam...
-Egyikőtöket se akarom most látni! Tűnjetek innen, de azonnal...
Majd visszamentem barátnőimhez, és a segítségükkel visszamentem a szobámba...
Mi történik velem? Hol vagyok? Arcok... Két felnőtt arca... Anya.. és Apa? Mégis hol vagyok? Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy... túl nehéz... Nem próbálkoztam tovább... Egy hang azt súgta nekem, menni fog, ha eljön az ideje... Tehát nem kell siettetnem.... Csak hagytam, hogy újra elmerüljek a sötétségben, nem érdekelt semmi... Szinte lebegtem...
Amikor újra megpróbáltam kinyitni a szemem sikerült... De kint is ugyan olyan sötét volt, mint bent, ahol eddig lebegtem... Körülnéztem.... Ismerősnek tűnt... Minden csupa fehér... A kórház... Hát megint itt kötöttem ki? De mégis hogy? Mikor? Felültem az ágyon. Nem volt mellettem senki.. Most nem... Se a lányok, se a szüleim (akiket nem is olyan rég biztosra veszem, hogy láttam), se Amaya, se Ian, se Kaiji... Most teljesen egyedül voltam... Lekászálódtam az ágyról, és az ablakhoz indultam... De valami megállított... Valami cső lógott a kezemből.. infúzió... Megragadtam az állványt, amire felakasztották, és magammal vittem... Nem mentem messzire, csak az ablakig... Valamiért úgy éreztem, muszáj kinéznem rajta... Van ott valami, amit látnom kell... Sötét volt... de a nagy utca lámpák biztosítottak némi fényt... 5 alakra lettem figyelmes... 2-en éppen egymásnak estek.. egy harmadik próbálta őket megállítani, de nem járt sikerrel... a másik kettő pedig... tőlük pár méterre egymásba karolt, és őket figyelte... Kissé hunyorítottam, remélve, hogy így jobban láthatom, hogy kik ők... De nem akartam hinni a szememnek... Többé nem érdekelt, milyen csövek lógnak belőlem... Egy másodperc alatt kirántottam, és rohanni kezdtem... A lent álló és harcoló 5 alak.... a Lányok, Kaji, Sensei és Ian... meg kell őket állítanom... bármi áron...
Elértem a liftet, de nem akart jönni... túl lassú... Féltem, hogy valami baj történik, ha nem érek oda időben... A lépcsőn kell mennem... a 4. emelten voltunk, mégis szinte egy perc alatt értem le a lépcső aljára.. Futottam, hogy csak bírtam... Mit sem törődve az immár utánam kiáltozó nővérekkel, kirohantam a kórházból... Ők még mindig ott voltak... Tényleg ők voltak azok... Nem tudtam, mivel tudnám őket megállítani, ezért csak ordítottam egy hatalmasat, miközben feléjük rohantam.
- ELÉG!
Megálltak... Mindenki felém fordult... Amikor odaértem hozzájuk, barátnőim siettek elém, és elkapták két karom.. Érezem, hogy nem bírok megállni a lábamon... Túl fáradt voltam... De azért a fiúkra néztem.. Kaiji és Sensei harcolt egymás ellen... Ian próbálta őket szétszedni... Összeszedtem a maradék erőm, odamentem Sensei-hez, és amilyen erősen csak tudtam, pofon vágtam... Mindenki értetlenül meredt rám... de még nem végeztem... Kaiji következett... Majd megálltam előttük, és rájuk kiáltottam...
-Egyikőtöket se akarom most látni! Tűnjetek innen, de azonnal...
Majd visszamentem barátnőimhez, és a segítségükkel visszamentem a szobámba...
61. fejezet
Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Az egész világon csak én vagyok ilyen szerencsétlen, vagy ez genetika? Miért kellet pont őt tárcsázni ennek a hülye telefonnak? A fülemhez emeltem..
- Mi folyik ott? Akane mégis kivel beszélgetsz te ott? Akane, hallasz? - ordította Sensei a vonal másik feléből.
- Igen, itt vagyok. Bocsánat, véletlenül tárcsázott a telefonom...
- De mégis kivel beszélgetsz? Ki van ott veled? És honnan tudja, hogy ki vagyok?
- Nem számít, most leteszem...
- Ne merészeld... Ez fontos... Kivel va....
Kinyomtam... Most nem volt kedvem vele beszélni.. Túl sok minden történik velem mostanában... Visszatér a gyerekkori barátom, a baleset, Ian... Sensei menyasszonya... Amaya szerelme, Kaiji felbukkanás... És a régi rajzszakköröm... Ez már kezd sok lenni.... De mindenek előtt... Kaiji-val kell tisztáznom a dolgokat... Először is azt, hogy honnan tudja mindezt...
- Akane, ez mégis mi volt? Kivel beszéltél? - meredt rám Kaiji.
- Éppenséggel azzal, akiről beszéltél...
- Tessék? Tehát akkor te...
- Igen mindenről tudtam... Már egy jó ideje.. És most kíváncsi lennék, hogy TE honnan tudsz ezekről?
Csend... Nem akar válaszolni... Elegem van ebből a sok titokból... Miért akar mindenki titkolni előttem valamit? Ennyire megbízhatatlan vagyok, vagy mi? Elegem van...
- Rendben... Látom nem akarod elmondani nekem... Akkor most kérlek hagyj magamra...
- Nem arról van szó, hogy nem akarom...
- Csak nem teheted, igaz? Ezt már sokszor hallottam...
- Várj kérlek... Ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek...
- Szerinted mégis kinek mondanám el?? Kinek mondhatnám el??
- Mondjuk a barátodnak...
Ezt nem hiszem el... Még se tud annyit, mint gondoltam... Most mi legyen? Elmondjam neki, vagy ne? Hát ebből végül is nem lehet baj.. Ennél nagyobb biztos nem...
- Ian-nek? De hát ők unokatestvérek! Ő mindenről tud!
- Hogy mi? Ezt nem lehet...
- Miért ne lehetne?
- Ian az én unokatestvérem...
- Mi folyik ott? Akane mégis kivel beszélgetsz te ott? Akane, hallasz? - ordította Sensei a vonal másik feléből.
- Igen, itt vagyok. Bocsánat, véletlenül tárcsázott a telefonom...
- De mégis kivel beszélgetsz? Ki van ott veled? És honnan tudja, hogy ki vagyok?
- Nem számít, most leteszem...
- Ne merészeld... Ez fontos... Kivel va....
Kinyomtam... Most nem volt kedvem vele beszélni.. Túl sok minden történik velem mostanában... Visszatér a gyerekkori barátom, a baleset, Ian... Sensei menyasszonya... Amaya szerelme, Kaiji felbukkanás... És a régi rajzszakköröm... Ez már kezd sok lenni.... De mindenek előtt... Kaiji-val kell tisztáznom a dolgokat... Először is azt, hogy honnan tudja mindezt...
- Akane, ez mégis mi volt? Kivel beszéltél? - meredt rám Kaiji.
- Éppenséggel azzal, akiről beszéltél...
- Tessék? Tehát akkor te...
- Igen mindenről tudtam... Már egy jó ideje.. És most kíváncsi lennék, hogy TE honnan tudsz ezekről?
Csend... Nem akar válaszolni... Elegem van ebből a sok titokból... Miért akar mindenki titkolni előttem valamit? Ennyire megbízhatatlan vagyok, vagy mi? Elegem van...
- Rendben... Látom nem akarod elmondani nekem... Akkor most kérlek hagyj magamra...
- Nem arról van szó, hogy nem akarom...
- Csak nem teheted, igaz? Ezt már sokszor hallottam...
- Várj kérlek... Ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek...
- Szerinted mégis kinek mondanám el?? Kinek mondhatnám el??
- Mondjuk a barátodnak...
Ezt nem hiszem el... Még se tud annyit, mint gondoltam... Most mi legyen? Elmondjam neki, vagy ne? Hát ebből végül is nem lehet baj.. Ennél nagyobb biztos nem...
- Ian-nek? De hát ők unokatestvérek! Ő mindenről tud!
- Hogy mi? Ezt nem lehet...
- Miért ne lehetne?
- Ian az én unokatestvérem...
60. fejezet
A fiúk csodálkozva néztek körbe a házba... Nem tudtam pontosan, hogy mi lepte meg őket ennyire... A házunk mérete, vagy az, hogy ennyi idő alatt mit hoztunk össze díszítés terén... De az előbbire szavazok...
- Na akkor indulhat a buli? - szólalt meg a hátam mögött Kaiji.
A fiúk valamelyest visszazökkentek a valóságba, Kaiji-ra meredtek, majd pedig szélesen elvigyorodtak.
- Igen -kiáltották egyszerre a barátnőimmel.
Kaiji a hi-fi-hez lépett, és bekapcsolta a zenét. A ház szinte pulzálni kezdett a hangerőtől. Mindeki visítozva kezdett bele a buliba. Mindenki nagyon jól érezte magát. Egyzer csak érzem, hogy valaki mögöttem áll. Hátra pillantottam, és Kaiji volt ott. Közelebb hajolt hozzám...
- Gyere- csak ennyit mondott.
Nem tudtam mit akarhat, de láttam, rajta, hogy most komoly... Lehet, hogy történt valami, vagy ki tudja. Követtem őt. A titkos szobánk felé vezetett. Mind a ketten bementünk, majd becsukta az ajtót. Néma csend lett. Ez volt a ház egyedüli hangszigetel szobája... Ráadásnak nem is tudott rajtunk kívül róla senki. Itt nyugodtan beszélhettünk, akármiről is legyen szó. Kaiji nem szólt semmit. Odament a zongorához, és leült elé. Felhajtotta, majd egy lágy, kellemes dallamot kezdett játszani.
- Figyelj, el kell neked mondanom valamit - kezdte el végre fojtott hangon.
- Mondd csak - léptem hozzá közelebb, és leültem mellé.
- Tudom, hogy furcsállni fogod, de úgy érzem, muszáj róla tudnod... A tanárod.. az új tanár... valójában nem az, akinek hiszed...
Jesszusom, honnan tud róla? Ebből még baj lehet... De várjunk csak, lehet, hogy egészen mást akar mondani, és nem azt, hogy ő valójában a herceg...
- Ő valójában a herceg....
Hát ez nem jött be... Most mit tegyek? Megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek a titkát... De egy pillanat... én nem is mondtam el... ő tudta meg valahonnan.... Remek, az ígéretem legalább nem szegtem meg. Na akkor következő lépés... Mit mondjak most? Mit is mondhatnék??
- Akane, minden rendben? - nézett rám, és abba hagyta a játékot.
- Persze semmi bajom - mondtam gyorsan.
- Sajnálom, tudom, hogy ez hirtelen jött... Biztos lesokkolt téged...
Basszus, mit csináljak??? Várjuk, valami fojtott kiáltást hallottam.. Fülelni kezdtem és hallom, hogy a zsebemből jön... A telefonom... csak nem.. Ránéztem... Ez nem lehet igaz... Pont Sensei-t kellett véletlenül felhívnom???
- Na akkor indulhat a buli? - szólalt meg a hátam mögött Kaiji.
A fiúk valamelyest visszazökkentek a valóságba, Kaiji-ra meredtek, majd pedig szélesen elvigyorodtak.
- Igen -kiáltották egyszerre a barátnőimmel.
Kaiji a hi-fi-hez lépett, és bekapcsolta a zenét. A ház szinte pulzálni kezdett a hangerőtől. Mindeki visítozva kezdett bele a buliba. Mindenki nagyon jól érezte magát. Egyzer csak érzem, hogy valaki mögöttem áll. Hátra pillantottam, és Kaiji volt ott. Közelebb hajolt hozzám...
- Gyere- csak ennyit mondott.
Nem tudtam mit akarhat, de láttam, rajta, hogy most komoly... Lehet, hogy történt valami, vagy ki tudja. Követtem őt. A titkos szobánk felé vezetett. Mind a ketten bementünk, majd becsukta az ajtót. Néma csend lett. Ez volt a ház egyedüli hangszigetel szobája... Ráadásnak nem is tudott rajtunk kívül róla senki. Itt nyugodtan beszélhettünk, akármiről is legyen szó. Kaiji nem szólt semmit. Odament a zongorához, és leült elé. Felhajtotta, majd egy lágy, kellemes dallamot kezdett játszani.
- Figyelj, el kell neked mondanom valamit - kezdte el végre fojtott hangon.
- Mondd csak - léptem hozzá közelebb, és leültem mellé.
- Tudom, hogy furcsállni fogod, de úgy érzem, muszáj róla tudnod... A tanárod.. az új tanár... valójában nem az, akinek hiszed...
Jesszusom, honnan tud róla? Ebből még baj lehet... De várjunk csak, lehet, hogy egészen mást akar mondani, és nem azt, hogy ő valójában a herceg...
- Ő valójában a herceg....
Hát ez nem jött be... Most mit tegyek? Megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek a titkát... De egy pillanat... én nem is mondtam el... ő tudta meg valahonnan.... Remek, az ígéretem legalább nem szegtem meg. Na akkor következő lépés... Mit mondjak most? Mit is mondhatnék??
- Akane, minden rendben? - nézett rám, és abba hagyta a játékot.
- Persze semmi bajom - mondtam gyorsan.
- Sajnálom, tudom, hogy ez hirtelen jött... Biztos lesokkolt téged...
Basszus, mit csináljak??? Várjuk, valami fojtott kiáltást hallottam.. Fülelni kezdtem és hallom, hogy a zsebemből jön... A telefonom... csak nem.. Ránéztem... Ez nem lehet igaz... Pont Sensei-t kellett véletlenül felhívnom???
59. fejezet
Amikor újra kinyitottam a szemem, arcok voltak előttem... Először csak homályosan láttam, majd egyre tisztábban... 2 lány, és 2 fiú hajolt fölém, miközben a nevemen szólongattak... Amikor már teljesen tisztán láttam, felismertem őket... Frora & Misa, és Izuru & Kaiji... Mit akarhatna.. Óvatosan felültem, és rájuk néztem.
- Sziasztok, történt valami? - kérdeztem még kissé álmos hangon....
- Hogy történt-e valami? Végig aludtad a délutáni órákat. És senki se tudta hova tűntél.
- Mindeki téged keresett, amikor nem találtunk se az osztályban, se a tetőn...
- Az egész iskolát bejártunk, amikor az új lány mondta, hogy látott téged a ygengélkedőbe menni...
- Hiro mondta el, hol vagyok? - csodálkoztam.
Bólintottak, majd segítettek leszállni az ágyról, és felvenni a cipőmet.
- Azt hiszem fáradtabb voltma, mint gondoltam.... De legalább már jobban vagyok...
- Akkor hazaviszlek - lépett oda hozzám Ian.
- Ne. Nem kell - mondtam gyorsan - A barátaim haza kísérnek - kültem felük egy mosolyt.
Már majdnem kiléptünk az ajtón, amikor Izuru odahajolt hozzám, és a fülembe súgott valamit.
- Nem kéne inkább elhalasztani a bulit? Az egészséged fontosabb...
- Dehogy is, jól vagyok. Már semmi bajom - feleltem halkan.
Ő egy erőtlen mosoylt küldött felém, és kiléptünk a gyengélkedőről. Végig sétáltunk a folyosón, odakint pedig a fiúk vártak minket. Amikor megláttak, szinte egyszerre mosoylodtak el.
- Hello, Csipkerózsika.
- Hogy aludtál?
- Elég fiúk - nevettem rájuk.
- Akane, te miért nem mész előre Kaiji motorján... - szólt Misa.
- Igen, mi pedig odavezettjük a többieket. Majd sietünk. addig legalább fel tudtok készülni a bulira- folytatta Frora.
A fiúkra néztem, aki még mindig mosolyogtak, és bólinottak felém, hogy benne vannak, menjek csak.
- Hát rendben, ha nem gond - néztem Kaiji-ra.
- Már idehoztam a motorom. Gyere, az iskola előtt parkolok vele.
Elköszöntem a többiektől, és Kaiji-val mentem amotorjához. Ideadta a sisakot, majd felszálltunk, és elindultunk. A kapuban még pont találkoztunk a többiekkel. Egy gyors integetés, és már nem is láttam őket. Nem mentünk olyan gyorsan, mint legutóbb, de nem is volt baj. A szél most nem süvített, hanem lágyan cirógatott. Hozzá bújtam Kaiji hátához, és erősen kapaszkodtam derekába. Becsuktam a szemem, és szinte olyan volt, mintha repülnék... Mesés érzés... Egyszer csak lassítani kezdtünk.. kinyitottam szeme, és megpillantottam a házunkat. Leszálltam a motorrol, most is kinyitottam a kaput, és betoltuk a járgányt. Besiettünk a házba, és én egyenesen a padlásra siettem. Kaiji pedig követett. Felentünk, mind a ketten, majd megkerestem azt a dobozt, maire ez volt írva "PARTY". Körülbelül 5-6 doboz lehetett... Gyorsan lehordtuk őket, és elkezdtük kipakolni tartalmukat. Pár perc múlva már úgy nézett ki a hely, mint egy klub... A konyhába mentünk, csináltunk pár koktélt, apró rágcsálni valókat, Kaiji pedig lehozta a hi-fi-t az emeletről... Amikor a kis csoport becsöngetett, mi már készen voltunk.. mindennel...
- Sziasztok, történt valami? - kérdeztem még kissé álmos hangon....
- Hogy történt-e valami? Végig aludtad a délutáni órákat. És senki se tudta hova tűntél.
- Mindeki téged keresett, amikor nem találtunk se az osztályban, se a tetőn...
- Az egész iskolát bejártunk, amikor az új lány mondta, hogy látott téged a ygengélkedőbe menni...
- Hiro mondta el, hol vagyok? - csodálkoztam.
Bólintottak, majd segítettek leszállni az ágyról, és felvenni a cipőmet.
- Azt hiszem fáradtabb voltma, mint gondoltam.... De legalább már jobban vagyok...
- Akkor hazaviszlek - lépett oda hozzám Ian.
- Ne. Nem kell - mondtam gyorsan - A barátaim haza kísérnek - kültem felük egy mosolyt.
Már majdnem kiléptünk az ajtón, amikor Izuru odahajolt hozzám, és a fülembe súgott valamit.
- Nem kéne inkább elhalasztani a bulit? Az egészséged fontosabb...
- Dehogy is, jól vagyok. Már semmi bajom - feleltem halkan.
Ő egy erőtlen mosoylt küldött felém, és kiléptünk a gyengélkedőről. Végig sétáltunk a folyosón, odakint pedig a fiúk vártak minket. Amikor megláttak, szinte egyszerre mosoylodtak el.
- Hello, Csipkerózsika.
- Hogy aludtál?
- Elég fiúk - nevettem rájuk.
- Akane, te miért nem mész előre Kaiji motorján... - szólt Misa.
- Igen, mi pedig odavezettjük a többieket. Majd sietünk. addig legalább fel tudtok készülni a bulira- folytatta Frora.
A fiúkra néztem, aki még mindig mosolyogtak, és bólinottak felém, hogy benne vannak, menjek csak.
- Hát rendben, ha nem gond - néztem Kaiji-ra.
- Már idehoztam a motorom. Gyere, az iskola előtt parkolok vele.
Elköszöntem a többiektől, és Kaiji-val mentem amotorjához. Ideadta a sisakot, majd felszálltunk, és elindultunk. A kapuban még pont találkoztunk a többiekkel. Egy gyors integetés, és már nem is láttam őket. Nem mentünk olyan gyorsan, mint legutóbb, de nem is volt baj. A szél most nem süvített, hanem lágyan cirógatott. Hozzá bújtam Kaiji hátához, és erősen kapaszkodtam derekába. Becsuktam a szemem, és szinte olyan volt, mintha repülnék... Mesés érzés... Egyszer csak lassítani kezdtünk.. kinyitottam szeme, és megpillantottam a házunkat. Leszálltam a motorrol, most is kinyitottam a kaput, és betoltuk a járgányt. Besiettünk a házba, és én egyenesen a padlásra siettem. Kaiji pedig követett. Felentünk, mind a ketten, majd megkerestem azt a dobozt, maire ez volt írva "PARTY". Körülbelül 5-6 doboz lehetett... Gyorsan lehordtuk őket, és elkezdtük kipakolni tartalmukat. Pár perc múlva már úgy nézett ki a hely, mint egy klub... A konyhába mentünk, csináltunk pár koktélt, apró rágcsálni valókat, Kaiji pedig lehozta a hi-fi-t az emeletről... Amikor a kis csoport becsöngetett, mi már készen voltunk.. mindennel...
58. fejezet
Na remek... Hiro... Mégis mit akarhat tőlem ez a nőszemély? Nem okozott már ígyis elég gondot???
- Mit akarsz?
- Hogy mit? Egyszerű... a vőlegényem akarom!
- Rajtam nem múlik, viheted... - mondtam flegmán.
- Jó is volna, ha ilyen egysezrű lenne...
- Hát bocsi, de szerintem én elég nyilvánvalóan elmondtam, hogy nem érdekel... Már van barátom, úgyhogy...
- Á, igen... persze.. Ian...
- Igen, ő. Talán gond?
- Nem, dehogyis... Viszont, ha nem rendezed el ezt a dolgot, akkor lemondom neki, hogy mire készülsz iskola után a kis barátaiddal...
- Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok! - förmedtem rá.
- De igenis van, hogyha az befolyásolja az ÉN életem.
- Mondd csak, mit tettem ellened, hogy ennyire utálsz?
- Hogy mit? Azt kérded? Elvetted tőlem életem szerelmét, azt tetted- mondta, és szemébe könnyek gyűltek.
Egy könnycsepp végig folyt arcán... Ő zakója ujjával letörölte, majd pedig elrohant... Nem értettem mit akarhat tőlem... Ennél jobban nem tudom Sensei értésére adni, hogy már enm érdekel... Az egész osztály előtt pofoztam föl... Mit tehetnék még? Nem hiszem el... miért mindig velem történnelk ilyeneke? Szédültem... nem voltam valami jó... Úgy döntöttem elmegyek a gyengélkedőre... Amikor beléptem, csak akkor jutott eszembe, hogy Ian van ott.... Már nem volt visszaút, és nem volt kedvem visszmenni a terembe, mivel eléggé szédültem és már émelyegtem is.
- Szia, mi történt? - lépett oda hozzám.
- Semmi különös... Hosszú nap.... Nem érzem magam valami jól, egy kicsit lepihennék, ha nem gond...
- Persze, gyere - és az egyik ágyhoz kísért.
Lefeküdtem, és magamra húztam a takrót. Ian leült mellém, és lábam simogatta, de valahogy most ez sem használt... egyedül akartam lenni...
- Kérlek, most egy kicsit hagyj. Egyedül szeretnék lenni... Most tényleg nem érzem magam túl jól...
- Rendben - mondta, és behúzta az ágyam körüli elkülönítő függönyt.
Nem tudom, hogy mi volt a bajom... Csak azt tudtam, ezt most nekem kell megoldanom... egyedül... Oldalra fordultam, kezem a fejem alá raktam, lábam felhúztam... Összegömbölyödtem, mint egy kis gyerek... A gyomromban lévő nyomás kissé enyhült... A szédülésem is kezdett elmúlni... de az émelygés megmaradt... Nem tudom mi volt az oka, de úgy éreztem, ha alszom egy kicsit, elmúlhat... Behunytam szemem, és próbáltam kiüríteni az elmém... tudtam így könyebben elalszom... Nem telt bele pár percbe, és már aludtam is...
- Mit akarsz?
- Hogy mit? Egyszerű... a vőlegényem akarom!
- Rajtam nem múlik, viheted... - mondtam flegmán.
- Jó is volna, ha ilyen egysezrű lenne...
- Hát bocsi, de szerintem én elég nyilvánvalóan elmondtam, hogy nem érdekel... Már van barátom, úgyhogy...
- Á, igen... persze.. Ian...
- Igen, ő. Talán gond?
- Nem, dehogyis... Viszont, ha nem rendezed el ezt a dolgot, akkor lemondom neki, hogy mire készülsz iskola után a kis barátaiddal...
- Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok! - förmedtem rá.
- De igenis van, hogyha az befolyásolja az ÉN életem.
- Mondd csak, mit tettem ellened, hogy ennyire utálsz?
- Hogy mit? Azt kérded? Elvetted tőlem életem szerelmét, azt tetted- mondta, és szemébe könnyek gyűltek.
Egy könnycsepp végig folyt arcán... Ő zakója ujjával letörölte, majd pedig elrohant... Nem értettem mit akarhat tőlem... Ennél jobban nem tudom Sensei értésére adni, hogy már enm érdekel... Az egész osztály előtt pofoztam föl... Mit tehetnék még? Nem hiszem el... miért mindig velem történnelk ilyeneke? Szédültem... nem voltam valami jó... Úgy döntöttem elmegyek a gyengélkedőre... Amikor beléptem, csak akkor jutott eszembe, hogy Ian van ott.... Már nem volt visszaút, és nem volt kedvem visszmenni a terembe, mivel eléggé szédültem és már émelyegtem is.
- Szia, mi történt? - lépett oda hozzám.
- Semmi különös... Hosszú nap.... Nem érzem magam valami jól, egy kicsit lepihennék, ha nem gond...
- Persze, gyere - és az egyik ágyhoz kísért.
Lefeküdtem, és magamra húztam a takrót. Ian leült mellém, és lábam simogatta, de valahogy most ez sem használt... egyedül akartam lenni...
- Kérlek, most egy kicsit hagyj. Egyedül szeretnék lenni... Most tényleg nem érzem magam túl jól...
- Rendben - mondta, és behúzta az ágyam körüli elkülönítő függönyt.
Nem tudom, hogy mi volt a bajom... Csak azt tudtam, ezt most nekem kell megoldanom... egyedül... Oldalra fordultam, kezem a fejem alá raktam, lábam felhúztam... Összegömbölyödtem, mint egy kis gyerek... A gyomromban lévő nyomás kissé enyhült... A szédülésem is kezdett elmúlni... de az émelygés megmaradt... Nem tudom mi volt az oka, de úgy éreztem, ha alszom egy kicsit, elmúlhat... Behunytam szemem, és próbáltam kiüríteni az elmém... tudtam így könyebben elalszom... Nem telt bele pár percbe, és már aludtam is...
57. fejezet
A fiúk nem akarták elhinni amit mondok.. legalábbis ezt olvastam le az arcukról.
- Nyugalom, el fogunk férni mind. Elég nagy házban lakom. És a szüleim miatt se kell aggódni, mivel még mindig dolgoznak.
- Így igaz, meg fogtok lepődni mekkora a háza - lépett oda hozzám Kaiji, majd lehalkította a hangját, hogy csak én halljam - De a titkos szobát ugye nem mutatod meg nekik...
Észrevétlenül megráztam a fejem, ő pedig elmosolyodott.
- Tehát Kaji-kun, te már jártál Ake-channal? - kérdezte Giichi.
- Igen. Tegnap iskola után találkoztunk, elmentünk egy helyre, majd fel Akane-hoz.
- Ti mióta ismeritek egymást?
- Körülbelül 9 éve...
A fiúk láthatóan meglepődtek... Ők csak körülbelül 6 éve ismernek... De hát ez van... Megszólalt a csengő...
- Fiúk nekem most vissza kell mennem. Eleve nem lett volna szabad ide jönnöm... Az igazgatónő megtiltotta, hogy találkozzunk a fiú tanulókkal... kivéve ebédidőben.... Szóval ebédnél majd találkozunk. Sziasztok - és elrohantam, vissza a suliba.
Vissza sem fordultam, csak futottam előre. Épp időben értem be a terembe. A tanár előtt egy másodperccel. Gyorsan teltek az órák, és el is érkeztünk az ebédszünetig. A lányokkal lassan leballagtunk a lépcsőkön, és amikor az ebédlőbe értünk, nagyon meglepődtünk.... A fiúk kissé átrendezték az étkezőt... Volt egy kis elkülönített rész... Bár lehet, hogy nem is a fiúk, hanem az igazgatónő ötlete volt. 4 kerek asztal volt elkerítve, mindegyiknél 10 szék... pontosabban majdnem... összesen 43 szél volt a 4 asztal körül... A fiúk intettek nekünk, és leültettek minket az egyik asztalhoz...
- Na akkor áll amit megbszéltünk? - kérdezte egyikőjük.
- Miről van szó? - kérdezték a lányok egyszerre.
- Ó igaz is, nektek még nem szóltam. A sztori maga nem érdekes, legalábbis nem most kéne megbeszélni, de a lényeg az, hogy ma suli után bulit rendezek, hogy megünnepeljük az újra összeállt rajzszakkört - nevettem rájuk.
- Akane, ez nagyszerű ötlet - mondták a lányok is neveteve.
- Na akkor együtt megyünk? Nem lesz kicsit fura?
- Ugyan már, ugyan olyan lesz, mint régen...
- A 3 hercegnő, és a kerekasztal lovagjai...
Erre persze mindenki elnevette magát. Jókedvűen telt a szünet, beszélgetéssel, és régi sztorikkal. Amikor ismét megszólalt a csengő, egy sóhaj kísáretében köszöntünk el egymástól, és ment mindneki a maga órájára. Amikor épp kiléptem volna az ebédlőből, valaki elkapta a kezem. Hátra fordultam, és Izuru volt az...
- Akane, a barátodat is meghívod.. Ian... ha jól emlékszem...
- Azt hiszem az nem lenne valami jó ötlet... Mint már meséltem elég féltékeny.... Nem tudom hogy reagálna, ha megtudná, hogy 40 fiúval leszek egy házban....
- Igazad van... Hát rendben... Akkor iskola után találkozunk - mosolygott rám.
Bólintottam, és én is indultam vissza a terembe, amikor valaki megállított. Azt hittem, hogy Izuru-nak jutott még valami az eszébe, azonban amikor megfordultam, egy lány állt mögöttem, arcán dühös kifejezéssel...
- Nyugalom, el fogunk férni mind. Elég nagy házban lakom. És a szüleim miatt se kell aggódni, mivel még mindig dolgoznak.
- Így igaz, meg fogtok lepődni mekkora a háza - lépett oda hozzám Kaiji, majd lehalkította a hangját, hogy csak én halljam - De a titkos szobát ugye nem mutatod meg nekik...
Észrevétlenül megráztam a fejem, ő pedig elmosolyodott.
- Tehát Kaji-kun, te már jártál Ake-channal? - kérdezte Giichi.
- Igen. Tegnap iskola után találkoztunk, elmentünk egy helyre, majd fel Akane-hoz.
- Ti mióta ismeritek egymást?
- Körülbelül 9 éve...
A fiúk láthatóan meglepődtek... Ők csak körülbelül 6 éve ismernek... De hát ez van... Megszólalt a csengő...
- Fiúk nekem most vissza kell mennem. Eleve nem lett volna szabad ide jönnöm... Az igazgatónő megtiltotta, hogy találkozzunk a fiú tanulókkal... kivéve ebédidőben.... Szóval ebédnél majd találkozunk. Sziasztok - és elrohantam, vissza a suliba.
Vissza sem fordultam, csak futottam előre. Épp időben értem be a terembe. A tanár előtt egy másodperccel. Gyorsan teltek az órák, és el is érkeztünk az ebédszünetig. A lányokkal lassan leballagtunk a lépcsőkön, és amikor az ebédlőbe értünk, nagyon meglepődtünk.... A fiúk kissé átrendezték az étkezőt... Volt egy kis elkülönített rész... Bár lehet, hogy nem is a fiúk, hanem az igazgatónő ötlete volt. 4 kerek asztal volt elkerítve, mindegyiknél 10 szék... pontosabban majdnem... összesen 43 szél volt a 4 asztal körül... A fiúk intettek nekünk, és leültettek minket az egyik asztalhoz...
- Na akkor áll amit megbszéltünk? - kérdezte egyikőjük.
- Miről van szó? - kérdezték a lányok egyszerre.
- Ó igaz is, nektek még nem szóltam. A sztori maga nem érdekes, legalábbis nem most kéne megbeszélni, de a lényeg az, hogy ma suli után bulit rendezek, hogy megünnepeljük az újra összeállt rajzszakkört - nevettem rájuk.
- Akane, ez nagyszerű ötlet - mondták a lányok is neveteve.
- Na akkor együtt megyünk? Nem lesz kicsit fura?
- Ugyan már, ugyan olyan lesz, mint régen...
- A 3 hercegnő, és a kerekasztal lovagjai...
Erre persze mindenki elnevette magát. Jókedvűen telt a szünet, beszélgetéssel, és régi sztorikkal. Amikor ismét megszólalt a csengő, egy sóhaj kísáretében köszöntünk el egymástól, és ment mindneki a maga órájára. Amikor épp kiléptem volna az ebédlőből, valaki elkapta a kezem. Hátra fordultam, és Izuru volt az...
- Akane, a barátodat is meghívod.. Ian... ha jól emlékszem...
- Azt hiszem az nem lenne valami jó ötlet... Mint már meséltem elég féltékeny.... Nem tudom hogy reagálna, ha megtudná, hogy 40 fiúval leszek egy házban....
- Igazad van... Hát rendben... Akkor iskola után találkozunk - mosolygott rám.
Bólintottam, és én is indultam vissza a terembe, amikor valaki megállított. Azt hittem, hogy Izuru-nak jutott még valami az eszébe, azonban amikor megfordultam, egy lány állt mögöttem, arcán dühös kifejezéssel...
56. fejezet
Amikor megtettem, nem is voltam tisztában azzal, hogy mit csinálok... de amint megtettem, az egész teremben néma csönd lett.... A fiúk abbahagyták azt, amivel eddig foglalatoskodtak, és ránk figyeltek... Gyorsan elhúzódtam tőle, és lesütöttem a fejem... De késő volt, mind odarohantak hozzám, és faggatni kezdtek..
- Ake-chan, ez mégis mi volt? - kérdezték szinte egy emberként.
- Nos... csak segített valamiben, és megköszöntem neki - mondtam zavartan.
- Miért, mi történt? Valaki tett ellened valamit?
- Nem dehogy....
- Akkor valaki bántott?
- Fiúk, nyugalom. Nincs semmi baj.
- Biztos? Ha mégis, csak szólj nekünk, mi elintézzük - mosolyogtak rám.
Istenem, pont mint régen... A lányokkal mindig mi voltunk a kis hercegnők, akikre a kerekasztal lovagjai vigyáztak... Minden lány velünk akart barátkozni... és persze a fiúkkal... De őket nem érdekelte senki.... Csak mi... Ők voltak... nem... ők második családom.
- Mindent köszi srácok. Örülök, hogy itt vagytok - öleltem meg ismét őket.
Ők is megöleltek, és ebből egy hatalmas, csoportos ölelés lett. Majd visszamentek a tanárhoz, aki mindeközben szólongatta őket.... Izuru továbbra is ott maradt velem....
- Bocsánat.. nem gondoltam, hogy így fognak reagálni - szólt oda neki...
- Öööö, nem semmi baj... csak... csak meglepődtem - mondta fülig vörösen.
Szegénykém.. úgy tűnik eléggé zavarba hoztam....
- Az előbbi témánkra visszatérve...
- Igen, mondd csak - tért vissza egy pillanat alatta megszokott énjéhez.
- Szerinted mit kéne csinálnom? Valószínűleg titeket se fog igazán kedvelni...
- Tehát ez zavar téged... Attól félsz, hogy választanod kell a barátaid, és a pasid között....
- Azt hiszem igen...
- Akkor azt javaslom, hogy először beszélj vele, ha pedig az nem működik, akkor döntened kell, mi a fontosabb... A pasid, vagy a barátaid... Ne félj, akárhogy is döntesz, én ... vagyis mi melletted állunk - mosolygott rám.
- Jaj, Izuru. Már úgy hiányoztál - öleltem meg.
A fiúk ismét megálltak, és odajöttek hozzánk. Na ezt már megint tisztáznom kellesz.... na mindegy, támadt egy jó ötletem...
- Srácok ezt sem kell félreérteni. De ha már itt vagytok, támadt egy ötletem. Ma suli után ráértek?
Egymásra néztek, majd bólintottak.
- Na akkor, suli után irány hozzám. Tartsunk egy bulit. Ünneplejük meg, hogy újra együtt a rajszakkör...
- Ake-chan, ez mégis mi volt? - kérdezték szinte egy emberként.
- Nos... csak segített valamiben, és megköszöntem neki - mondtam zavartan.
- Miért, mi történt? Valaki tett ellened valamit?
- Nem dehogy....
- Akkor valaki bántott?
- Fiúk, nyugalom. Nincs semmi baj.
- Biztos? Ha mégis, csak szólj nekünk, mi elintézzük - mosolyogtak rám.
Istenem, pont mint régen... A lányokkal mindig mi voltunk a kis hercegnők, akikre a kerekasztal lovagjai vigyáztak... Minden lány velünk akart barátkozni... és persze a fiúkkal... De őket nem érdekelte senki.... Csak mi... Ők voltak... nem... ők második családom.
- Mindent köszi srácok. Örülök, hogy itt vagytok - öleltem meg ismét őket.
Ők is megöleltek, és ebből egy hatalmas, csoportos ölelés lett. Majd visszamentek a tanárhoz, aki mindeközben szólongatta őket.... Izuru továbbra is ott maradt velem....
- Bocsánat.. nem gondoltam, hogy így fognak reagálni - szólt oda neki...
- Öööö, nem semmi baj... csak... csak meglepődtem - mondta fülig vörösen.
Szegénykém.. úgy tűnik eléggé zavarba hoztam....
- Az előbbi témánkra visszatérve...
- Igen, mondd csak - tért vissza egy pillanat alatta megszokott énjéhez.
- Szerinted mit kéne csinálnom? Valószínűleg titeket se fog igazán kedvelni...
- Tehát ez zavar téged... Attól félsz, hogy választanod kell a barátaid, és a pasid között....
- Azt hiszem igen...
- Akkor azt javaslom, hogy először beszélj vele, ha pedig az nem működik, akkor döntened kell, mi a fontosabb... A pasid, vagy a barátaid... Ne félj, akárhogy is döntesz, én ... vagyis mi melletted állunk - mosolygott rám.
- Jaj, Izuru. Már úgy hiányoztál - öleltem meg.
A fiúk ismét megálltak, és odajöttek hozzánk. Na ezt már megint tisztáznom kellesz.... na mindegy, támadt egy jó ötletem...
- Srácok ezt sem kell félreérteni. De ha már itt vagytok, támadt egy ötletem. Ma suli után ráértek?
Egymásra néztek, majd bólintottak.
- Na akkor, suli után irány hozzám. Tartsunk egy bulit. Ünneplejük meg, hogy újra együtt a rajszakkör...
55. fejezet
Jesszusom... mégis hogy jött rá? Hát persze... el is felejtettem, hogy Izuru szervezete mindig is elég gyenge volt, ezért általában míg a többiek játszottak, mi beszélgettünk... ezért ő sokkal több mindent tud rólam, mint a többiek... Vele mindent megosztottam régen...
- Igen, ő az - válaszoltam őszintén.
- Akkor tényleg elég bonyolult most a helyzet... Attól a fiútól, Kaiji-tól hallottam, hogy most a dokival jársz... Kedves embernek nézz ki - mosolygott rám.
- Igen, nagyon kedves... Csak elég féltékeny típus.... Emlékszel Amaya-ra?
- Egy gyerekkori barátod.
- Pontosan. Amikor találkoztak a házamban, szinte egymásnak estek... Alig tudtam leállítani őket...
- De ugye nem sérült meg senki....
- Nem. Ne aggódj. De Ian... a doktor ma is jelenetet rendezett, amikor meglátta, hogy Kaiji-val együtt jövünk ki a házból...
- Nem csodálom... Hidd el, bármelyik férfi így reagálna, ha meglátná, hogy a szerelme egy másik férfival lép ki az otthonából..
Elgondolkodtam... Lehet, hogy igaza volt...
- Lehet.... de nem akarom, hogy mindig jelenetet rendezzen, ha találkozok egy régi ismerősömmel, vagy barátommal, aki mellesleg fiú...
- Figyelj, ezzel együtt kell élned... Ez a szerelem ára... Ha igazán szereted őt, akkor a hibáival együtt kell szeretned.
El se hiszem, hogy pont tőle kapok ilyen tanácsokat... Sose hallottam még őt egyetlen lányról se beszélni... Mégis most úgy tűnik, hogy többet tud a szerelemről, mint bárki más. Hálás voltam neki... de nem tudtam, hogy köszönjem meg neki. Egy spontán ötlettől vezérelve közelebb húzódtam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára...
- Igen, ő az - válaszoltam őszintén.
- Akkor tényleg elég bonyolult most a helyzet... Attól a fiútól, Kaiji-tól hallottam, hogy most a dokival jársz... Kedves embernek nézz ki - mosolygott rám.
- Igen, nagyon kedves... Csak elég féltékeny típus.... Emlékszel Amaya-ra?
- Egy gyerekkori barátod.
- Pontosan. Amikor találkoztak a házamban, szinte egymásnak estek... Alig tudtam leállítani őket...
- De ugye nem sérült meg senki....
- Nem. Ne aggódj. De Ian... a doktor ma is jelenetet rendezett, amikor meglátta, hogy Kaiji-val együtt jövünk ki a házból...
- Nem csodálom... Hidd el, bármelyik férfi így reagálna, ha meglátná, hogy a szerelme egy másik férfival lép ki az otthonából..
Elgondolkodtam... Lehet, hogy igaza volt...
- Lehet.... de nem akarom, hogy mindig jelenetet rendezzen, ha találkozok egy régi ismerősömmel, vagy barátommal, aki mellesleg fiú...
- Figyelj, ezzel együtt kell élned... Ez a szerelem ára... Ha igazán szereted őt, akkor a hibáival együtt kell szeretned.
El se hiszem, hogy pont tőle kapok ilyen tanácsokat... Sose hallottam még őt egyetlen lányról se beszélni... Mégis most úgy tűnik, hogy többet tud a szerelemről, mint bárki más. Hálás voltam neki... de nem tudtam, hogy köszönjem meg neki. Egy spontán ötlettől vezérelve közelebb húzódtam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára...
54. fejezet
A léptek egyre közelebbről hangzottak... Majd egyszer csak elhaltak.. Tehát megállt... Szerencsémre akkor ide tartott... Az ajtó lassan kinyílt, és mindenki oda kapta tekintetét...
- Elnézést, Akane-ért jöttem... szükségem lenne rá, egy kis idő... - kezdte, de amikor meglátta milyen kis jelentbe csöppent bele, hirtelen elhallgatott.
Én nem figyelve senkire, fogtam magam, és odarohantam hozzá. Ő még mindig Sensei-t és Hiro-t nézte, maikor én belekaroltam, és odasúgtam neki, hogy menjünk. Egyenesen az udvarra mentünk. Egyikünk se szólt semmit, amíg el nem értünk a tornateremig. Kinyitottam nekem az ajtót, és amikor beléptem, a fiúk futottak felém.
- Ake-chan, végre ideértél.
- Mi folyik itt, miért hozott ide engem Izuru? - kérdeztem értetlenül.
- Nos, igazából nekünk most tesi óránk lenne, de a tanár azt mondta, nem vagyunk elég motiváltak, hogy megmutassuk mire is vagyunk képesek.
- Ez egy év eleji felmérő szerűség....
- Ezért az mondtuk neki, ha idehozhatunk valakit, akkor elég motiváltak leszünk...
- ő pedig beleegyezett...
- És Izuru az egyetlen, aki nem tesizhet, mert gyenge a szervezete...
- Akkor tehát én lennék a motiváló? - kérdeztem.
- Pontosan - mondták egyszerre.
Mind elnevettük magunkat, majd kezdődött a tesióra. Hihetetlenek voltak a srácok... Szélsebesek, erősek, és nagyon jók a sportban... Játszi könnyedséggel vették az akadályokat... A súlyemelés, vagy távfutás meg se kottyant nekik... A magasugrásnál szinte repültek...
- Ake-chan... kérdezhetek valamit? - szólalt meg a mellettem ülő Izuru.
- Persze, mondd csak...
- Mi történt a teremben, maikor bementem?
- Ez egy hosszú történet....
- Akkor csak egy kérdésre válaszolj... Az a férfi, aki a padodnál állt... Kaito volt ugye? Az első szerelmed...
- Elnézést, Akane-ért jöttem... szükségem lenne rá, egy kis idő... - kezdte, de amikor meglátta milyen kis jelentbe csöppent bele, hirtelen elhallgatott.
Én nem figyelve senkire, fogtam magam, és odarohantam hozzá. Ő még mindig Sensei-t és Hiro-t nézte, maikor én belekaroltam, és odasúgtam neki, hogy menjünk. Egyenesen az udvarra mentünk. Egyikünk se szólt semmit, amíg el nem értünk a tornateremig. Kinyitottam nekem az ajtót, és amikor beléptem, a fiúk futottak felém.
- Ake-chan, végre ideértél.
- Mi folyik itt, miért hozott ide engem Izuru? - kérdeztem értetlenül.
- Nos, igazából nekünk most tesi óránk lenne, de a tanár azt mondta, nem vagyunk elég motiváltak, hogy megmutassuk mire is vagyunk képesek.
- Ez egy év eleji felmérő szerűség....
- Ezért az mondtuk neki, ha idehozhatunk valakit, akkor elég motiváltak leszünk...
- ő pedig beleegyezett...
- És Izuru az egyetlen, aki nem tesizhet, mert gyenge a szervezete...
- Akkor tehát én lennék a motiváló? - kérdeztem.
- Pontosan - mondták egyszerre.
Mind elnevettük magunkat, majd kezdődött a tesióra. Hihetetlenek voltak a srácok... Szélsebesek, erősek, és nagyon jók a sportban... Játszi könnyedséggel vették az akadályokat... A súlyemelés, vagy távfutás meg se kottyant nekik... A magasugrásnál szinte repültek...
- Ake-chan... kérdezhetek valamit? - szólalt meg a mellettem ülő Izuru.
- Persze, mondd csak...
- Mi történt a teremben, maikor bementem?
- Ez egy hosszú történet....
- Akkor csak egy kérdésre válaszolj... Az a férfi, aki a padodnál állt... Kaito volt ugye? Az első szerelmed...
53. fejezet
Miután így együtt bevonultunk az iskolába, sajnos szét kellett válnunk... a fiúk mentek az ő szárnyukba, Ian a gyengélkedőre, mi pedig az osztályainkba... Amikor beértem, mindenki hozzám sietett...
- Amori-san, te mégis honnan ismered az új fiúkat?
- Igazából alsó-középiskolában egy iskolába jártunk... és mind a rajszakkör tagjai voltunk...
- Hogy te milyen szerencsés vagy... És az a fiú, akivel együtt jöttél?
- Nos, ő mondhatni a testvérem... Kiskorunkban fogadtuk meg egymásnak, hogy mindig egymás mellett leszünk akár a testvérek... - meséltem nekik kissé zavarban.
- Mázlista vagy... Olyan jól néznek ki a fiú barátaid... - mondta az egyik lány...
- Ja, itt van neked Sensei, az új doktor, és az egész fiú részleg... Mi a titkod? - erre a kérdésre, mindenki visszatartott levegővel várták a válaszom...
- Igazából nincs ebben semmi titok... Csak azért ismerem őket, mert mindig egyedül voltam, és azért megsajnáltak... De később Sensei és Kaiji is elhagyott... de most visszatértek...
- És a doki? - kérdezte egy félénk hang...
- Őt csak most ismertem meg a kórházban... előtte sose láttam...
- Ahhoz képest gyorsan haladtok - mondta egy gúnyos hang.
- Miben is? - szólalt meg egy ismerős hang.
Mindenki a hang irányába fordult... Senki se hallotta a csengőt, ezért nem is számítottunk rá, hogy a tanár már bent van... A lányok csoportja széjjelebb húzódott, és csak ekkor jöttem rá, miért is volt olyan ismerős a hangja...
- Sensei...
De hát mit keres őt itt? Még nem lett volna szabad elhagyni a kórházat... Az igazgatónő szerint még egy hónapig nem kellett volna bejönnie... Ő rám meredt, és elindult felém...
- Nos, Akane... Mesélj csak nekem is... kivel és miben is haladtok olyan gyorsan? - ért oda hozzám.
A lányok gyorsan a helyükre siettek, és pedig értetlenül meredtem fel rá... Nem tudtam megszólalni, de az egyik osztálytársaim kisegítettek....
- Akane, most az új doktorral jár, aki nem rég jött át hozzánk..
- Minden reggel együtt jönnek, és mennek...
- Ráadásul tegnap a doki bejelentette, hogy csak Amori miatt jött ide..
Sensei figyelmesen hallgatta őket, majd láttam, hogy tekintete elborul... Ajaj, ennek nem lesz jó vége... Rám meredt, majd megfogta a karom, és magához húzott. Ajkait ajkaimra erőltette, és olyan erősen csókolt meg, hogy azt hittem meghalok... Hogy tehette ezt? Az egész osztály előtt... Ellöktem magamtól amilyen erősen csak tudtam, majd pofon vágtam...
- Tehát erről van szó... Őt választottad helyettem - mennydörögte.
- Már hiszel nekem? - lépett be egy lány az ajtón - Mondtam, hogy már nem szeret, tehát jobb ha elfelejted.
Mindenki a belépő lányra figyelt.
- Hiro-sama... -súgtam alig hallhatóan.
- Mit keres itt - esett neki Sensei.
- Megmondtam, hogy nem adom fel egykönnyen... És főleg nem veszítek egy olyan lánnyal szemben, mint ő - mutatott rám.
Az osztályban néma csend lett. Mindenki a mi kis jelentünket figyelte. Istenem, bárcsak jönne valaki, és kivinne innen.. Könyörgöm jöjjön már valaki, aki megment... Léptek hangzottak a folyosóról... Könyörgöm akárki is vagy, segíts nekem...
- Amori-san, te mégis honnan ismered az új fiúkat?
- Igazából alsó-középiskolában egy iskolába jártunk... és mind a rajszakkör tagjai voltunk...
- Hogy te milyen szerencsés vagy... És az a fiú, akivel együtt jöttél?
- Nos, ő mondhatni a testvérem... Kiskorunkban fogadtuk meg egymásnak, hogy mindig egymás mellett leszünk akár a testvérek... - meséltem nekik kissé zavarban.
- Mázlista vagy... Olyan jól néznek ki a fiú barátaid... - mondta az egyik lány...
- Ja, itt van neked Sensei, az új doktor, és az egész fiú részleg... Mi a titkod? - erre a kérdésre, mindenki visszatartott levegővel várták a válaszom...
- Igazából nincs ebben semmi titok... Csak azért ismerem őket, mert mindig egyedül voltam, és azért megsajnáltak... De később Sensei és Kaiji is elhagyott... de most visszatértek...
- És a doki? - kérdezte egy félénk hang...
- Őt csak most ismertem meg a kórházban... előtte sose láttam...
- Ahhoz képest gyorsan haladtok - mondta egy gúnyos hang.
- Miben is? - szólalt meg egy ismerős hang.
Mindenki a hang irányába fordult... Senki se hallotta a csengőt, ezért nem is számítottunk rá, hogy a tanár már bent van... A lányok csoportja széjjelebb húzódott, és csak ekkor jöttem rá, miért is volt olyan ismerős a hangja...
- Sensei...
De hát mit keres őt itt? Még nem lett volna szabad elhagyni a kórházat... Az igazgatónő szerint még egy hónapig nem kellett volna bejönnie... Ő rám meredt, és elindult felém...
- Nos, Akane... Mesélj csak nekem is... kivel és miben is haladtok olyan gyorsan? - ért oda hozzám.
A lányok gyorsan a helyükre siettek, és pedig értetlenül meredtem fel rá... Nem tudtam megszólalni, de az egyik osztálytársaim kisegítettek....
- Akane, most az új doktorral jár, aki nem rég jött át hozzánk..
- Minden reggel együtt jönnek, és mennek...
- Ráadásul tegnap a doki bejelentette, hogy csak Amori miatt jött ide..
Sensei figyelmesen hallgatta őket, majd láttam, hogy tekintete elborul... Ajaj, ennek nem lesz jó vége... Rám meredt, majd megfogta a karom, és magához húzott. Ajkait ajkaimra erőltette, és olyan erősen csókolt meg, hogy azt hittem meghalok... Hogy tehette ezt? Az egész osztály előtt... Ellöktem magamtól amilyen erősen csak tudtam, majd pofon vágtam...
- Tehát erről van szó... Őt választottad helyettem - mennydörögte.
- Már hiszel nekem? - lépett be egy lány az ajtón - Mondtam, hogy már nem szeret, tehát jobb ha elfelejted.
Mindenki a belépő lányra figyelt.
- Hiro-sama... -súgtam alig hallhatóan.
- Mit keres itt - esett neki Sensei.
- Megmondtam, hogy nem adom fel egykönnyen... És főleg nem veszítek egy olyan lánnyal szemben, mint ő - mutatott rám.
Az osztályban néma csend lett. Mindenki a mi kis jelentünket figyelte. Istenem, bárcsak jönne valaki, és kivinne innen.. Könyörgöm jöjjön már valaki, aki megment... Léptek hangzottak a folyosóról... Könyörgöm akárki is vagy, segíts nekem...
52. fejezet
El se hiszem, hogy mi így öten együtt megyünk iskolába... Előre félek, milyen botrányom lesz ebből már megint... "Akane első nap az egyik új fiú diákkal jött suliba" - biztos hasonlóktól fog zengeni a folyosó... De nem az történt, amit vártam... Amikor beértünk, senki se velünk foglalkozott... Minden lány figyelmét az új fiú tanulók kötötték le... Láttam, hogy 1 vagy 2 fiú köré 20-30 lány csoportosul, és körülrajongják őket... Engem nem igazán érdekeltek, ezért simán elmentem mellettük, de éreztem, hogy valaki... pontosabban valakik figyelnek... Körbe néztem... minden fiú engem figyelt... Furcsa érzés kerített hatalmába... Végig néztem a fiúkon, aki egyenesen rám néztek... Ismerősnek tűntek... Ekkor mind, szinte egyszerre kitörtek az őket körülvevő kis csoportból, és felém indultak... Éreztem, hogy mindenki felém fordul, de nem érdekeltek... 39 fiú tartott felém... Ez lehetett minden lány álma, de én teljesen lefagytam... Egyre közelebb értek... Amikor odaértek hozzám, egyikük elém lépett, és megszólalt...
- Ake-chan... hát újra találkozunk... mindannyian.... - mutatott körbe...
Ake-chan?? Várjunk csak...Akkor ezek szerint ők... mind...
- Srácok, ti vagytok? - szólaltak meg mögöttem a barátnőim, és felénk siettek.
Tehát tényleg ők azok, ezt el se hiszem... És mid itt vannak... egytől, egyig...
- Fiúk! Annyira hiányoztatok - kiáltottam, és mind megöleltük egymást...
Szép kis jelenet lehetett... 3 lány és 39 fiú... Nem tudom a többiek mit gondoltak, de én nagyon boldog voltam, és a barátnőim is...
-Ake-chan, annyira hiányoztál nekünk - mondták szinte egyszerre, kórusban...
El se hiszem, hogy újra láthatom őket... Már 3 éve nem találkoztam velük... Annyi minden történt azóta, hogy elváltunk egymástól... lesz miről beszélgetnünk, az biztos...
- Akane, kik ezek a fiúk? És mi volt ez a jelent? - ért oda hozzánk Ian.
- Ó bocsánat, de nem ismered őket. Amikor alsó-középiskolás voltam, egy suliba jártunk... Mi, így 42-en voltunk az iskola rajz klubja... Szinte minden percünket együtt töltöttük... Olyanok voltunk, mint egy nagy család...
- Igen, és amikor megtudtuk, hogy a lányok iskolájába felvesznek fiúkat is, azonnal elkezdtünk tanulni, mint az őrültek, hogy bekerülhessünk... Giichi és Naoki segített minket a tanulásban... És így szerencsére mind itt lehetünk - nevettek.
- Srácok annyira hiányoztatok nekem. Meséljetek, mit csináltatok az elmúlt 3 évben?
És lassan elindultunk így 42-en, + 2 fővel be az iskolába...
- Ake-chan... hát újra találkozunk... mindannyian.... - mutatott körbe...
Ake-chan?? Várjunk csak...Akkor ezek szerint ők... mind...
- Srácok, ti vagytok? - szólaltak meg mögöttem a barátnőim, és felénk siettek.
Tehát tényleg ők azok, ezt el se hiszem... És mid itt vannak... egytől, egyig...
- Fiúk! Annyira hiányoztatok - kiáltottam, és mind megöleltük egymást...
Szép kis jelenet lehetett... 3 lány és 39 fiú... Nem tudom a többiek mit gondoltak, de én nagyon boldog voltam, és a barátnőim is...
-Ake-chan, annyira hiányoztál nekünk - mondták szinte egyszerre, kórusban...
El se hiszem, hogy újra láthatom őket... Már 3 éve nem találkoztam velük... Annyi minden történt azóta, hogy elváltunk egymástól... lesz miről beszélgetnünk, az biztos...
- Akane, kik ezek a fiúk? És mi volt ez a jelent? - ért oda hozzánk Ian.
- Ó bocsánat, de nem ismered őket. Amikor alsó-középiskolás voltam, egy suliba jártunk... Mi, így 42-en voltunk az iskola rajz klubja... Szinte minden percünket együtt töltöttük... Olyanok voltunk, mint egy nagy család...
- Igen, és amikor megtudtuk, hogy a lányok iskolájába felvesznek fiúkat is, azonnal elkezdtünk tanulni, mint az őrültek, hogy bekerülhessünk... Giichi és Naoki segített minket a tanulásban... És így szerencsére mind itt lehetünk - nevettek.
- Srácok annyira hiányoztatok nekem. Meséljetek, mit csináltatok az elmúlt 3 évben?
És lassan elindultunk így 42-en, + 2 fővel be az iskolába...
51. fejezet
Már megint mibe keveredtem? Ezt tuti félre fogják érteni... Istenem, mi lesz ebből...
- Nyugi, elmagyarázok nekik mindent, ne aggódj - súgta oda nekem Kaiji.
Felnéztem rá, majd zavartan bólintottam. Lassan elindultunk feléjük, amikor megpillantottak arcukra zavar ült ki. Legalábbis a lányokéra.... Ian dühösen meredt ránk. Amikor a kocsihoz értünk ő kipattant, és ránk förmedt.
- Akane, ki ez az alak? - hozzám beszélt, de Kaiji-t méregette közben.
- Egy régi barátom. Tegnap találkoztunk újra - mondtam.
- Akár csak Kaito? - kérdezte.
Ledöbbentem... Nem tudtam megszólalni.. nem tudtam mit mondhatnék erre...
- Nem, nem úgy, mint Kaito. Belém nem volt szerelmes, ha erre vagy kíváncsi - segített ki Kaiji.
- Valóban? - nézett rám, de most Kaiji válaszolt helyettem.
- Igen, valóban. Kiskorunkban megfogadtuk egymásnak, hogy mindig egymás mellet leszünk, mint TESTVÉREK - hangsúlyozta ki a testvér szót.
A lányok is kiszűlltak a kocsiból, és odasiettek hozzánk.
- Akane, ő az? - kérdezte Frora.
- Őt rajzoltad, amikor találkoztunk? - folytatta Misa.
Zavartan bólintottam. A lányok még közelebb jöttek, és egyenesen Kaiji-re meredtek. Végig mérték őt a feje búbjától a lábujjáig. Majd szinte egyszerre szólaltak meg.
- Akane, te tehetségesebb vagy, mint hittük. Teljesen élethűen rajzoltad le őt. És minden részlet egyezett.
Ian csodálkozva nézett ránk... Nem értette mi folyik körülötte.
- Mégis milyen rajzokról beszéltek? - fordult a lányok felé.
- Igaz is ön... te... még nem láttad őket...
- Akane szobájában, az íróasztalán voltak a múltkor, ha jól emlékszem...
- Mi akkor láttuk őket először, amikor kisgyerekként találkoztunk..
- Azért figyeltünk fel rá a parkban, mert folyton a sakura alatt ült, és rajzolt...
- Sose volt vele senki, de ő mindig mosolygott...
- Egyszer odamentünk hozzá, hogy megkérdezzük miért csinálja...
- Erre ő azt válaszolta, hogy így tarja maga mellett a testvérét...
Meséltek a lányok felváltva... Ian egyikükről a másikra kapdosta a fejét, és figyelte a kis történetet... Én pedig Kaiji-t figyeltem... Mosolyogva hallgatta a kis "mesét", majd amikor véget ért, rám nevetett.
- Na ez már eléggé kielégítő magyarázat? - nézett Ian-re.
Ő zavartan bólintott, majd mellém lépett, átölelte a vállam, és a kosi felé kormányzott. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, visszafordult Kaiji felé.
- Akarod, hogy elvigyünk? Hátul van még egy hely - ezt el se hiszem.. hogy Ian ezt mondta...
Kaiji rám nézett, én bólintottam, mire lassan elindult a kocsi felé. Nem várta meg, míg Ian előrehajtja az ülést, hogy könnyedén beszállhasson, ő beugrott a hátsó ülésre. A lányok is bekászálódtak mellé hátra, majd mi is elfoglaltuk helyünket...
- Nyugi, elmagyarázok nekik mindent, ne aggódj - súgta oda nekem Kaiji.
Felnéztem rá, majd zavartan bólintottam. Lassan elindultunk feléjük, amikor megpillantottak arcukra zavar ült ki. Legalábbis a lányokéra.... Ian dühösen meredt ránk. Amikor a kocsihoz értünk ő kipattant, és ránk förmedt.
- Akane, ki ez az alak? - hozzám beszélt, de Kaiji-t méregette közben.
- Egy régi barátom. Tegnap találkoztunk újra - mondtam.
- Akár csak Kaito? - kérdezte.
Ledöbbentem... Nem tudtam megszólalni.. nem tudtam mit mondhatnék erre...
- Nem, nem úgy, mint Kaito. Belém nem volt szerelmes, ha erre vagy kíváncsi - segített ki Kaiji.
- Valóban? - nézett rám, de most Kaiji válaszolt helyettem.
- Igen, valóban. Kiskorunkban megfogadtuk egymásnak, hogy mindig egymás mellet leszünk, mint TESTVÉREK - hangsúlyozta ki a testvér szót.
A lányok is kiszűlltak a kocsiból, és odasiettek hozzánk.
- Akane, ő az? - kérdezte Frora.
- Őt rajzoltad, amikor találkoztunk? - folytatta Misa.
Zavartan bólintottam. A lányok még közelebb jöttek, és egyenesen Kaiji-re meredtek. Végig mérték őt a feje búbjától a lábujjáig. Majd szinte egyszerre szólaltak meg.
- Akane, te tehetségesebb vagy, mint hittük. Teljesen élethűen rajzoltad le őt. És minden részlet egyezett.
Ian csodálkozva nézett ránk... Nem értette mi folyik körülötte.
- Mégis milyen rajzokról beszéltek? - fordult a lányok felé.
- Igaz is ön... te... még nem láttad őket...
- Akane szobájában, az íróasztalán voltak a múltkor, ha jól emlékszem...
- Mi akkor láttuk őket először, amikor kisgyerekként találkoztunk..
- Azért figyeltünk fel rá a parkban, mert folyton a sakura alatt ült, és rajzolt...
- Sose volt vele senki, de ő mindig mosolygott...
- Egyszer odamentünk hozzá, hogy megkérdezzük miért csinálja...
- Erre ő azt válaszolta, hogy így tarja maga mellett a testvérét...
Meséltek a lányok felváltva... Ian egyikükről a másikra kapdosta a fejét, és figyelte a kis történetet... Én pedig Kaiji-t figyeltem... Mosolyogva hallgatta a kis "mesét", majd amikor véget ért, rám nevetett.
- Na ez már eléggé kielégítő magyarázat? - nézett Ian-re.
Ő zavartan bólintott, majd mellém lépett, átölelte a vállam, és a kosi felé kormányzott. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, visszafordult Kaiji felé.
- Akarod, hogy elvigyünk? Hátul van még egy hely - ezt el se hiszem.. hogy Ian ezt mondta...
Kaiji rám nézett, én bólintottam, mire lassan elindult a kocsi felé. Nem várta meg, míg Ian előrehajtja az ülést, hogy könnyedén beszállhasson, ő beugrott a hátsó ülésre. A lányok is bekászálódtak mellé hátra, majd mi is elfoglaltuk helyünket...
50. fejezet
Ismét eljött a reggel... Kipihentnek éreztem magam... Olyan kipihentnek, mint eddigi életemben sohasem... Boldog voltam... Úgy éreztem, mintha minden múltbeli bánatom elillant volna... Egyszerűen eltűntek... Álmosan pillantottam körbe... Azt hittem rosszul látok, amikor megláttam a mellettem szuszogó Kaiji-t... Ugyan úgy feküdt, mint mielőtt elaludtam volna... És nem csak ő, hanem én is... Egymás karjaiban aludtunk el... Haja teljesen összekuszálódott, arca kedves volt... Óvatosan ültem fel az ágyban, és másztam ki onnan... Hangtalanul osontam ki a szobámból... Bementem a fürdőbe, hogy megnézzem magam.. Szemeim feldagadtak a sírástól, hajam kócosan lógott... Egyszóval szörnyen festettem... Gyorsan lekaptam magamról a ruhákat, és beugrottam a zuhany alá... A langyos vízcseppek simogatását élveztem, és gyorsan kimostam hajam... A zuhany alól kilépve magamra kaptam egy törülközőt, és gyorsan megszárítottam hajam... Miután végeztem, meghallottam valamit... Óvatosan kinyitottam az ajtót, és követtem a hangot... El is felejtettem, hogy csak egy szál törülközőben vagyok... Csak követtem a hangot... A titkos szobából jött... Óvatosan nyitottam ki az ajtót, a Nap sugarai pont megvilágították őt... A zongoránál ült... a régi számunkat játszotta... Levette a felsőjét, ingének felső gombjait pedig kigombolta... Átadta magát a zenének... Nem vett észre, csak játszott tovább... Odaléptem hozzá, énekelni kezdtem... Hangomat hallva felkapta fejét, de nem hagyta abba... Rám nézett, és mosolygott... A fényben énekeltünk, és zenéltünk.. mi ketten... együtt... Eggyé váltunk a zenén keresztül... Véget ért a szám... Egymásra néztünk... Megértettük egymást csak egy pillantásból... Valami megváltozott arcán, zavar ült ki rá.. Láttam, hogy elpirul... majd elfordítja tekintetét... Nem tudtam miért csinálja... és csak ekkor döbbentem rá, hogy csak egy szál törülközőben vagyok... Uram atyám... Zavartan elfordultam, majd kirohantam a szobából.... Besiettem szobámba, és felöltöztem... Amikor kiléptem, majdnem beleütköztem Kaiji-be... Ismét egymásra néztünk, és megértettük mit akar a másik... Én lementem a konyhába, ő pedig a fürdőbe... A reggelinket csináltam... Jesszusom, mit csinálok én mostanság? Mi történik velem mostanság? Eddig olyan nyugis volt az életem... Most meg... most 4 fiú vesz körül... és ebből 3-at hamarosan minden nap látni fogok.... Kaiji jelent meg az ajtóban... Haja még kissé vizesen lógott arcába, inget nem, csak nadrágot viselt.. Istenem, milyen jól néz ki... Milyen.. izmos... NEM, Akane térj már észhez... Te Ian-nel jársz... Kaiji, csak egy barát, hát kezeld is úgy... Odalépett hozzám, és elvette az egyik előkészített tányért... Leültünk a kis konyhasziget előtti bárszékekre, és csendben enni kezdtünk... Nem szólt egyikünk se semmit... Szavak nélkül is megértettük egymást... Miután megreggeliztünk ő felment átöltözni az új egyenruhájába, én pedig elkészítettem a 2 bentot.. Magamnak és Kaiji-nak... Az órára pillantottam... Épp időben lettünk kész... Kiléptünk a házból, és ott várt minket Ian, és a lányok...
49. fejezet
Basszus, ezt lehet, hogy nem kellett volna elmondanom neki.... Most biztos hülyének, vagy mániákusnak fog hinni... Arra számítottam, hogy majd kinevet, vagy kigúnyol, de nem ez történt... Amikor ránéztem szemébe könnyek gyűltek.
- Akane... annyira sajnálom...
- Ugyan már. Nem kell sajnálnod. Örülök, hogy visszajöttél - mosolyogtam rá.
Egy könnycsepp végig gördült arcán, majd rajzaimat kezdte tanulmányozni. Percek teltek egymás után, és meg se szólalt... Arcáról se lehetett semmilyen reakciót leolvasni... Talán fél óra telhetett el, amikor az utolsó képhez ért... Az a kép volt a kedvencem. Ezen rajzoltam le a találkozásunk pillanatát... Amikor a sakura alatt aludt... és testét beborította a rengeteg lehullott virág. Elmélyülten tanulmányozta, és láttam rajta, hogy visszagondol arra a napra.
- Te tényleg egy teljes éven át vártál rám? - nézett rám hálás, mégis hitetlenkedő tekintettel.
- Igen. Nem akartam elhinni, hogy te is elhagytál.. Úgy gondoltam történhetett veled valami, mert önszántadból nem tűntél volna el... Mert megígértük, hogy mi örökké egymás mellett leszünk - mondtam a könnyeimmel küszködve.
Láttam, hogy szemébe fájdalom költözik, lerítt róla a bűntudat. Tudtam, hogy el kell neki mondanom, hogy ez nem az ő hibája, de már annyira sírtam, hogy megszólalni se tudtam. Ő közelebb húzódott hozzám, félrerakta a rajzaimat, majd szorosan átölelt. Amikor éreztem karjainak biztonságát magam körül, még inkább erőt vett rajtam a sírás. Úgy éreztem, most kisírhatom minden eddigi bánaton. Most végre túlléphetek a fájdalmaimon. Közelebb húzódtam hozzá. Amilyen közel csak tudtam. Arcomat vállába fúrtam. Éreztem, hogy elhagy a maradék erőm... és dőlni kezdtünk... Végig feküdtünk az ágyon, én pedig mellkasán pihentettem fejem. Ő még mindig szorosan ölelt, és közben halkan suttogott...
- Sírj csak... nyugodtan... Add ki magadból... Ne félj... Veled maradok...
Éreztem, hogy könnyeim átitatták pólóját, de őt ez sem érdekelte... Csak ölelt... Láttam... vagyis inkább éreztem, hogy kezd alkonyodni.... a természet lassan elcsöndesült, az éjjeli állatok hangulat hallatták... Bagoly huhogás hallatszott, és a távolban egy kutya vonyított... Szél fújta a fákat, és faágak csapódtak ablakomnak. Még mindig sírtam... úgy éreztem könnyeim sose apadnak el... Ő pedig még mindig ölelt... az ágyam melletti éjjeliszekrényben tartottam azt a takarómat, amit tőle kaptam... Éreztem, hogy egyik kezével elenged, és a kis szekrény felé nyúl, majd egy perc múlva ránk teríti. Kellemes melegség borított be. Tehát még mindig emlékszik, mit hol tartok.. Tehát gondolt rám néha... Nem tudom meddig sírhattam még... De hamarosan éreztem, hogy testem elernyed, és átlépek az álmok birodalmába...
- Akane... annyira sajnálom...
- Ugyan már. Nem kell sajnálnod. Örülök, hogy visszajöttél - mosolyogtam rá.
Egy könnycsepp végig gördült arcán, majd rajzaimat kezdte tanulmányozni. Percek teltek egymás után, és meg se szólalt... Arcáról se lehetett semmilyen reakciót leolvasni... Talán fél óra telhetett el, amikor az utolsó képhez ért... Az a kép volt a kedvencem. Ezen rajzoltam le a találkozásunk pillanatát... Amikor a sakura alatt aludt... és testét beborította a rengeteg lehullott virág. Elmélyülten tanulmányozta, és láttam rajta, hogy visszagondol arra a napra.
- Te tényleg egy teljes éven át vártál rám? - nézett rám hálás, mégis hitetlenkedő tekintettel.
- Igen. Nem akartam elhinni, hogy te is elhagytál.. Úgy gondoltam történhetett veled valami, mert önszántadból nem tűntél volna el... Mert megígértük, hogy mi örökké egymás mellett leszünk - mondtam a könnyeimmel küszködve.
Láttam, hogy szemébe fájdalom költözik, lerítt róla a bűntudat. Tudtam, hogy el kell neki mondanom, hogy ez nem az ő hibája, de már annyira sírtam, hogy megszólalni se tudtam. Ő közelebb húzódott hozzám, félrerakta a rajzaimat, majd szorosan átölelt. Amikor éreztem karjainak biztonságát magam körül, még inkább erőt vett rajtam a sírás. Úgy éreztem, most kisírhatom minden eddigi bánaton. Most végre túlléphetek a fájdalmaimon. Közelebb húzódtam hozzá. Amilyen közel csak tudtam. Arcomat vállába fúrtam. Éreztem, hogy elhagy a maradék erőm... és dőlni kezdtünk... Végig feküdtünk az ágyon, én pedig mellkasán pihentettem fejem. Ő még mindig szorosan ölelt, és közben halkan suttogott...
- Sírj csak... nyugodtan... Add ki magadból... Ne félj... Veled maradok...
Éreztem, hogy könnyeim átitatták pólóját, de őt ez sem érdekelte... Csak ölelt... Láttam... vagyis inkább éreztem, hogy kezd alkonyodni.... a természet lassan elcsöndesült, az éjjeli állatok hangulat hallatták... Bagoly huhogás hallatszott, és a távolban egy kutya vonyított... Szél fújta a fákat, és faágak csapódtak ablakomnak. Még mindig sírtam... úgy éreztem könnyeim sose apadnak el... Ő pedig még mindig ölelt... az ágyam melletti éjjeliszekrényben tartottam azt a takarómat, amit tőle kaptam... Éreztem, hogy egyik kezével elenged, és a kis szekrény felé nyúl, majd egy perc múlva ránk teríti. Kellemes melegség borított be. Tehát még mindig emlékszik, mit hol tartok.. Tehát gondolt rám néha... Nem tudom meddig sírhattam még... De hamarosan éreztem, hogy testem elernyed, és átlépek az álmok birodalmába...
48. fejezet
Tényleg miattam tanult ilyen keménye? El se hiszem. Én nem érek ennyit.... Ráadásnak még el is felejtettem őt... A bátyámat... Gondolkoztam... Mit tehetnék én érte? És akkor eszembe jutott. A rajzaim! Sokáig gondolkodhattam, mivel Kaiji aggódva nézett szemembe.
- Jól vagy? Sajnálom, ha zavarba hoztalak.... nem akartam....
- Nem hoztál zavarba. Csupán elgondolkodtam valamin.
- Igazán? És elárulod, hogy min? - nézett rám kedvesen.
- Nem. De majd megmutatom - feleltem játékosan.
Ő elnevette magát, majd nekiláttunk saját nyalánkságunknak. Közben felidéztük a régmúlt történéseit, és jókat nevettünk néhány ballépésünkön. Miután végeztünk, ő rendezte a számlát (mert nem engedett engem fizetni), majd ismét egymásba karoltunk, és lassan elindultunk. Hogy hova?....
- Mint mondtam, majd megmutatok valamit. Hát most van az a majd - mosolyogtam rá.
- Rendben... De előbb várj itt egy kicsit - majd elsietett.
Már vagy 5 perce eltűnt, amikor valamiféle motor hangjára lettem figyelmes. Megfordultam, és láttam Kaiji-t.. egy eszméletlen motoron ülve... Egy tűzvörös motor, rajta fekete kanji... Amikor közelebb ért, csak akkor láttam meg mi is az... Egy Suzuki GSX 1300 RK8-as! Jesszusom, milyen járgányokkal zúznak itt egyes emberek. Hitetlenkedve léptem oda a motorhoz, és minden apró négyzetcentiméterét alaposan szemügyre vettem. Kaiji az ülés alól elővett egy bukót, majd a kezembe nyomta.
- Na akkor elárulod hova megyünk?
- Nos rendben... A házunkhoz - mosolyogtam rá.
- Még ugyan ott laktok?
Bólintottam, majd feltettem a bukósisakot, és felszálltam mögé a mocira. Kezeimet derekára rakta, majd felbőgette a motort, ami hirtelen ugrott egyet, majd füstölgő kerekkel elindultunk... Fák és autók suhantak el ,ellettünk. A levegő csak úgy süvített. Szorosan öleltem Kaiji-t, és közben élveztem a sebességet. Az amúgy 20 perces utat, röpke 5 perc alatt tettük meg. Megálltunk a házunk előtt, én gyorsan leszálltam, kinyitottam a kaput, Kaiji pedig betolta a motorját. A bukósisakokat a kormányra tettük, majd bementünk a házba.
- Wow, ez a hely semmit se változott - nézett körbe.
- Hát igen... Kivéve a konyhát, és a dolgozót...
- És a titkos szobád?
- Nos... került bele néhány új darab...
- Majd vethetek rájuk egy pillantást? - mosolygott rám.
- Persze, de előbb mutatni szeretnék valamit...
Elindultam fel a lépcsőn, ő pedig követett. Most nem hezitáltam a szobám kinyitásán. Nem volt miért... Amint beléptem, egyenesen az íróasztalomhoz mentem, Kaiji pedig ledobta magát az ágyamra. Előkerestem a rajzaim, majd felkaptam őket, és letelepedtem Kaiji mellé.
- Ezek azok, amiket mutatni akartam...
- Mik ezek? - kérdezte, és elvette tőlem a kupacot.
- Miután elmentél, én minden egyes nap elmentem a "mi" fánkhoz, hogy rád várjak. Egy idő után magammal vittem egy rajzfüzetet is... Azért, hogy ne legyek magányos, felidéztem az arcod, és lerajzoltalak... Ha csak rajzként is, de mindig velem voltál...
- Mégis hányszor rajzoltál le? - kérdezte a tömérdek lapra meredve.
- Annyiszor, ahány napot vártam rád a sakura alatt... 365-ször...
- Jól vagy? Sajnálom, ha zavarba hoztalak.... nem akartam....
- Nem hoztál zavarba. Csupán elgondolkodtam valamin.
- Igazán? És elárulod, hogy min? - nézett rám kedvesen.
- Nem. De majd megmutatom - feleltem játékosan.
Ő elnevette magát, majd nekiláttunk saját nyalánkságunknak. Közben felidéztük a régmúlt történéseit, és jókat nevettünk néhány ballépésünkön. Miután végeztünk, ő rendezte a számlát (mert nem engedett engem fizetni), majd ismét egymásba karoltunk, és lassan elindultunk. Hogy hova?....
- Mint mondtam, majd megmutatok valamit. Hát most van az a majd - mosolyogtam rá.
- Rendben... De előbb várj itt egy kicsit - majd elsietett.
Már vagy 5 perce eltűnt, amikor valamiféle motor hangjára lettem figyelmes. Megfordultam, és láttam Kaiji-t.. egy eszméletlen motoron ülve... Egy tűzvörös motor, rajta fekete kanji... Amikor közelebb ért, csak akkor láttam meg mi is az... Egy Suzuki GSX 1300 RK8-as! Jesszusom, milyen járgányokkal zúznak itt egyes emberek. Hitetlenkedve léptem oda a motorhoz, és minden apró négyzetcentiméterét alaposan szemügyre vettem. Kaiji az ülés alól elővett egy bukót, majd a kezembe nyomta.
- Na akkor elárulod hova megyünk?
- Nos rendben... A házunkhoz - mosolyogtam rá.
- Még ugyan ott laktok?
Bólintottam, majd feltettem a bukósisakot, és felszálltam mögé a mocira. Kezeimet derekára rakta, majd felbőgette a motort, ami hirtelen ugrott egyet, majd füstölgő kerekkel elindultunk... Fák és autók suhantak el ,ellettünk. A levegő csak úgy süvített. Szorosan öleltem Kaiji-t, és közben élveztem a sebességet. Az amúgy 20 perces utat, röpke 5 perc alatt tettük meg. Megálltunk a házunk előtt, én gyorsan leszálltam, kinyitottam a kaput, Kaiji pedig betolta a motorját. A bukósisakokat a kormányra tettük, majd bementünk a házba.
- Wow, ez a hely semmit se változott - nézett körbe.
- Hát igen... Kivéve a konyhát, és a dolgozót...
- És a titkos szobád?
- Nos... került bele néhány új darab...
- Majd vethetek rájuk egy pillantást? - mosolygott rám.
- Persze, de előbb mutatni szeretnék valamit...
Elindultam fel a lépcsőn, ő pedig követett. Most nem hezitáltam a szobám kinyitásán. Nem volt miért... Amint beléptem, egyenesen az íróasztalomhoz mentem, Kaiji pedig ledobta magát az ágyamra. Előkerestem a rajzaim, majd felkaptam őket, és letelepedtem Kaiji mellé.
- Ezek azok, amiket mutatni akartam...
- Mik ezek? - kérdezte, és elvette tőlem a kupacot.
- Miután elmentél, én minden egyes nap elmentem a "mi" fánkhoz, hogy rád várjak. Egy idő után magammal vittem egy rajzfüzetet is... Azért, hogy ne legyek magányos, felidéztem az arcod, és lerajzoltalak... Ha csak rajzként is, de mindig velem voltál...
- Mégis hányszor rajzoltál le? - kérdezte a tömérdek lapra meredve.
- Annyiszor, ahány napot vártam rád a sakura alatt... 365-ször...
47. fejezet
El se hiszem, hogy elfelejtettem őt... Hogy felejthettem el a bátyámat??? Na persze nem az igazi bátyám... Na várjatok, elmesélem nektek, hogy is történt. Miután Kaito, azaz Sensei itt hagyott minket, nagyon szomorú voltam. Napokig nem beszéltem senkivel, se Amaya-val, se a szüleimmel. Egész délelőtt ki se mozdultam a házból, csak délután. Akkor is csak a parkba mentem. Akkor is tavasz volt... A parkban is volt egy hatalmas sakura, mint a város minden parkjában és zöld ligetében. Egyik délután történt, amikor ismét a sakura-hoz mentem, hogy kisírjam magam, és gondolkozhassak. De ezúttal egy alvó fiút találtam ott. Kezével eltakarta szemét, egyik lábát felhúzta. Testét lehullott sakura-k borították. Óvatosan közelebb mentem, és letérdeltem mellé. Figyeltem az alvó arcát. Haja összekuszálódott, szempillái hihetetlenül hosszúak voltak, arca kedves. Akkor pedig lassan, álmosan kinyitotta szemét. Egyenesen a szemembe nézett. Olyan érzés volt, mintha olvasna bennem. Hirtelen felült, és elkapta egy tincsem. Szájához húzta, és csókot lehelt rá.
- Hello, szépség. Hogy kerültél ide? - kérdezte.
- A nevem Akane. És én minden nap ide járok - válaszoltam gyerekfejjel.
Ő csak elmosolyodott, majd a fának dőlt, és hívott, hogy üljek mellé. Én mellételepedtem. Ő volt az első, akinek akkoriban elmondtam, hogy mi bánt. Csak teltek a napok egymás után, és alig vártam a délutánokat. 3 hétig ment így minden. Volt amikor a parkban sétáltunk, volt, amikor beültünk ebbe a kávézóba, és volt, hogy a városban sétáltunk. Egy nap megígértük egymásnak, hogy örökké egymás mellett leszünk, akár a testvérek. Miután letettük fogadalmunkat, többé nem találkoztunk. Amikor elmentem másnap a mi fánkhoz, csak egy levél várt rám. Sírva olvastam a levelet, és csalódott voltam. Úgy éreztem mindenki elhagy. De aznap követett Amaya, és így minden rendbe jött. De az elkövetkező 1 évben, hiába tudtam, hogy reménytelen, mégis ott vártam rá 2-től este 7-ig... Egy idő után magammal vittem egy kis füzetet is, és rajzolni kezdtem. Újra és újra felidéztem az arcát, ás folyton őt rajzoltam... ahogy a sakura alatt alszik, a törzsnek dőlve pihen, vagy a messzeségbe kémlel. Rengeteg rajzom lett róla... De akkor jöttek a lányok, és teljesen megfeledkeztem róla... És most itt ül előttem. El se akarom hinni...
- Mondd csak, miért tűntél el akkor? - kérdeztem.
- Sajnálom, hogy akkor minden magyarázat nélkül ott hagytalak. De az édesapám nagyon megbetegedett... Azonnal Amerikába kellett őt szállítanunk...
- És már jobban van?
Arcáról eltűnt a boldogság, és szomorúság költözött helyére. Szeméből eltűnt az életöröm, és magányosság költözött helyére.
- Sajnos nem. 2 évvel ezelőtt meghalt...
- Istenem, Kaiji... Annyira sajnálom...
- Köszönöm. Miután apám itt hagyott, úgy döntöttem, muszáj megkeresnem a kishúgom - és rám mosolygott . Amikor olvastam, hogy az iskoládba minden évfolyamról a 10 legjobb fiú tanuló bekerül, azonnal tanulni kezdtem, hogy újra találkozhassunk....
- Hello, szépség. Hogy kerültél ide? - kérdezte.
- A nevem Akane. És én minden nap ide járok - válaszoltam gyerekfejjel.
Ő csak elmosolyodott, majd a fának dőlt, és hívott, hogy üljek mellé. Én mellételepedtem. Ő volt az első, akinek akkoriban elmondtam, hogy mi bánt. Csak teltek a napok egymás után, és alig vártam a délutánokat. 3 hétig ment így minden. Volt amikor a parkban sétáltunk, volt, amikor beültünk ebbe a kávézóba, és volt, hogy a városban sétáltunk. Egy nap megígértük egymásnak, hogy örökké egymás mellett leszünk, akár a testvérek. Miután letettük fogadalmunkat, többé nem találkoztunk. Amikor elmentem másnap a mi fánkhoz, csak egy levél várt rám. Sírva olvastam a levelet, és csalódott voltam. Úgy éreztem mindenki elhagy. De aznap követett Amaya, és így minden rendbe jött. De az elkövetkező 1 évben, hiába tudtam, hogy reménytelen, mégis ott vártam rá 2-től este 7-ig... Egy idő után magammal vittem egy kis füzetet is, és rajzolni kezdtem. Újra és újra felidéztem az arcát, ás folyton őt rajzoltam... ahogy a sakura alatt alszik, a törzsnek dőlve pihen, vagy a messzeségbe kémlel. Rengeteg rajzom lett róla... De akkor jöttek a lányok, és teljesen megfeledkeztem róla... És most itt ül előttem. El se akarom hinni...
- Mondd csak, miért tűntél el akkor? - kérdeztem.
- Sajnálom, hogy akkor minden magyarázat nélkül ott hagytalak. De az édesapám nagyon megbetegedett... Azonnal Amerikába kellett őt szállítanunk...
- És már jobban van?
Arcáról eltűnt a boldogság, és szomorúság költözött helyére. Szeméből eltűnt az életöröm, és magányosság költözött helyére.
- Sajnos nem. 2 évvel ezelőtt meghalt...
- Istenem, Kaiji... Annyira sajnálom...
- Köszönöm. Miután apám itt hagyott, úgy döntöttem, muszáj megkeresnem a kishúgom - és rám mosolygott . Amikor olvastam, hogy az iskoládba minden évfolyamról a 10 legjobb fiú tanuló bekerül, azonnal tanulni kezdtem, hogy újra találkozhassunk....
46. fejezet
Nem tudom miért, de olyan ismerősnek tűnt nekem. Olyan érzésem volt, mintha évek óta ismerném.
- Volna számomra egy kis időd? - szakította félbe gondolatmenetem.
- Persze - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Örülök - villantott rém egy angyali mosolyt.
Karját nyújtotta, én pedig belé karoltam. Már senki se volt az iskolában, ezért nagyon nyugodtnak éreztem magam. Amikor kiléptünk a kapun, úgy éreztem, mintha repülnék. Végre kiszabadultam az iskolából, és nem kell már miatta aggódnom. Az úton beszélgettünk, és mindez olyan természetesnek tűnt.
- Megjöttünk - szólt halkan.
Körülnéztem hol is vagyunk, és nem akartam hinni a szememnek.
- Honnan...? - kérdeztem.
- Honnan tudtam, hogy ez a kedvenc helyed? Onnan, hogy nekem is ez a kedvencem.
Mintha mindenkinél jobban ismerne (tudom, nem most mondom ezt először >.< ). Honnan tudja rólam azokat a dolgokat, amit se anyáék, se Amaya, se a lányok, de még Ian se tudott rólam? Már hetek óta nem tudtam ide eljönni, és ezért már nagyon hiányzott ez a hely.
- Akkor, bemehetünk? - mosolygott rám.
Némán bólintottam, ő pedig kinyitotta nekem az ajtót, majd az egyik asztalhoz kísért. Kihúzta nekem a széket, majd intett a pincérnek.
- Egy eper-vanillia parfé, latte macchiato 2 cukorral a hölgynek, nekem pedig egy mentakehely és jegeskávé.
Jesszusom, még azt is tudja, hogy mit szoktam rendelni. Komolyan ez lassan olyan, mint egy álom. Meg akartam kérdezni, honnan tud rólam ennyi mindent, de úgy éreztem nem fontos. Valamiért azt súgta nekem valami, hogy ne kérdezősködjek, csak élvezzem a helyzetet. Pár perc múlva a pincér kihozta a rendelést, rajtam pedig földöntúli boldogság áradt szét. Felkaptam a kanalat, és nekiestem kedvencemnek. Az első falatnál az ízek szinte felrobbantak a számban. Akár egy falat mennyország. Igen bugyuta képet vághattam, mivel álmodozásomból Kaiji nevetése rántott vissza a valóságba.
- Talán... valami nevetségeset csináltam? - kérdeztem zavaromban.
- Ugyan dehogy. Csupán örülök, hogy ilyen felszabadultnak látlak. Már többször láttalak a városban, és persze az iskolánál. De mindig láttam az arcodon, hogy valami zavar. Minél többször láttalak, annál kíváncsibb lettem, vajon mi dúlt fel ennyire... mint régen is... egy ilyen gyönyörű lányt...
Kábultan néztem szemeibe. Mint régen is? Keresgéltem az emlékeim között. Kerestem a választ, hogy miért is olyan ismerős Kaiji. És akkor eszembe jutott. Nem is tudom, hogy feledkezhettem meg róla...
- Már emlékszem... Tudom miért voltál ismerős...
- Hát végre emlékszel?
- Igen... emlékszem... bátyus - s az asztalon átnyúlva megfogtuk egymás kezét...
- Volna számomra egy kis időd? - szakította félbe gondolatmenetem.
- Persze - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Örülök - villantott rém egy angyali mosolyt.
Karját nyújtotta, én pedig belé karoltam. Már senki se volt az iskolában, ezért nagyon nyugodtnak éreztem magam. Amikor kiléptünk a kapun, úgy éreztem, mintha repülnék. Végre kiszabadultam az iskolából, és nem kell már miatta aggódnom. Az úton beszélgettünk, és mindez olyan természetesnek tűnt.
- Megjöttünk - szólt halkan.
Körülnéztem hol is vagyunk, és nem akartam hinni a szememnek.
- Honnan...? - kérdeztem.
- Honnan tudtam, hogy ez a kedvenc helyed? Onnan, hogy nekem is ez a kedvencem.
Mintha mindenkinél jobban ismerne (tudom, nem most mondom ezt először >.< ). Honnan tudja rólam azokat a dolgokat, amit se anyáék, se Amaya, se a lányok, de még Ian se tudott rólam? Már hetek óta nem tudtam ide eljönni, és ezért már nagyon hiányzott ez a hely.
- Akkor, bemehetünk? - mosolygott rám.
Némán bólintottam, ő pedig kinyitotta nekem az ajtót, majd az egyik asztalhoz kísért. Kihúzta nekem a széket, majd intett a pincérnek.
- Egy eper-vanillia parfé, latte macchiato 2 cukorral a hölgynek, nekem pedig egy mentakehely és jegeskávé.
Jesszusom, még azt is tudja, hogy mit szoktam rendelni. Komolyan ez lassan olyan, mint egy álom. Meg akartam kérdezni, honnan tud rólam ennyi mindent, de úgy éreztem nem fontos. Valamiért azt súgta nekem valami, hogy ne kérdezősködjek, csak élvezzem a helyzetet. Pár perc múlva a pincér kihozta a rendelést, rajtam pedig földöntúli boldogság áradt szét. Felkaptam a kanalat, és nekiestem kedvencemnek. Az első falatnál az ízek szinte felrobbantak a számban. Akár egy falat mennyország. Igen bugyuta képet vághattam, mivel álmodozásomból Kaiji nevetése rántott vissza a valóságba.
- Talán... valami nevetségeset csináltam? - kérdeztem zavaromban.
- Ugyan dehogy. Csupán örülök, hogy ilyen felszabadultnak látlak. Már többször láttalak a városban, és persze az iskolánál. De mindig láttam az arcodon, hogy valami zavar. Minél többször láttalak, annál kíváncsibb lettem, vajon mi dúlt fel ennyire... mint régen is... egy ilyen gyönyörű lányt...
Kábultan néztem szemeibe. Mint régen is? Keresgéltem az emlékeim között. Kerestem a választ, hogy miért is olyan ismerős Kaiji. És akkor eszembe jutott. Nem is tudom, hogy feledkezhettem meg róla...
- Már emlékszem... Tudom miért voltál ismerős...
- Hát végre emlékszel?
- Igen... emlékszem... bátyus - s az asztalon átnyúlva megfogtuk egymás kezét...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)