Basszus, ezt lehet, hogy nem kellett volna elmondanom neki.... Most biztos hülyének, vagy mániákusnak fog hinni... Arra számítottam, hogy majd kinevet, vagy kigúnyol, de nem ez történt... Amikor ránéztem szemébe könnyek gyűltek.
- Akane... annyira sajnálom...
- Ugyan már. Nem kell sajnálnod. Örülök, hogy visszajöttél - mosolyogtam rá.
Egy könnycsepp végig gördült arcán, majd rajzaimat kezdte tanulmányozni. Percek teltek egymás után, és meg se szólalt... Arcáról se lehetett semmilyen reakciót leolvasni... Talán fél óra telhetett el, amikor az utolsó képhez ért... Az a kép volt a kedvencem. Ezen rajzoltam le a találkozásunk pillanatát... Amikor a sakura alatt aludt... és testét beborította a rengeteg lehullott virág. Elmélyülten tanulmányozta, és láttam rajta, hogy visszagondol arra a napra.
- Te tényleg egy teljes éven át vártál rám? - nézett rám hálás, mégis hitetlenkedő tekintettel.
- Igen. Nem akartam elhinni, hogy te is elhagytál.. Úgy gondoltam történhetett veled valami, mert önszántadból nem tűntél volna el... Mert megígértük, hogy mi örökké egymás mellett leszünk - mondtam a könnyeimmel küszködve.
Láttam, hogy szemébe fájdalom költözik, lerítt róla a bűntudat. Tudtam, hogy el kell neki mondanom, hogy ez nem az ő hibája, de már annyira sírtam, hogy megszólalni se tudtam. Ő közelebb húzódott hozzám, félrerakta a rajzaimat, majd szorosan átölelt. Amikor éreztem karjainak biztonságát magam körül, még inkább erőt vett rajtam a sírás. Úgy éreztem, most kisírhatom minden eddigi bánaton. Most végre túlléphetek a fájdalmaimon. Közelebb húzódtam hozzá. Amilyen közel csak tudtam. Arcomat vállába fúrtam. Éreztem, hogy elhagy a maradék erőm... és dőlni kezdtünk... Végig feküdtünk az ágyon, én pedig mellkasán pihentettem fejem. Ő még mindig szorosan ölelt, és közben halkan suttogott...
- Sírj csak... nyugodtan... Add ki magadból... Ne félj... Veled maradok...
Éreztem, hogy könnyeim átitatták pólóját, de őt ez sem érdekelte... Csak ölelt... Láttam... vagyis inkább éreztem, hogy kezd alkonyodni.... a természet lassan elcsöndesült, az éjjeli állatok hangulat hallatták... Bagoly huhogás hallatszott, és a távolban egy kutya vonyított... Szél fújta a fákat, és faágak csapódtak ablakomnak. Még mindig sírtam... úgy éreztem könnyeim sose apadnak el... Ő pedig még mindig ölelt... az ágyam melletti éjjeliszekrényben tartottam azt a takarómat, amit tőle kaptam... Éreztem, hogy egyik kezével elenged, és a kis szekrény felé nyúl, majd egy perc múlva ránk teríti. Kellemes melegség borított be. Tehát még mindig emlékszik, mit hol tartok.. Tehát gondolt rám néha... Nem tudom meddig sírhattam még... De hamarosan éreztem, hogy testem elernyed, és átlépek az álmok birodalmába...