Megállt, és mereven bámult Ian-re. Először zavar, majd düh látszódott rajta. Ian-re pillantottam. Állta Amaya tekintetét. Visszanéztem Amaya-ra, és (esküszöm olyan volt, mint egy régi cowboy filmben) gyorsan leszaladtam a lépcsőn. Mire leértem, Amaya a teraszajtóban állt. Ekkor meghallottam, hogy valakik lefelé sietnek a lépcsőn. Már megint mibe keveredtem? Szent egek. A lépcső felé pillantottam. A lányok már itt álltak nem sokkal mögöttem. Arcukon zavar tükröződött. Amaya-ra néztem. Tekintete még mindig a lépcsőt kémlelte, s pár pillanat múlva gúnyos hangon megszólal.
- Nocsak, a dokik már haza is viszik a betegüket?
- Az igazat megvallva én nem csak egy doktor vagyok, és számomra Akane se csak egy beteg.
Ettől a kijelentéstől Amaya-nak leesett az álla. Ian szavai nagyon megdöbbentették. Pedig hangja játékos volt, már-már flegma. Szavainak hangsúlyával mégis a kívánt hatást érte el, ami szemel láthatóan elégedettséggel töltötte el. Pár perces néma csend következett, amit csak a lányok halk sutyorgása zavart meg. Amikor Amaya újra összeszedte magát, hangja kemény volt, tekintetéből düh áradt.
- Ezzel mégis mit akar mondani? Kinek képzeli magát, hogy ide jön? Mi jogon van itt? - esett neki Ian-nek.
- És te? - kérdezte halál nyugodtan - Te mi jogon vagy itt?
- Én vagyok Akane gyerekkori barátja.
- És? Ezzel az indokkal több tucat ember lehetne itt... Vagy talán van valami más okod is? Talán szerelmes vagy belé?
- Elég Ian, ezzel már túllősz a célon - állítottam le.
Azonban amikor Amaya-ra néztem, megdöbbentem. Amaya elpirult, és zavarban volt. Ismét szám elé kaptam a kezem, és halkan, szinte alig halhatóan felsikítottam. Ezt nem hiszem el... Hogy Amaya--- ő--- én... engem szeret? Szerelmes... belém? Mégis mi folyik itt körülötte? Egy kar szorítását éreztem a csuklómon, ami a kert felé kezdett húzni. Kábultan bámultam a fogva tartó kéz gazdájára. Orrát a magasba emelve, céltudatosan húzott a titkos ajtóig. Amikor odaértünk, Amaya megnyomta a titkos gombot, és az ajtó kinyílt. Hangtalan osontunk át Amaya-ék kertjébe, amikor meghallottam, hogy kétségbeesett hangok kiállták a nevem. Hátra fordultam, de addigra már késő volt. a titkos ajtó bezárult. Visszafordultam Amaya felé, aki ekkora már a nappalijukba húzott. Ott lelökött a kanapéra, majd fölém tornyosulva rám kiáltott.
- Mégis mit képzelsz? Kiket viszel fel magadhoz?
- Amaya...
- Miért csinálod ezt? Milyen kapcsolatban vagy azzal az orvossal?
- Ő nem csak egy orvos...
- Persze... ahogy az új tanárod se csak egy tanár, igaz? Mi van veled mostanság?
- Semmi. Nincs velem semmi. És igazad van. Sensei se csak egy tanár. Ő Keita! A mi gyerekkori barátunk!
- A-az nem lehet! Hiszen Keita 10 éve leköltözött! És azóta is minden nap ír nekem... Az nem lehet, hogy ő...
- De igen. Nyugodtan menny be a kórházba, és győződj meg róla magad, ha nekem nem hiszel!
- És a doki? Ő is valami régi barát? - förmedt rám.
- Nem. Ő nem egy régi barát. Ő az a személy, akit teljes szívemből szeretek! - kiállottam már-már könnyes szemekkel.