119. fejezet

Kezemből kiesett a fegyver, az a ribanc pedig holtan esett össze... Ruháján végigfolyt a vér, szeme fenn akadt... Visszafordultam Ikuto-hoz... Nem hiszem el, hogy meghalt... Ő nem halhatott meg... Lassan odamentem hozzá és letérdeltem mellé... Megfogtam a kezét... teljesen hideg volt... szeme becsukódott...Nem tudtam mégis mit kéne tennem... én nem voltam orvos... orvos... fel kell hívnom Ian-t... de nem... Ő rabolta el Sensei-t... mégis mit tehetnék? Nem bízhatok már senkiben... egy pillanat... Amaya apja is orvos! Fel kell Őt hívnom... Amaya mindig segített az apjának a rendelőben. Ő biztos tudná mit kell tenni! Gyorsan benéztem a kocsiba. A kesztyűtartóban találtam meg a telefont. Bepötyögtem Amaya számát.
 - Igen? - szólt bele a telefonban.
 - Amaya én vagyok az Akane. azonnal ide kell jönnöd. Meglőtték őt! - zokogtam a telefonba.
 - Mégis kit? Hol vagy és mi történt?
 - Nem tudom hol vagyok... Próbáld meg lekeresni a GPS adatokat... Az a ribanc Hiro lelőtte Ikuto-t! Sietned kell. Nem halhat meg!
 - És mi van Hiro-val?
 - Halott...
 - Mégis hogy?
 - Megöltem.. de ez nem fontos. Azonnal ide kell jönnöd! - azzal leraktam a telefont.
Levettem a pulcsit, ami rajtam volt, összehajtogattam és Ikuto feje alá tettem. Futó léptek zaját hallottam. Odafordultam.. Daigo volt az. Amikor meglátta, hogy Hiro mozdulatlanul fekszik földön, odarohant hozzá. Próbálta kitapintani a pulzusát, de amikor nem találta, hisztérikus sírásban tört ki.
 - Mégis mi a franc történt itt? - üvöltötte.
Nem válaszopltam neki. Még csak rá se figyeltem. Ikuto-val foglalkoztam, nem vele. Azonban egszer csak valami kattanásra lettem figyelmes. Lassan fordultam meg. Daigo kezében ott volt a fegyver és egyenesn rám szegezte azt.
 - Te ölted meg! - üvöltötte - Csak nyugton kellet volna maradnod és akkor nemesek senkinek baja! De most miattad meghalt! Ezért az életeddel fizetsz!!
Nem volt időm bármit is tenni... Utolsó ép gondolatommal becsuktam a szemem és felemeltem kezem, bízva abban, hogy majd a golyó megáll a kezembe fúródva... De a lövés hangja nem velem szemből zúgott, hanem mellőlem... Kinyitottam a szeme... Daigo vérében fuldokolva feküdt a földön... megfordultam.. Ikuto a könyökén támaszkodva szorította fegyvert, amivel egy másodperce mentette meg az életem....

118. fejezet

Nem... az lehetetlen... Sensei azt mondta, hogy sose szerette őt... nem lehet terhes Tőle.. az teljességgel kizárt... Fájdalom hasított belém.. Mi van, ha Sensei végig hazudott nekem? MI van, ha csak játszott velem... MI van, ha azért maradt velem, hogy Ő maradhasson a herceg általam? Mi van, ha csak kihasznált engem? Lehet, hogy sose szeretett igazán... csak megjátszotta az egészet... A fájdalom egyre erősebb lett... Összehúztam magam, azt remélve, hogy talán olyan apró lehet, hogy eltűnök a világról... Egyre jobban fájt... Már sikítottam a fájdalomtól... Az a nő odalépett mellém... hozzám akar érni... Felkaptam a párnát, és teljes erőmből hozzávágtam... Felugrottam az ágyról és az ajtó felé rohantam... Daigo az utamba állt... Könnyek gyűltek a szemembe a fájdalomtól.. Elkapott engem, én pedig a mellkasát püföltem ökölbe szorított kezemmel... Nem használt... Ő jóval erősebb volt nálam.. Nem tudtam ellene tenni semmit... Már üvöltöttem... a fájdalom mégse enyhült... Ő pedig egyre erősebb lett... Gondoltam egyet, és a gyomrába vágtam... Végre elengedett... Sikerült kikerülnöm a karmai közül... Kinyitottam az ajtót és kirohantam rajta... Egy folyosóra értem... Hallottam, hogy valamelyikük utánam rohan... nem tudtam hol a kijárta... Amiikor az egyik ablakon át megláttam a kaput, döntöttem... Kezeimet arcom elé emeltem és kiugrottam az ablakon... Puha füvön értem földet...  A kezemet felsértette az üveg és vérzett... mégse érzetem más fájdalmat, csak azt, mai eddig is kínzott... Rohantam a kapu felé... Nem nyílt ki... muszáj volt átmásznom rajta... Amint kiértem az útra futni kezdtem... Reméltem, hoyg valaki majd jön erre és felvesz... Futottam, ahogy csak a lábam bírta... Reméltem ha messze kerülök Tőle, akkor a fájdalom is enyhülni fog... Egyszer csak egy motor hangját hallottam... Egy fehér kocsi tűnt fel... Vadul integetni kezdtem, hogy felhívjam magamra a figyelmét.... Sikerült... amikor hozzám ért megállt. Egy ismerős alak szállt ki az autóból és aggódva lépett oda hozzám.
 - Akane! Mégis mi történt veled? Jól vagy? De hiszen te vérzel!
 - Menjünk innen.... gyorsan... Veszély... - lihegtem fáradtan...
Az autóhoz kísért és beültetett az anyósülésre... Utána Ő is be akart szállni... de egy pisztoly csöve meredt rá... Éppen figyelmeztetni akartam, de késő volt... a fegyver elsült... A vére a kocsira fröccsent... beterítette az egész szélvédőt... Mindenhol vér volt... Ő pedig erőtlenül esett a földre... Túl sok volt a vér... Ő...most.. meghalt? Az nem lehet.. nem halhat meg... Kiszálltam a kocsiból és odasiettem hozzá... A teste teljesen kicsavarodott, a szeme fennakadt... Közel hajoltam hozzá, de már nem vette levegőt... Könnyek gyűltek a szemembe...
 - Ő már nincs többé - hallottam annak a nőnek a hangját.
 - Az nem lehet....
Ránéztem... Nevetett... Az a ribanc Rajta nevetett... Érzetem, hogy adrenalin áramlik a véremben. Felálltam és kicsavartam kezéből a pisztolyt.... Abba hagyta a nevetést és rémülten nézett rám...
 - Ezt érte kapod - súgtam és meghúztam a ravaszt...

117. fejezet

Valaki a vállamnál fogva rázott meg... és közben engem szólongatott... nem tudtam ki volt az, de ismerősnek tűnt.. túl ismerősnek.... Lassan kinyitottam a szemem... egy hosszú szőke hajú srác ült az ágyam szélén... ágy... mégis hogy? én tegnap egy virágos mezőn voltam... és ez biztos! Mégis, hogy kerültem ide?
 - Felébredtél? - kérdezte.
 - Mégis hol vagyok? - kérdeztem és lassan felültem az ágyban.
 - A házunkban. Jobb lesz, ha nyugton maradsz!
 - Mégis mi folyik itt Daigo? - kérdeztem.
 - Egyszerű... elraboltunk - vonta meg a vállát.
 - Elraboltatok? Mégis kivel?
Nem érdekezett válasz a kérdésemre, hanem kinyílt az ajtó. Egy lány lépett be rajta... ismerősnek tűnt, de csak akkor ismertem fel, amikor már az ágyamhoz ért...
 - Hiro... - sziszegtem.
 - No lám... tehát emlékszel rám....
 - Daigo.. Mégis mi közöd van ehhez a lányhoz? - fordultam felé.
 - Hogy mi? Ő az unokanővérem.
Ezt nem hiszem el... Ők.. ők unokatestvérek? Az lehetetlen... hiszen már évek óta ismerem Daigo-t! Ő nem gonosz! Ő nem olyan, mint Hiro! Ez csak egy rossz álom lehet.... vagy egy félreértés...
 - Gondolom kíváncsi vagy rá, hogy miért raboltunk el...
 - Kitalálom.... bosszú?
 - Ezúttal nem... Megegyeztem Ian-nel. Ha Ő megkap téged, elengedi a vőlegényem.
 - Ő nem a vőlegényed!
 - De igen. Hazudott nekem.
 - NEM! Nem hazudott nekem!
 - Tényleg? Akkor ugye azt is tudod, hogy tőle vagyok terhes.....

116. fejezet

Ezt nem hiszem el... De hát én nem képzelődtem... Láttam őket! Mégis mi a fene folyik itt? Szédülni kezdtem... Forgott velem a világ... Aztán ismét minden elsötétült...
Hangokat hallottam... A közelemben beszélgettek... De nem értettem, hogy mit mondanak... A hangokat se ismertem fel... Fájt a fejem... nem erőltettem az ébrenlétet... nem küzdöttem az ájulás ellen... visszazuhantam a biztonságos sötétségbe...
Néma csend... és sötét... most menni fog... most nem kell küzdenem... Kinyitottam a szemem... Nem tudtam hol vagyok... de az biztos volt, hogy ez nem egy kórház.... Próbáltam felülni... sikerült... leszálltam az ágyról... Elindultam az ajtó felé... Végig sétáltam a folyosón... valami vonzott magához... Egy bálterembe értem... Az egyik erkélyajtó nyitva volt... a Hold sápadt sugarai besütöttek rajta... Vonzott magához... Kimentem az erkélyre... A szél lágyan fújt... Belekapott a ruhámba és a hajamba... úgy érzetem magam, mint a Titanicban... szinte repültem... Ismerős illatot éreztem... Leléptem az erkélyről a kertbe... az illat irányába... Egy mezőre kerültem... Tele íriszekkel, amik a Hold fényében fürödtek... Mesés látvány volt... egy álom... Nem akartam innen elmenni... Örökre itt akartam maradni... de éreztem, hogy nem lehet... Mint egy kis-gyerek, ugrándozva haladtam a virágok között... Pörögtem-forogtam, mint aki alatt forog a Föld... Hanyatt feküdtem és hagytam, hogy a virágok bódító illata magával ragadjon. Otthon éreztem magam... és biztonságban... Vettem egy mély levegőt, majd az álmok mezejére léptem... Éreztem egy langyos szellőt, mai végigsöpör a mezőn... hallottam a szél halk szavát... éreztem, ahogy a szirmok tehetetlenül utaznak a szél hátán... Egy belső hang azt mondta: Otthon vagy... ez a te igazi otthonod! Hittem neki... A szívem hitt neki... Álmomban boldog voltam... és gondtalan... nem értek el hozzám a világ bajai és zajai. Semmi se volt kötelező és senki se kötelezett. Egy kis házban éltem, mégis meg volt mindenem, amire szükségem lehetett. Nem voltam se szegény, se gazdag. Egyszerű ruhákban jártam és nem foglalkoztatott a fényűzés vagy a nyomor. De senki se volt mellettem... valamiért úgy éreztem, hogy mégis hiányzik valami... valami vagy... VALAKI... aki fontos számomra.... a nevemet kiáltották... kutyaugatást is hallottam... Talán Ő az akit keresek? Egyre hangosabb lett... Szinte pár centire kiáltozott tőlem... Behunytam a szemem... Valaki megragadott... Ránéztem... Tényleg ő volt az... Rá mosolyogtam és elindultam felé... viszont valami elkapta a lábam.. egy szörnyeteg... a lábamba mélyesztette a karmait... nem engedett oda hozzá... egyre jobban maga felé húzott... mocskos csápjai elértek engem... ödögi hangon sziszegett..
 - Te hozzám tartozol.....
Nem tudtam szabadulni.. nem volt elég erőm...
 - NEEEEEEM! ERESZ!!!!! - ordítottam sikítva....

115. fejezet

Nem törődve a megrökönyödött tömeggel, átvágtam köztük. Egyenesen a teraszt ajtó felé rohantam. Átverekedtem magam a zsongó tömegen és kivetettem magam az erkélyre. De amint kiértem, beleütköztem valamibe.
 - Ho-ho... lassan a testtel - szólalt meg egy férfihang.
Értetlenül pislogtam fel rá. Ez nem Sensei hangja volt, mégis olyan ismerősnek tűnt. Felnéztem rá,hatalmas, szürke szemek figyeltek.
 - Amaya... - szóltam elfúló hangon.
 - Hali. Rég találkoztunk már, Akane.
 - Mégis, hogy kerülsz te ide?
 - Jöttem gratulálni, hogy kiengedtek. Jobban is vigyázhatnál magadra. hanyadszor is kerülsz kórházba már az éven?
 - Ez most nem fontos!
 - De igenis az! Három hónap alatt már vagy ötször voltál kórházban! Ez nem mehet így sokáig tovább
 - Jól van, igazad van... De most azt mondd meg nekem, hogy nem láttál erre az előbb két férfit?
 - Nem. Senki se járt itt... - mondta zavartan.
 - De igen! Az előbb láttam itt őket!
 - Akane... itt rajtam kívül nem járt senki - mondta lassan, szaggatottan, mintha egy analfabétával beszélne.
 - De itt voltak! Ian és Sensei! Egy perce léptek itt ki!
Rohanó léptek hangja csapta meg a fülem. Magassarkúk kopogása...
 - Akane! Mégis mi történt? - kérdezte lihegve Sam.
 - Miért kiáltottad, hogy Sensei?
Rájuk néztem... Hátuk mögött kíváncsi tekintetek tűntek fel... Igaz is, most biztosan hülyének néznek.. Ikuto tűnt fel... A tömegből kilépett hozzánk az erkélyre, majd becsukta a hatalmas üvegszárnyas ajtót. Csend ereszkedett ránk. Ikuto egyenesen a szemembe nézett. Várt egy percet, majd elém lépett.
 -Őt láttad? - kérdezte egyszerűen.
 - Igen... Vele volt - mondtam undorral a hangomban - Sietnünk kell! Úgy érzem már nincs sok időnk - kiáltottam már-már sírva.
 - Ne aggódj. Ígéretet tettem! Várjatok itt... csak egy perc - azzal elment.
Mi ott maradtunk csendben. Mind engem figyeltek. Amaya szemében szánalom és együttérzés, a lányok szemében düh és csalódottság szikrázott. Ikuto komor tekintettel tért vissza... Ismét csak engem figyelt.
 - Megnéztem a kamerák felvételét...
 - És? - kérdeztem.
 - A felvétel szerint... Amaya-t leszámítva... senki se járt itt....