126. fejezet

Úgy éreztem muszáj egy kicsit leszabadulnom. Már nem csak a palota árasztott magából nyomasztó légkört, hanem a régi otthonom is. Át kellett gondolnom, hogy mis is fontos nekem igazából. Hiába kötelességem a trónra lépni, ha a szívem mást diktál. Észre se vettem, hová tartok, csak amikor a pincérnő odalépett hozzám. A régi kávézóban voltam. Gyorsan rendeltem egy fehér-csokis kávét és próbáltam összeszedni a gondolataimat.  A váltáskámból elővettem egy kis jegyzettömböt és felírogattam azokat a dolgokat és érveket, amik eszembe jutottak.  Egy kisebb lista keletkezett, mire a pincérnő kihozta a rendelésem. Felírtam mindent, ami csak az eszembe jutott. Két oszlopra osztva a lapot: Királynő || Régi élet. Az első oszlopba olyan szavak kerültek, mint kötelesség, becsület, hagyomány, valódi család, Ikuto. A másik oszlopba pedig olyanok, mint a szeretet, szerelem, Sensei, Amaya, a régi családom, barátok, iskola, szabadság. Ahogy végigtekintettem a lapot arra jutottam, hogy ezzel csak még jobban nehezítettem a saját helyzetem. Ha eddig nem voltam totál összezavarodva, akkor most sikerült összezavarnom saját magam… Egyszer csak egy nő lépett be a kávézóba, körül nézett majd elindult felém. Először azt hittem, hogy valamiféle híresség lehet, mivel annyira kecsesen mozgott és sugárzott belőle a magabiztosság. Magas volt, nagyon magas, de ugyan akkor hihetetlenül vékony is. Egy nagy fkete napszemüveget viselt, ami szinte a fél arcát kitakarta. Amikor odaért hozzám levette, majd leült velem szemben.

-          Végre találkozhatunk, Akane – mosolygot rám.

-          ÖÖÖÖ… de… mégis… ki… - kezdtem össze-vissza dadogva, mire ő felkacagott.

-          Mondhatom kedves nővérkém van, még meg se említett engem neked? Na mindegy, mit is várhatnánk egy királynőtől? Én a nagynénéd vagyok, Maiko.

-          A nagynéném? – bukott ki belőlem csodálkozva.

-          Igen és a keresztanyád is, ha már itt tartunk – kacsintott rám játékosan.

Arcomat kezeimbe temettem. Ez már sok volt nekem. Mit titkolna még vajon előlem? Nincs véletlenül valahol még pár testvérem, vagy hasonló?

125. fejezet

Nem tudom mi történt velem... csak arra emlékszem, hogy elüldöztem Sensei-t, majd befeküdtem Ikuto ágyába. Most pedig a saját, pontosabban a régi ágyamban fekszem.A szobámban teljes rend uralkodott, tehát Kasumi már elment... Kimásztam az ágyból és lementem a földszintre. Valamiféle zajt hallottam a konyha irányából, ezért lassan odalopództam. Résnyire nyitottam az ajtót és belestem rajta. Amaya állt a tűzhely előtt az én rózsaszín kötényemben. Szélesebbre nyitottam az ajtót és jobban szemügyre vettem az elém táruló látványt. Akárhogy is próbáltam, nem tudtam visszatartani kitörő nevetésem. Ő kérdőn fordult felém, egyik kezén a rózsaszín sütőkesztyűvel, másik kezében pedig egy szedőkanállal.

 - Felébredtél? - kérdezte mosolyogva, majd végignézett magán és nevetve nézett rám - Furcsa látvány, igaz?

 - Eléggé - nevettem - A rózsaszín igazán nem a te színed!

Letette azokat, amik a kezében voltak, majd elzárta a gázt és odasétált hozzám.

 - Már minden rendben? - kérdezte immár komoly hangon.

 - Igen. Köszönöm, hogy elhoztál - mosolyogtam rá.

 - Nincs mit. Örülök, hogy végre újra itthon vagy. Idejét se tudom már, hogy mikor töltöttünk együtt egy kis időt, vagy hogy mikor mentünk utoljára együtt iskolába - sorolta szomorúan.

- Igaz, sajnálom - öleltem át őt - Mostanában eléggé megváltozott az életem, és nem tudtam ellene tenni semmit. Azt kívánom, bárcsak visszatérhetnék azokhoz az időkhöz, amikor a legnagyobb bajom az volt, hogy dolgozatokat kell írnom - nevettem keserűen. 

 - Akkor csak gyere vissza... Gyere vissza hozzám! - ölelt át szorosan.

Nem tudtam mit mondhatnék neki. Egy részem mindennél jobban vágyott vissza ide, de a másik részem azt súgta, vissza kell mennem a valódi családomhoz, megtalálni Ikuto-t és elfoglalni a helyem a trónon...

124. fejezet

Tehát életben vannak… Most nem tudom, hogy ennek a hírnek örüljek-e, vagy sem… Igaz, hogy így egy kissé megkönnyebbültem, de ugyanakkor féltem is… Tehát még szinte bármikor rám… ránk ronthat újra… Éreztem, hogy testemen remegés fut végig… Sensei minden bizonnyal észrevette, mivel egyetlen szó nélkül szorosan magához ölelt. Amint megéreztem körém fonódó karjaim védelmező erejét, már biztonságban éreztem magam. Többé nem féltem semmitől. De ekkor történt valami… egy érzés kerített hatalmába… A tarkómon lévő apró hajszálak az égnek álltak… Ikuto! Történt vele valami… éreztem. Mintha nemrég egy túlforrósodott kályhát öleltem volna, olyan gyorsan löktem el magamtól Sensei-t… ő pedig értetlenül meredt rám.

-  Mi történt?

- Ikuto! Valami történt vele! Azonnal vissza kell mennem hozzá – kiáltottam immár a kocsiból könnyes szemekkel. 

Már nem kérdezett semmit. Elég volt csak az, hogy rám nézett. Szó nélkül beszállt mellém a kocsiba, és tövig nyomta a gázt. Pár perc alatt értünk be a kórházba. Szinte repült velünk a kocsi. Még meg sem álltunk teljesen, amikor én szó szerint kiugrottam a kocsiból és elkezdtem rohanni Ikuto kórterme felé. Amint az ajtaj előtt álltam. már tudtam, hogy igazam volt. Történt vele valami. Kinyitottam az ajtót, és arcomba sakura szirmok örvénye csapódott. Egyik kezemmel eltakartam arcom. Amint lecsillapodott rémülve nyitottam ki a szemem. Ikuto eltűnt.. az ágya üres volt, az ablak pedig nyitva… Eltűnt… elment… itt hagyott… Szemembe könnyek gyűltek… Újra egyedül hagyott engem. Ő is olyan, mint a többiek. Elhagy engem és vissza se nézz. Könnyek gyűltek a szemembe… Zokogva rogytam térdre. A magány érzése elhatalmasodott rajtam. Legszívesebben kiugrottam volna utána az ablakon.. éppen indulni akarta, maikor Sensei beért engem és elkapta a derekam. A másodperc tört része alatt felmérte a helyzetet és megértette, hogy mi is történt itt. Szorosan ölelt magához én pedig próbált őt ellökni, de nem sikerült. Dühös voltam rá, még jobban, mint amikor eltitkolta a kilétét! Ökleimet összeszorítottam és dühösen mellkasát csapkodtam, miközben könnyeim záporoztak.

- A te hibád!Az egész a TE hibád! – zokogtam dühösen – Ha nem viszel el… - szipogtam – ha nem viszel el, akkor még mindig itt lenne! A TE hibád, hogy ő is elhagyott engem! Gyűlöllek! Tűnj innen! Látni se akarlak! Takarodj! – kiabáltam, mint valami félőrült.

Én is jól tudtam, hogy Sensei-nek igazából semmi köze ehhez az egészhez… az eszem tudta, de a szívem azt súgta, az eszem most téved. A szív hangja pedig erősebb volt! Most semmi nem számított, csak hogy visszakapjam Ikuto-t! Végső kétségbeesésemben összeszedtem minden erőmet és pofon vágtam Sensei-t. Jó erősre siekrülhete, mivel Sensei az arcához kapott és a földre esett. Csodálkozva nézett fel rám, én pedig dacosan a szemébe néztem és megkeményítettem a hangom.

-  Tűnj el innen! Látni se akarlak, amíg őt vissza nem kapom! Ne gyere a szemem elé! – utasítottam, majd megvártam míg feltápászkodik és elhagyja a kórtermet.

Utána odament Ikuto ágyához és a párnájába fúrtam fejem, hogy belélegezzem illatát…

123. fejezet

El se hiszem, hogy Ikuto a hátam mögött nyomozott Sensei után.. Ráadásnak mi ez az egész, hogy megmentette Őt, aztán hozzám rohant? A szíve súgta, hogy bajban vagyok? Talán tényleg ennyire szeret? Átérzi a gondjaim és megérzi a félelmem? De mégis hogyan??? Talán valamiféle telepata? Na jó, ez hülyeség... És nincs is időm most ezen rágódni...  Sensei-el kell foglalkoznom! Most csak Ő számít, és a családomban lévő félreértés! Visszafordultam hozzá és kérdőn néztem rá.

 - Mégis mi ez az egész? Hogy érted azt, hogy Ikuto mentett meg téged, azután elrohant hozzám? - kérdeztem, mivel rájöttem most sokkalta jobban foklalkoztat Ikuto hozzám fűződő kapcsolata, mint az én nem rég megismert új, de valódi családom...

 - Figyelj rám! Amikor édesanyád úgy döntött, hogy mindent elmond a kilétünkkel kapcsolatban, tudtam hogy ezentúl nem lesz túl sok lehetőségünk arra, hogy találkozhassunk, és  biztos voltam benne, hogy édesanyád még az iskolából is könnyű szerrel eltávoltana, ha úgy érezné ezzel megakadályozhatja, hogy veled legyek...

 - De miért?

 - Mert édesanyád azt szeretné, ha boldog lennél, és attól fél, hoyg a valódi boldogságot nem találnád meg az én oldalamon... ezért is szeretné, hogy Ian-nal kellj egybe...

  - Ian... egy pillanat.... Emlékszem rá, hogy azon az estélyen, amit azért rendzetek, mert kiengedtek a kórházból... azon az estén láttalak téged és Ian-t... te meg voltál kötözve... Ő pedig fogva tartott téged...

 - Az... lehetetlen - nézett rám kételkedve - Akkor én már abban az átkazott házban voltam... jó messzire attól a partitól... Ian-t pedig már legalább egy hónapja, ha nem több, nem láttam... Sőt még csak nem is hallottam róla... ami elég érdekes a történteket figyelembe véve...

 - Igazad lehet..... de mégse értem... Talán ha metaláljuk Ian-t, akkor pár dologra majd fény derül...

 - Elképzelhető. De mondd csak mégis mi a fene történt Ikuto-val és veled?

Igaz is... Ikuto súlyos sebekkel fekszik a kórházban, miközben én itt cseverészek... Vissza kell hozzá mennem, méghozzá a lehető legharabb! Tartozom neki ennyivel, amiért megmentette az életemet!

 - Kérlek vigyél vissza a kórházba! Mellette kell lennem, amikor felébred! Neki köszönhetem azt, hogy még életben vagyok!

 - Tessék? Hát tényleg veszélyben volt az életed? - kérdezte hitetlenkedve és aggódó szemekkel vizsgálta meg testem minden egyes porcikáját, meggyőződve annak épségéről.

 - Igen... de Ikuto megmentett... és ezért súlyos árat is fizetett... - mondtam szomorúan és lesütöttem a fejem.

 - Ezt mégis hogy érted? Miféle árat?

 - Hiro rám támad... pontosabban elrabolt... amikor éppen megszöktem tőle, akkor bukkant fel Ikuto, hogy segtsen... Hiro minden áron meg akart álltani, ezért lelőtte Ikuto-t... én pedig azt hittem, hoyg megölte, ezért én megöltem Őt.... De ekkor Daigo tűnt fel és rám szegezte a pisztolyt... Azonban Ikuto lelőtte.... mégse halt meg, viszont haldoklott... Amikor Amaya megjött, Ikuto már eszméletlenül feküdt... Azonnal bevittük a kórházba és csak nem rég tért magához... - magyaráztam zokogva.

 - Várj csak egy pillanatott... Ti most akkor ezek szerint megöltétek Hiro-t és Daigo-t? - nem válaszoltam, csak néma bűntudattal bólintottam - Figyelj rám! Ti nem öltetek meg senkit! Hiro és Daigo szintén benn vannak a kórházban. Ugyan kómában vannak, de élnek! Érted? Ti nem vagytok gyilkosok!!!

122. fejezet

Riadtan ébredtem fel... hirtelen azt se tudtam, pontosan hol is vagyok... Gyorsan pislogtam párat, hogy az alvástól homályos tekintetem kitisztuljon, azonban meglepetésemre nem egy üres kórházszobában  találtam magam az ágyon fekve Ikuto-val, hanem a folyosón valaki karjaiban. Olyan ismerős volt... felnéztem rá és a felismeréstől egy apró sikoly hagyta el torkom. Nem akartam hinni a szememnek...
 - Mégis hogy kerültél ide? - kérdeztem hitetlenkedve.
 - Csssss... még a végén valaki meghall bennünket - intett csendre.
Némán bólintottam, Ő pedig lassan lerakott a földre karjai biztonságából. Kelletlenül engedtem el Őt... aztán egymás szemébe néztünk... nem tudtam uralkodni érzéseimen, könnyes szemekkel a nyakába vetettem magam. Arra számítottam, hogy majd megpróbál eltolni magától, azonban ehelyett szorosan magához húzott és arcát vállamba fúrta. Legszívesebben sose engedtem volna el Őt, de ezt nem engedhettem meg magamnak. Annyi kérdésem volt hozzá... Kelletlenül szétváltunk, majd kézen fogva indultunk el a kórház kijárata felé. Odakint a már jól ismert kocsi várt minket. Beszálltunk, majd elhajtottunk. A város kilátójához mentünk. Nem volt ott senki, pedig általában  szerelmes párok tömkelege tolong itt... ekkor ránéztem a nagy órára...  hajnali fél 3 volt... így  már érthető miért ilyen kihalt ez a hely... Ez a hely azért volt ilyen népszerű, mert nem csak távol esett a várostól és elszigetelt volt, innen a város fényei mesésnek látszottak. Olyan érzést keltett az emberben, mintha egy exkluzív  lézersóba csöppent volna. Kiszálltunk a kocsiból és a motorháztetőre ültünk.
 - Mégis hol voltál eddig? - kérdeztem végül megtörve a csendet.
 - Miután olyan durván elszakítottak minket egymástól és engem betuszkoltak egy lesötétített autóba elvittek engem egy nyaraló féleségbe... ami mint kiderült a királyi család birtokában van... Először azt hittem, hogy az édesanyád áll az egész mögött... vagy valamelyik szolgálója....
 - Az édesanyám? - néztem rá csodálkozva.
 - Igen... mivel nem igazán támogatja a kapcsolatunkat... nem csak a korkülönbség miatt, de a rangbéli különbségek miatt is... De ezután az egyik szolgáló, vagyis Ikuto jött és kiszabadított... elmondta, hogy kiderítette Hiro áll mindezek mögött, és az unokatestvére, Daigo... Miután engem kiszabadított elhajtott, mivel azt mondta bajba kerültél... maikor megkérdeztem, ezt honnan veszi csak ennyit mondott: "A szívem súgja..."

121. fejezet

Percek és órák repültek el egyetlen pillanat alatt... amikor észbe kaptam, már odakint a Hold útjának felénél járt... Körülnéztem a szobában... a kórházba értünk, a lányok iderohantak, hogy megnézzék hogy vagyunk... de már se ők, se Amaya nincs itt... Ikuto-ra néztem.... nyugodtan feküdt az ágyban... mintha aludna... Jobban megnéztem.. arcán és karján horzsolások éktelenkedtek, felső testének pedig szinte egészét egy kötés fedte... Bűntudat költözött szívembe... ha akkor nem próbál engem megmenteni, akkor most nem lenne itt... miattam sérült meg, és lett belőle gyilkos... ahogy belőlem is... El se hiszem, hogy kiontottam egy életet... Könnyek záporoztak szemeimből... arcomat Ikuto takarójába temettem... próbáltam elfojtani hüppögésem, de egyszer csak egy kéz pihent meg fejemen. Lassan felnéztem rá.. magához tért és most rám mosolygott...
 - Mégis miért sírsz? - kérdezte halk, rekedtes hangon.
 - Ikuto... magadhoz tértél? Hogy vagy? - kérdeztem és visszanyeltem újabb könnyeimet.
 - Most ne foglalkozz velem! Téged mi bánt?
 - Hogy érted azt, hogy ne foglalkozzak veled? Hiszen miattam sérültél meg!
 - Ezt az ostobaságot most verd ki a fejedből - keményítette meg a hangját
 - De hát... - kezdtem, azonban Ő egyetlen mozdulattal félbe szakított.
 - Figyelj rám most nagyon jól! NEM A TE HIBÁD, hogy Ők úgy döntöttek, hogy elrabolnak, hogy megfenyegetnek, hogy rád támadnak! NEM A TE HIBÁD, hogy Ők pisztollyal támadtad rád, hogy meglőttek engem és ezzel feldühítettek! ŐK A FELELŐSEK mindenért, neked semmi közöd a történtekhez! Érted?
Némán bólintottam ás rá mosolyogtam. Szívemből elűzött mindenféle kételyt. Igaza volt... Ráadásnak a múlton már egyébként se tudok változtatni...
 - Gyere - fogta meg a kezem és maga felé húzott - feküdj ide mellém, látom, hogy te is fáradt vagy.
Engedelmesen hozzásimultam, akár egy kismacska. Fejemet vállára fektette és átölelt. Biztonságban éreztem magam és amint lehunytam a szemem el is aludtam. Álmomban Ikuto-val egy kis szigeten voltunk... A Nap melege elől pálmafák árnyékába menekültünk, majd egyenesen a tengerbe... Nem volt ott rajtunk kívül senki. Felhőtlenül boldog voltam... és szabad... mint eddig sohasem... Egyszer csak a lányok csatlakoztak hozzánk, arctalan neve nincs fiúkkal az oldalukon... de boldogok voltak ők is... Alkonyodni kezdett és egymás karjaiban néztük a naplementét. Amikor a Nap már eltűnt a horizonton, valaki a nevemen szólított... A hang irányába fordultam.. Sensei állt ott, szomorúan... engem nézett... csalódott volt, és magányos... mint akit... megcsaltak....

120. fejezet

El se hiszem, hogy életben van... Akkor ha Amaya ideér. még van esélyünk, hogy Ikuto túléli! Visszarohantam hozzá, fejét térdeimre fektettem. A szeme nyitva volt, de nehezen vett levegőt.
 - Ikuto! Ne aggódj! Már úton van a segítség! - zokogtam.
 - A-aka-ne... - súgta fuldokló hangon.
 - Ne beszélj. Tartalékolnod kell az energiád!
Láttam, hogy mennyire szenved... majd megszakadt érte a szívem... Tudtam, hogy nagyon sietnünk kell...
 - Valamit el kell.... mondanom... - szólt halkan, hörögve.
 - Ne. Most nem fontos. Túl kell élned!
 - De ezt tudnod kell!
Hajthatatlan volt... arra jutottam, jobb ha hagyom, hadd mondja el. Bólintottam és vártam. Ő a szemembe nézett.
 - Szeretlek...
Ezt nem hiszem el... ő... ő szeret engem? Újabb, kövér könnycseppel gördültek végig arcomon. Lehajoltam hozzá és egy lágy csókot leheltem ajkaira. Viszonozta csókom, majd behunyta a szemét... Megráztam, de nem nem ébredt fel. Nem nyitotta ki a szemét... Sírva ordítottam  nevét, de nem érkezett válasz. Ezután annyira gyorsan történt minden... szinte nem is tudtam, hogy mi történik körülöttem. Mintha csak egy bámészkodó lettem volna... Amaya megérkezett, de nem velem foglalkozott, hanem Ikuto-val. Tudtam, hogy ez így is van rendjén, mégis olyan volt, mintha észre se vett volna... Aztán csak kiáltott nekem egyet, hogy szálljak be a kocsiba. Csak amikor már beszálltam, akkor vettem észre, hogy ismét Ikuto kocsijában ülök az anyósülésen... nem akartam ebben a kocsiban lenni... de nem volt most itt az ideje hisztizni! Ikuto élete forog most kockán! Ikuto a hátsó ülésen feküdt. Nem mozdult... feszülten figyeltem és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy habár csak szaggatottan és rendszertelen időközönként, de mellkasa emelkedik és süllyed. Még élt... de haldoklott! Le se vettem róla a tekintetem. Iszonyú lassan teltek a percek, mégis viszonylag gyorsan értünk el egy kórházig. Nehéz lenne elmagyarázni... a félelem összezavarta az időérzékem. Igazából szerintem azt se tudtam hol vagyok, míg fel nem tűntek a fehér köpenyes orvosok és nővérek. Mindenki körülöttünk sürgött-forgott. Kérdezgettek tőlem, de én nem értettem mit mondtak... Hallottam, hogy beszélnek, de hogy mit, azt nem tudtam....

119. fejezet

Kezemből kiesett a fegyver, az a ribanc pedig holtan esett össze... Ruháján végigfolyt a vér, szeme fenn akadt... Visszafordultam Ikuto-hoz... Nem hiszem el, hogy meghalt... Ő nem halhatott meg... Lassan odamentem hozzá és letérdeltem mellé... Megfogtam a kezét... teljesen hideg volt... szeme becsukódott...Nem tudtam mégis mit kéne tennem... én nem voltam orvos... orvos... fel kell hívnom Ian-t... de nem... Ő rabolta el Sensei-t... mégis mit tehetnék? Nem bízhatok már senkiben... egy pillanat... Amaya apja is orvos! Fel kell Őt hívnom... Amaya mindig segített az apjának a rendelőben. Ő biztos tudná mit kell tenni! Gyorsan benéztem a kocsiba. A kesztyűtartóban találtam meg a telefont. Bepötyögtem Amaya számát.
 - Igen? - szólt bele a telefonban.
 - Amaya én vagyok az Akane. azonnal ide kell jönnöd. Meglőtték őt! - zokogtam a telefonba.
 - Mégis kit? Hol vagy és mi történt?
 - Nem tudom hol vagyok... Próbáld meg lekeresni a GPS adatokat... Az a ribanc Hiro lelőtte Ikuto-t! Sietned kell. Nem halhat meg!
 - És mi van Hiro-val?
 - Halott...
 - Mégis hogy?
 - Megöltem.. de ez nem fontos. Azonnal ide kell jönnöd! - azzal leraktam a telefont.
Levettem a pulcsit, ami rajtam volt, összehajtogattam és Ikuto feje alá tettem. Futó léptek zaját hallottam. Odafordultam.. Daigo volt az. Amikor meglátta, hogy Hiro mozdulatlanul fekszik földön, odarohant hozzá. Próbálta kitapintani a pulzusát, de amikor nem találta, hisztérikus sírásban tört ki.
 - Mégis mi a franc történt itt? - üvöltötte.
Nem válaszopltam neki. Még csak rá se figyeltem. Ikuto-val foglalkoztam, nem vele. Azonban egszer csak valami kattanásra lettem figyelmes. Lassan fordultam meg. Daigo kezében ott volt a fegyver és egyenesn rám szegezte azt.
 - Te ölted meg! - üvöltötte - Csak nyugton kellet volna maradnod és akkor nemesek senkinek baja! De most miattad meghalt! Ezért az életeddel fizetsz!!
Nem volt időm bármit is tenni... Utolsó ép gondolatommal becsuktam a szemem és felemeltem kezem, bízva abban, hogy majd a golyó megáll a kezembe fúródva... De a lövés hangja nem velem szemből zúgott, hanem mellőlem... Kinyitottam a szeme... Daigo vérében fuldokolva feküdt a földön... megfordultam.. Ikuto a könyökén támaszkodva szorította fegyvert, amivel egy másodperce mentette meg az életem....

118. fejezet

Nem... az lehetetlen... Sensei azt mondta, hogy sose szerette őt... nem lehet terhes Tőle.. az teljességgel kizárt... Fájdalom hasított belém.. Mi van, ha Sensei végig hazudott nekem? MI van, ha csak játszott velem... MI van, ha azért maradt velem, hogy Ő maradhasson a herceg általam? Mi van, ha csak kihasznált engem? Lehet, hogy sose szeretett igazán... csak megjátszotta az egészet... A fájdalom egyre erősebb lett... Összehúztam magam, azt remélve, hogy talán olyan apró lehet, hogy eltűnök a világról... Egyre jobban fájt... Már sikítottam a fájdalomtól... Az a nő odalépett mellém... hozzám akar érni... Felkaptam a párnát, és teljes erőmből hozzávágtam... Felugrottam az ágyról és az ajtó felé rohantam... Daigo az utamba állt... Könnyek gyűltek a szemembe a fájdalomtól.. Elkapott engem, én pedig a mellkasát püföltem ökölbe szorított kezemmel... Nem használt... Ő jóval erősebb volt nálam.. Nem tudtam ellene tenni semmit... Már üvöltöttem... a fájdalom mégse enyhült... Ő pedig egyre erősebb lett... Gondoltam egyet, és a gyomrába vágtam... Végre elengedett... Sikerült kikerülnöm a karmai közül... Kinyitottam az ajtót és kirohantam rajta... Egy folyosóra értem... Hallottam, hogy valamelyikük utánam rohan... nem tudtam hol a kijárta... Amiikor az egyik ablakon át megláttam a kaput, döntöttem... Kezeimet arcom elé emeltem és kiugrottam az ablakon... Puha füvön értem földet...  A kezemet felsértette az üveg és vérzett... mégse érzetem más fájdalmat, csak azt, mai eddig is kínzott... Rohantam a kapu felé... Nem nyílt ki... muszáj volt átmásznom rajta... Amint kiértem az útra futni kezdtem... Reméltem, hoyg valaki majd jön erre és felvesz... Futottam, ahogy csak a lábam bírta... Reméltem ha messze kerülök Tőle, akkor a fájdalom is enyhülni fog... Egyszer csak egy motor hangját hallottam... Egy fehér kocsi tűnt fel... Vadul integetni kezdtem, hogy felhívjam magamra a figyelmét.... Sikerült... amikor hozzám ért megállt. Egy ismerős alak szállt ki az autóból és aggódva lépett oda hozzám.
 - Akane! Mégis mi történt veled? Jól vagy? De hiszen te vérzel!
 - Menjünk innen.... gyorsan... Veszély... - lihegtem fáradtan...
Az autóhoz kísért és beültetett az anyósülésre... Utána Ő is be akart szállni... de egy pisztoly csöve meredt rá... Éppen figyelmeztetni akartam, de késő volt... a fegyver elsült... A vére a kocsira fröccsent... beterítette az egész szélvédőt... Mindenhol vér volt... Ő pedig erőtlenül esett a földre... Túl sok volt a vér... Ő...most.. meghalt? Az nem lehet.. nem halhat meg... Kiszálltam a kocsiból és odasiettem hozzá... A teste teljesen kicsavarodott, a szeme fennakadt... Közel hajoltam hozzá, de már nem vette levegőt... Könnyek gyűltek a szemembe...
 - Ő már nincs többé - hallottam annak a nőnek a hangját.
 - Az nem lehet....
Ránéztem... Nevetett... Az a ribanc Rajta nevetett... Érzetem, hogy adrenalin áramlik a véremben. Felálltam és kicsavartam kezéből a pisztolyt.... Abba hagyta a nevetést és rémülten nézett rám...
 - Ezt érte kapod - súgtam és meghúztam a ravaszt...

117. fejezet

Valaki a vállamnál fogva rázott meg... és közben engem szólongatott... nem tudtam ki volt az, de ismerősnek tűnt.. túl ismerősnek.... Lassan kinyitottam a szemem... egy hosszú szőke hajú srác ült az ágyam szélén... ágy... mégis hogy? én tegnap egy virágos mezőn voltam... és ez biztos! Mégis, hogy kerültem ide?
 - Felébredtél? - kérdezte.
 - Mégis hol vagyok? - kérdeztem és lassan felültem az ágyban.
 - A házunkban. Jobb lesz, ha nyugton maradsz!
 - Mégis mi folyik itt Daigo? - kérdeztem.
 - Egyszerű... elraboltunk - vonta meg a vállát.
 - Elraboltatok? Mégis kivel?
Nem érdekezett válasz a kérdésemre, hanem kinyílt az ajtó. Egy lány lépett be rajta... ismerősnek tűnt, de csak akkor ismertem fel, amikor már az ágyamhoz ért...
 - Hiro... - sziszegtem.
 - No lám... tehát emlékszel rám....
 - Daigo.. Mégis mi közöd van ehhez a lányhoz? - fordultam felé.
 - Hogy mi? Ő az unokanővérem.
Ezt nem hiszem el... Ők.. ők unokatestvérek? Az lehetetlen... hiszen már évek óta ismerem Daigo-t! Ő nem gonosz! Ő nem olyan, mint Hiro! Ez csak egy rossz álom lehet.... vagy egy félreértés...
 - Gondolom kíváncsi vagy rá, hogy miért raboltunk el...
 - Kitalálom.... bosszú?
 - Ezúttal nem... Megegyeztem Ian-nel. Ha Ő megkap téged, elengedi a vőlegényem.
 - Ő nem a vőlegényed!
 - De igen. Hazudott nekem.
 - NEM! Nem hazudott nekem!
 - Tényleg? Akkor ugye azt is tudod, hogy tőle vagyok terhes.....

116. fejezet

Ezt nem hiszem el... De hát én nem képzelődtem... Láttam őket! Mégis mi a fene folyik itt? Szédülni kezdtem... Forgott velem a világ... Aztán ismét minden elsötétült...
Hangokat hallottam... A közelemben beszélgettek... De nem értettem, hogy mit mondanak... A hangokat se ismertem fel... Fájt a fejem... nem erőltettem az ébrenlétet... nem küzdöttem az ájulás ellen... visszazuhantam a biztonságos sötétségbe...
Néma csend... és sötét... most menni fog... most nem kell küzdenem... Kinyitottam a szemem... Nem tudtam hol vagyok... de az biztos volt, hogy ez nem egy kórház.... Próbáltam felülni... sikerült... leszálltam az ágyról... Elindultam az ajtó felé... Végig sétáltam a folyosón... valami vonzott magához... Egy bálterembe értem... Az egyik erkélyajtó nyitva volt... a Hold sápadt sugarai besütöttek rajta... Vonzott magához... Kimentem az erkélyre... A szél lágyan fújt... Belekapott a ruhámba és a hajamba... úgy érzetem magam, mint a Titanicban... szinte repültem... Ismerős illatot éreztem... Leléptem az erkélyről a kertbe... az illat irányába... Egy mezőre kerültem... Tele íriszekkel, amik a Hold fényében fürödtek... Mesés látvány volt... egy álom... Nem akartam innen elmenni... Örökre itt akartam maradni... de éreztem, hogy nem lehet... Mint egy kis-gyerek, ugrándozva haladtam a virágok között... Pörögtem-forogtam, mint aki alatt forog a Föld... Hanyatt feküdtem és hagytam, hogy a virágok bódító illata magával ragadjon. Otthon éreztem magam... és biztonságban... Vettem egy mély levegőt, majd az álmok mezejére léptem... Éreztem egy langyos szellőt, mai végigsöpör a mezőn... hallottam a szél halk szavát... éreztem, ahogy a szirmok tehetetlenül utaznak a szél hátán... Egy belső hang azt mondta: Otthon vagy... ez a te igazi otthonod! Hittem neki... A szívem hitt neki... Álmomban boldog voltam... és gondtalan... nem értek el hozzám a világ bajai és zajai. Semmi se volt kötelező és senki se kötelezett. Egy kis házban éltem, mégis meg volt mindenem, amire szükségem lehetett. Nem voltam se szegény, se gazdag. Egyszerű ruhákban jártam és nem foglalkoztatott a fényűzés vagy a nyomor. De senki se volt mellettem... valamiért úgy éreztem, hogy mégis hiányzik valami... valami vagy... VALAKI... aki fontos számomra.... a nevemet kiáltották... kutyaugatást is hallottam... Talán Ő az akit keresek? Egyre hangosabb lett... Szinte pár centire kiáltozott tőlem... Behunytam a szemem... Valaki megragadott... Ránéztem... Tényleg ő volt az... Rá mosolyogtam és elindultam felé... viszont valami elkapta a lábam.. egy szörnyeteg... a lábamba mélyesztette a karmait... nem engedett oda hozzá... egyre jobban maga felé húzott... mocskos csápjai elértek engem... ödögi hangon sziszegett..
 - Te hozzám tartozol.....
Nem tudtam szabadulni.. nem volt elég erőm...
 - NEEEEEEM! ERESZ!!!!! - ordítottam sikítva....

115. fejezet

Nem törődve a megrökönyödött tömeggel, átvágtam köztük. Egyenesen a teraszt ajtó felé rohantam. Átverekedtem magam a zsongó tömegen és kivetettem magam az erkélyre. De amint kiértem, beleütköztem valamibe.
 - Ho-ho... lassan a testtel - szólalt meg egy férfihang.
Értetlenül pislogtam fel rá. Ez nem Sensei hangja volt, mégis olyan ismerősnek tűnt. Felnéztem rá,hatalmas, szürke szemek figyeltek.
 - Amaya... - szóltam elfúló hangon.
 - Hali. Rég találkoztunk már, Akane.
 - Mégis, hogy kerülsz te ide?
 - Jöttem gratulálni, hogy kiengedtek. Jobban is vigyázhatnál magadra. hanyadszor is kerülsz kórházba már az éven?
 - Ez most nem fontos!
 - De igenis az! Három hónap alatt már vagy ötször voltál kórházban! Ez nem mehet így sokáig tovább
 - Jól van, igazad van... De most azt mondd meg nekem, hogy nem láttál erre az előbb két férfit?
 - Nem. Senki se járt itt... - mondta zavartan.
 - De igen! Az előbb láttam itt őket!
 - Akane... itt rajtam kívül nem járt senki - mondta lassan, szaggatottan, mintha egy analfabétával beszélne.
 - De itt voltak! Ian és Sensei! Egy perce léptek itt ki!
Rohanó léptek hangja csapta meg a fülem. Magassarkúk kopogása...
 - Akane! Mégis mi történt? - kérdezte lihegve Sam.
 - Miért kiáltottad, hogy Sensei?
Rájuk néztem... Hátuk mögött kíváncsi tekintetek tűntek fel... Igaz is, most biztosan hülyének néznek.. Ikuto tűnt fel... A tömegből kilépett hozzánk az erkélyre, majd becsukta a hatalmas üvegszárnyas ajtót. Csend ereszkedett ránk. Ikuto egyenesen a szemembe nézett. Várt egy percet, majd elém lépett.
 -Őt láttad? - kérdezte egyszerűen.
 - Igen... Vele volt - mondtam undorral a hangomban - Sietnünk kell! Úgy érzem már nincs sok időnk - kiáltottam már-már sírva.
 - Ne aggódj. Ígéretet tettem! Várjatok itt... csak egy perc - azzal elment.
Mi ott maradtunk csendben. Mind engem figyeltek. Amaya szemében szánalom és együttérzés, a lányok szemében düh és csalódottság szikrázott. Ikuto komor tekintettel tért vissza... Ismét csak engem figyelt.
 - Megnéztem a kamerák felvételét...
 - És? - kérdeztem.
 - A felvétel szerint... Amaya-t leszámítva... senki se járt itt....

114. fejezet

Egy királykék ruha volt rajtam... Testhezálló és földig érő... ezüst díszítéssel... A hátamon pántokat éreztem... tehát a háta teljesen kivágott... Kíváncsi vagyok, mégis ki választhatta nekem ezt a ruhát... A lányokra néztem... Misa egy fekete-csipkés gohtic álomban tündökölt, Frora egy karmazsinvörös ruhában pirulgatott. Hikari hozta a szokásos formáját, egy hasi részen teljesen kivágott, merész ruhában feszített. Sam ruhája elképesztő volt... Egy fodros szürke álom... Gyönyörűen nézett ki.... Szépen lassan haladtunk Ikuto-val lefele a lépcsőn. Kisebb tömeg gyűlt körénk. Úgy viselkedtek, mintha teljesen elfeldkezdtek volna arról, hogy nem is olyan régen megléptem előlük. Senki szemében nem láttam szemrehányást, és nem árasztottak el vádló pillantásokkal sem. Mindenki szemében öröm csillogott... Úgy éreztem én is boldog vagyok... De nem teljesen... Sensei nincs velem... Valamiért úgy éreztem minél hamarabb meg kell őt találnunk, vagy már késő lesz... Valami ezt súgta nekem belül.
 - Igazunk volt, mesés ez a ruha! - lépett közelebb Sam.
 - Mondd csak, mégis melyikőtök választotta ezt a ruhát? - vontam kérdőre őket.
Egyikük se válaszolt, csak felém néztek... Pontosabban nem felém, hanem mögém.. Megfordultam... Ikuto állt mögöttem....
 - Én választottam ki a ruhádat... - villantott rám egy mindent elsöprő mosolyt.
Nem lehet rá haragudni... volt benne valami, ami olyan.. olyan... elképesztővé tette... Ekkor megváltozott az arckifejezése... Bűnbánat és szomorúság ült ki arcára...
 - Talán nem tetszik? - kérdezte kiskutyaszemekkel.
 - De igen. Nagyon! - mosolyogtam rá, és egy hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyomtam az arcára....
Ezzel persze ismét sikerült mindenkit meglepnem... Lassan szokásommá válik... Nem csoda... éreztem, hogy ő is kővé dermed az én kis magánakciómtól.... Majd rám néz, elkapja a kezem, és magával ránt.
 - Táncoljunk - mondta egykedvűen.
Mégis honnan támadt ez ötlete? A táncparkett közepére rántott, szorosan magához ölelt és várt. Várta, hogy felcsendüljön a zene... Nem kellett sokat várnia. A zenekar rákezdett, mi pedig együtt táncolni kezdtünk... Körbeálltak minket, és minden szemár ránk szegeződött... Ikuto elképesztően jól táncolt... szinte repültem tánc közben... Siklottunk a táncparkett felett... Akaratlanul is felkacagtam... De sajnos örömöm nem tartott sokáig... Az egyik teraszajtóban állva megpillantottam Ian-t... Sensei is vele volt... Megkötözve a keze, a szája kipeckelve.... engem figyelt, és könnyek gördültek végig az arcán... Segítenem kell neki... a táncban fordultunk egyet, ők pedig eltűntek... mintha soha ott se lettek volna... Ellöktem magamtól Ikuto-t, és a teraszajtó felé indultam...
 - SENSEI! - üvöltötten könnyes szemmel....

113. fejezet

Szinte repültek a percek, az órák, a napok... Nagyon gyorsan jött el az a nap, amikor végre itt hagyhatom a kórházat. A barátaim végig velem voltak.. Ian azóta nem mutatkozott... De sajnos Sensei-ről se érkezett semmi hír.... Már mindent összepakoltam... Már csak Ikuto-t vártam, hogy értem jöjjön... A lányok közben már a bált szervezik.... Pontosabban a dekorációt... Ma este lesz a bál... A lányok azt mondták, hogy ők már mindent előkészítettek... de igazából félek... elképzelni se tudom, hogy mégis milyen ruhát választottak nekem... Ha Hikari döntött, akkor túl merész lesz... Ha Sam, akkor valami tengeren túli divat szerinti... Ha Frora és Misa akkor valami hagyományos japán... Ráadásnak a meghívottakról se tudok semmit... Ikuto intézte.. nem engedték, hogy akár csak egy pillantást is vessek a papírokra, a tervekre... Valaki kopogott... Behúztam a cipzárt a bőröndön, és amikor megfordultam Ikuto lépett mellém.
 - Várj, hadd segítsek - vette le a bőröndöt az ágyról.
 - Köszi. Már minden készen van?
 - Igen. A lányok mindenről gondoskodtak. A vendégek is megérkeznek lassan....
 - Akkor sietnünk kéne. Nem akarok utolsónak odaérni.
 - Rendben van - mosolygott rám, és elindultunk kifelé a kórházból.
Amint kiértünk, megakadt a tekintetem egy hófehér hibridre vándorolt. Ilyen kocsit még életemben nem láttam... Biztos valami új fejlesztés lehet.... Eszméletlen volt! Alig akartam hinni a szememnek... Ikuto lazán odasétált hozzá, bedobta a bőröndöm, majd kinyitotta nekem a kocsiajtót. Én beszálltam, majd ő körbe siette, és behuppant mellém.
 - Nos akkor gyorsan akarsz odaérni? - kérdezte, miközben bekapcsolta az övét.
 - Minél hamarabb - mosolyogtam rá.
 - Akkor előbb ezt kapcsoljuk be - hajolt át hozzám, és az én övem is bekapcsolta.
A motor felzúgott, mi pedig füstölgő kerekekkel indultunk el. Alig néhány perc alatt elértünk az amúgy 1 órás útra lévő kastélyhoz. Ikuto a személyzeti bejáraton át felkísért a szobámba, ahol félhomály uralkodott... Elsiettem az ágyig, majd alig látva valamit magamra kaptam az ágyamon heverő ruhát... Valamiért úgy éreztem, ha meglátom miben vagyok, nagyon meg fogok lepődni.. De nem volt rá időm.. Ikuto besietett az ajtón, majd immár átöltözve lekísért a bálterembe... Az egész hely fényárban úszott, a lépcső alján pedig barátnőim vártak pompás ruhákban... Minden szempár ránk szegeződött, és csak ekkor néztem végig én is magamon....

112. fejezet

Láttam a döbbenetet a szemében... Tudtam, én is hasonló arckifejezéssel nyugtázhattam Ian szavait... Döbbenet, megrendülés, majd harag cikázott át a szemein.
 - Mit mondott még? - kérdezte és a szeme a vágy tüzében égett.
 - Semmi mást... csak ennyit....
 - Ne aggódj! Ígérem, hogy megtalálom Őt!
 - Kérlek. De vigyázz magadra. Nem akarom, hogy bajod essen!
 - Most ne velem foglalkozz. Inkább azt találd ki, hogy mit mondasz majd a lányoknak, ha faggatni kezdenek!
Igaza volt... Még semmi használható ötletem nem volt... És ahogy a lányokat ismerem, nem fognak beérni egy egyszerű kis semmiséggel... Hát persze.. már tudom is...
 - Kérnék még egy szívességet - fordultam ismét Ikuto felé.
 - Persze. Mondd csak.
 - Kitaláltam valamit, ami lenyugtatná a lányokat.
 - Hallgatlak.
Elmondtam neki a tervét, majd ő távozott is, hogy megtegye a szükséges előkészületeket. Amint kilépett az ajtón, a lányok rohantak be hozzám. Láttam, hogy nagyon dühösek... mondjuk meg tudom érteni őket... Karjukat keresztbe fonták, és körülállták az ágyam. Végül Misa szólalt meg.
 - Na akkor miről is susmorogtatok itt ketten?
 - Semmi fontosról. Csak egy kis meglepetésről....
 - Persze. Akane nem most jöttünk le a falvédőről - csatlakozott Frora.
 - Nem akarom elrontani a meglepetést... Bocsi, de ezt most nem árulhatom el.
 - Tojunk a meglepetésre, most azonnal tudni akarjuk - lépett előre Sam.
 - Pontosan - erősítette meg Hikari.
Jaj ne... elfogom magam nevetni... Annyira mókás így látni őket.... Mint a durcás kisgyerek, aki nem tudja hova rejtették az ajándékát....
 - Ki vele! - kiáltottak rám egyszerre.
Vettem egy mély levegőt, majd mosolyogva válaszoltam.
 - Hazatérésem megünneplésére egy bált adok!

111. fejezet

Egy gúnyos mosoly jelent meg az arcán... Körbenézett és csak ekkor jöttem rá... Az volt a célja, hogy az orvosok és a barátaim előtt megalázzon.... Sikerült neki... Bejött a terve... remek... Most elégedetten vigyorogva ment ki a kórteremből. Már csak ez hiányzott... Biztos vagyok benne, hogy most mindenki hülyének nézz. Ikuto észrevette a helyzetem, és azonnal cselekedett. Odalépett az orvosokhoz, majd kifelé terelgette őket. Amiikor már csak a barátaim voltak benn, Sam odajött hozzám.
 - Kitalálom... Ő volt Ian - sóhajtotta.
A lányok bólogatni kezdtek, Ikuto pedig leült az ágyam melletti székre.
 - Elintézzem, hogy többet ne jöhessen a közeledbe? - kérdezte és megfogta a kezem.
 - Nem fontos. Ha találkozni akar velem, hidd el nekem, megoldja. Most fontosabb, hogy mikor engednek ki engem!
 - Egy hét múlva.
 - Értem...
 - Ne aggódj, az egy hét alatt, majd mi 5-en folyton váltjuk egymást, és nem engedjük, hogy a közeledbe jöjjön! - lépett közelebb Sam.
 - De kérdezhetek valamit? - lépett elő félénken Hikari.
 - Persze.
 - Mégis mit mondott neked?
Jaj ne... erről el is feledkeztem... Valamit tennem kell....
 - Cs-csak valami sületlenséget.... De kérlek most menjetek ki egy kicsit... Valamiről beszélnem kell Ikuto-val...
A lányok értetlenül meredtek rám, de aztán végül szótlanul távoztak. Láttam rajtuk, hogy ezzel megsértettem őket... Nem szoktam előttük titkolózni, de most nem tehetek mást... Ha tudnának erről, biztos ők is segíteni akarnának... akkor pedig veszélybe sodornám őket... Ezt nem akarom! Tudtam, hogy valamiféle magyarázattal kell majd nekik szolgálnom.. de most nem volt időm ezen gondolkodni....
 - Hazudtál nekik.... Mégis mit mondott neked? - nézett rám megrovó pillantással Ikuto.
 - Bevallotta, hogy Ő rabolta el Sensei-t. És azt mondta, hogy soha többé nem fogom látni, mert én Ő hozzá tartozom....

110. fejezet

Elérkezett a nagy nap! Végre leveszik a szememről ezt a vacak kötést... Amint hallottam, kb olyan 8 orvos lehet benn.. Meg persze Ikuto, Misa, Frora, Hikari és Sam. Az elmúlt napokban mindenki összeismerkedett...Éreztem, hogy veszik le a kötésem... Mintha világosságot láttam volna.... Amikor az utolsó réteg is lekerült, az orvos megszólalt:
 - Jól van Amori-chan. Itt az ideje, hogy kinyisd a szemed.
Vettem egy mély levegőt, majd lassan kinyitottam a szemem. Fényt láttam.. pont mint azon a napon... Hunyorogva néztem körbe, és szaporán pislogtam. Homályosan, de emberi harcok kezdtek kirajzolódni.... Azonban akit először megláttam, arról nem is tudtam, hogy itt van...
 - Ian! - kiáltottam fel csodálkozva.
Az ajtóban állt, a falnak támaszkodva. Amikor észrevettem, ellökte magát a faltól, és közelebb jött.
 - Micsoda megtiszteltetés... Engem látsz először...
 - Mégis mit keresel itt? - lépet azonnal elé Ikuto.
 - Neked semmi közöd hozzá, szolga fiú.... - lökte odébb egy mozdulattal.
 - Ő nem egy szolga, Hanem a barátom! Te viszont nem vagy az4 Jobb ha elmész.
 - Ejnye, hogy beszélsz te a vőlegényeddel?
 - Te soha nem voltál és nem is leszel a vőlegényem!
 - Édesanyád nem így látja.
 - Ez az én életem, és nem az övé! Én döntök, hogy kihez megyek hozzá!
 - Kitalálom. Te Kaito-t szereted, igazam van?
 - Igen! Őt szeretem.!
 - Akkor had áruljak el neked egy kis titkot - lépett oda hozzám, majd közel hajolt, hogy csak én halhassam, hogy mit mond - Kaito-t én raboltattam el. Soha többé nem fogod látni őt! Te hozzám tartozol, és nem hozzá...
 Ezt nem hiszem el.. Ő raboltatta el? Ez már több a soknál.. Könnyek gyűltek a szemembe... Elegem van belőled. Dühösen meredtem rá és pofon vágtam.
 - Azonnal tűnj innen!

109. fejezet

Az ajtó szinte hangtalanul csukódott be mögötte. Hallottam a távolodó léptek visszhangjait... Tudtam, hogy kemény voltam, de helyesen cselekedtem. Mélyen belül tudtam... mégis fájt... 

 - Miért vagy ilyen vele? - kérdezte halkan Sam.

 - Én is tudom, hogy csak a legjobbat akarja nekem....

 - Akkor meg?

 - Nincs mit tennem... el kell neked mondanom mindent, ami mostanában történt.. de készülj fel... ez egy hosszú mesedélután lesz - sóhajtottam.

Belekezdtem a mesélésbe.. Elmondtam mindent... Az első találkozásunk Sensei-el... A balesetet, a kórházat, Ian-t... A veszekedéseket és a kibéküléseket... Kaiji visszatérését... Sensei menyasszonyát... Az általános rajzszakköröm hirtelen feltűnését.. Amaya-t... A hercegnősséget... Ikuto-t... az újabb galibákat... Hikari feltűnését..  A húgom és az anyám megjelenését... A hercegnői órákat... A Valentin-napi bált... A szökést és az összeköltözést... Az elrablást, és a kórházba kerülésem... 

 - Huh... már értem, hogy miről beszélsz... De akkor is túl kemény voltál vele...

 - Tudom... de nem tehettem mást...

 - Igaz... Segítsek neked valamiben?

 - Nem, köszönöm. Már egész jól boldogulok.

 - És mondd csak, mikor...

 - Mikor fogok újra látni? Hamarosan. Az orvosok szerint már csak pár nap.

 - Értem. Most mennem kell. De holnap ígérem, visszajövök hozzád - állt fel a székről és visszarakta helyére.

 - Sam! - szóltam utána - Kérlek szólj Ikuto-nak, hogy jöjjön be...

 - Rendben van - mondta halkan, azzal kilépett a szobából.

Hallottam a távolodó lépteke, majd Ikuto közeledését. Az ajtó kinyílt, én pedig vettem egy mély levegőt...

 - Samantha mondta, hogy hívtál.

 - Igen.. szeretnék bocsánatot kérni az előbbiért...

 - Ugyan már... igazad volt...

 - Nem kellett volna ilyen szigorúnak lennem....

 - Csak nem akarsz több bajt...

 - Igen....

 - Ne aggódj, értem én . lépett közelebb, és leült az ágyam szélére.

 - Köszönöm, hogy itt vagy - súgtam, ő pedig megfogta a kezem.

 - Ez a dolgom.. emlékezz, én vagyok a komornyikod...

108. fejezet

Ahogy teltek a  napok egyre ügyesebb voltam... Már egyedül ki tudtam menni a mosdóba és a szobában is jól mozogtam. A hallásom hihetetlenül jó volt! Már percekkel előbb tudtam, hogy ki közeledik, mielőtt benyitott volna. Viszont... most nem tudtam, hogy ki közelít... Könnyed, mégis határozott léptek... Ismerős volt, de nem tudtam honnan... Kinyílt az ajtó... Már tudom ki ő! Ez az illat... Igen, biztosan ő az..
 - Sam.. - mondtam halkan.
 - Mi az? Te nm is vagy vak! Tökéletes látsz - mondta vidámsággal hangjában.
 - Nem látlak. Csak felismertem a parfümöd - mosolyogtam.
 - Ja igaz is... Közös parfümünk van...
 - Még gyerekként választottuk ki... amikor kiderült, hogy el kell költöznötök...
 - Igen... már jó rég volt..
 - Mondd, hogy kerülsz te ide?
 - Elvégeztem, az angol sulit... Megmondtam, hogy a hátralévőket itt akarom bejezni.. - lépett közelebb hozzám.
 - Az én iskolámba iratkozol be? - kérdeztem csodálkozva?
 - pontosan. Osztálytársak leszünk! na, mit szólsz hozzá?
 - Boldog vagyok - mondtam és tényleg így is gondoltam.
Samantha-t már évek óta nem láttam.. (mondjuk most se, de na...) erre beállít és kiderül, hogy osztálytársak leszünk.. Annyira boldog vagyok! Hallottam, az ágyam alól kihúzza a széket, és leül rá.
 - Mondd csak, mi a helyzet Kaito-val?
 - Tessék?
 - Találkoztatok már?
 - Igen....
 - És? Mi történt? Ne kelljen már minden szót kihúznom belőled!
 - Sajnálom.. Igazából Ő az iskolámba tanít... vagyis tanított... De ez egy hosszú történet... És nem csak vele kapcsolatban.. mostanában nagyon sok minden történt körülöttem...
 - Elhiszem.. nem egyszerű a hercegnőnek lenni mi?
 - Tessék? Te mégis honnan tudsz róla?
Kinyílt az ajtó... Eddig nem is hallottam, hogy közeledett volna valaki... De amint belépett, tudtam, hogy ki az...
 - Mondd, te mondtad el neki? - kérdeztem, és a belépő felé fordítottam az arcom.
 - Igen, én voltam. Tőled úgyis megtudta volna. Most mit számít az a pár perc?
 - Nekem igenis számít. Kérlek, többet ne dönts nélkülem, és ne árulj el mindent másoknak.
 - De én nem vagyok mások... Én a barátnőd vagyok, a barátnőd Sam!
 - Tudom.. nem is rólad van szó... De a történtekből megtanultam, hogy nem lehetek elég elővigyázatos...

107. fejezet

Valaki az én nevemet mondja... valaki hív magához... de nem ismerem fel a hangját... ki lehet ez? Aggódik... hallom a hangjából.. várjunk... egy fiú.. igen, ez egy fiú hangja... De miért szólongat engem? Nem látok semmit... Teljes sötétség.... Ez így nem jó.. úgy érzetem, látnom kéne.. Valamit muszáj látnom... Megerőltettem magam, és megpróbáltam kinyitni a szemem... de fájdalom nyilallt belém... Fájdalmasan felkiáltottam...
 - Akane... hát magadhoz tértél? - kérdezte egy hang.
 - Mégis mi folyik itt, miért nem látok? - kérdeztem zavartan.
 - Ne erőltesd, pihenned kell... Az egyik alak, aki fejbe vágott, eltalálta a látóidegközpontod... Egy ideig még nem fogsz látni...
 - Hogy micsoda? Vak lettem??
 - Nem. Nem vagy vak.... - hallottam, hogy közelebb jön, majd leül az ágyra - Figyelj, nem szabad erőltetned a szemed. Én itt leszek végig veled, ezért ha bármire szükséged van, csak szólnod kell...
 - És ha a mosdóba kell mennem? - kérdeztem zavarban.
 - Ne aggódj, egy nővér fog majd veled menni.
 - És... mégis meddig.. leszek ilyen?
 - Az orvosok szerint körülbelül 2 hét... maximum...
 - 2 hét? És az iskola? Várjunk csak... hol van Sensei?
 - Nem tudjuk... Azóta senki se látta őt...
 - Azóta??
 - Igen.. már 3 napja vagy itt....
 - 3 napja? Az nem lehet... Meg kell őt találnunk! - löktem le magamról a takarót!
 - Nem mész te innen sehova. A királyi család személyes rendőrsége már keresi őt! te nem tehetsz semmit....
Pár perc szünet... csend... hallottam valamit... halk, egyenletes dübögést... fülelni kezdtem... de hiszen ez szívverés... Tehát tényleg igaz, hogyha elveszítjük az egyik érzékszervünk, a többi felerősödik... Ettől a hangtól megnyugodtam....
 - Ikuto... mondd mégis honnan tudtad, hogy baj van? - kérdeztem lágy, nyugodt hangon.
 - Amikor éppen indultam haza felé, egy hatalmas fekete kocsi majdnem leszorított az útról... Amikor megláttam őket, rossz előérzetem lett... Azonnal visszafordultam, de elkéstem... Amikorra visszaértem a házba, te már a földön feküdtél.. eszméletlenül....
Rá tényleg számíthatok... bármi is történjék... De meg kell találnunk Sensei-t... minél hamarabb... úgy érzem van még egy titok, amit rejteget előlem.. és csakis ő mondhatja el.... Valami zavar engem ebben a helyzetben.. Biztos vagyok benne, hogy azok az emberek ismerősek voltak nekem.. nem tudom honnan, de biztos voltam benne.

106. fejezet

Mégis hova tűnt? Hogy tudott csak így eltűnni??? Várjunk csak... hallok valamit... Egy motor... Kinéztem és látom, hogy Ikuto ül rajta.... Mégis mióta van motorja? De igaz is.. most nem a szokásos komornyik ruha volt rajta... hanem egy bőrszerkó... De várjunk... mást is hallok... valaki kiabál... az én nevem kiabálják... Sensei... Gyorsan kisiettem az üvegházból, és visszamentem a házba.. Sensei ott szaladgált a lépcsőn, és közben az én nevem kiabálta.... Amikor észrevett, lerohant a lépcsőn, megragadott két oldalról, és lihegve nézett rám..

 - Akane.... mégis merre jártál?

 - Csak kimentem egy kis friss levegőt szívni - mondtam ártatlanul....

 - Legközelebb szólj... az egész házat átkutattam utánad... - lihegte.

 - De mégis miért?

 - Féltem.. hogy rájöttek hol vagyunk.. nem akarom, hogy máris elvegyenek tőlem...

Ekkor megenyhültem... úgy éreztem, mintha egy fal omlott volna le bennem.... Elmosolyodtam, és megöleltem őt...

 - Ne félj, senki se vehet el tőled... Veled maradok... - suttogtam.

Ő is átölelt.. szorosan magához szorított... Éreztem, mennyire fontos is vagyok neki... Érzetem, mennyire meg akar védeni... Éreztem, mennyire szeret... Villámcsapásként hasított belém a tudat... Ha igaz, amit Ikuto mondott, ő gyermekkorom óta szeret... én pedig bizalmatlan vagyok... EL se hiszem.. mégis milyen ember vagyok én? Ő a kezdetektől fogva vigyázott rám... Ha távol is volt, de mellettem állt.. gondolatban mindig velem volt, és vigyázott rám... Nem gondolkodtam... az ösztöneimre hallgattam... Megcsókoltam...  Már nem számított se a múlt, se a jelen, se a jövő... Már csak egy dolog számított... Már csak egy valaki számított... Már csak Ő számított... Meglepődött... de utána ő is visszacsókolt... Karjaim nyaka körén fontam... Átadtam magam a szenvedélynek, mely csókunkból áradt... Elemi, mindent elsöprő erejű volt... Azonban ekkor valami robaj hallottam, és éles fájdalom hasított a jobb oldalamba... Sikítva bontakoztam ki a csókból, és oldalamhoz kaptam... Ujjaimon vér vöröslött... Sensei értetlenül meredt rám... Fekete ruhás emberek törtek be... Hozzánk futottak... Lefogták Sensei-t, majd elhurcolták... Én próbáltam utána nyúlni, de egyikük leütött... Minden elsötétült.... már nem érzetem fájdalmat.... csak valami hideget... Csend lett... nem hallottam semmit.. olyan... nyugodt volt minden... Ekkor egy fénysáv jelent meg előttem... én pedig felé nyújtottam kezem...

105. fejezet

 Ezt el se hiszem... Elképesztő mennyire jól is ismer engem..  Pedig utoljára  pólyás koromban találkoztunk.. Mégis csak attól. hogy figyelt engem, ennyi mindent megtudott rólam... Miközben a legtöbb barátom, habár végig mellettem voltak, mégse tudják megérteni az érzéseimet... Erre jön ő, aki szinte a gondolataimban olvas! El se hiszem... De várjunk.. most nem azért vagyok itt, hogy az ő erényeit és a barátaim hiányosságait tárgyaljam.. Hanem azért, hogy választ kapjak a kérdéseimre...
 - Várj... valamiről beszélnünk kell - mondtam komolyra fordítva a szót.
 - Gondoltam, hogy valami fontos lehet, különben nem hívtál volna ide.
 - Igazából arról lenne szó, hogy...
 - Eszedbe jutott, amit azok ketten tegnap mondtak.. De tőle nem akarod megkérdezni, mert úgy se mondaná el az igazságot... Az érdekel, hogy egy angol herceg miért vállalta el a japán állherceg  szerepét, igaz?
 - Mégis honnan? - kérdeztem csodálkozva.
 - Honnan tudtam, hogy mire vagy kíváncsi? Mondtam már, hogy jól ismerlek. Az észjárásod és a személyiséged is - mosolygott rám.
 - És a válasz? - kérdeztem.
 - Huh - sóhajtotta - Kaito, azaz Sensei, ahogy te hívod, valóban az angol trón örökösei közé tartozik. Azonban volt néhány nézeteltérés az apja és az anyja között, amiből az apja került ki vesztesen. Elvesztette nemesi rangját, de az anyja még feljebb került a ranglétrán. Miközben az apja nyomorban tengődött, az anyja magához vette őt, és minden jóval ellátta. Azonban nem sokkal később az anyja beteg lett, amibe bele is halt... Kaito-t az apja vette magához, majd pedig édesanyád talált rá... Azt mondta, hogy befogadja magához, az apját pedig újra nemesei ranghoz segítette. Az édesanyád mentette meg őket a nyomortól. Ez után ő elfoglalta a te helyed. Azonban amikor először találkozott veled gyerekként, rögtön beléd szeretett. Akkoriban még én is kisgyermek voltam.. De én már akkor is a családod szolgálatában álltam. Még akkor megkért engem, hogy tartsalak szemmel... de nem miatta tettem.. születésed óta figyeltelek.
 - Tehát akkor ő már az első találkozásunk óta szeret? - kérdeztem csodálkozva.
 - Pontosan. Bízhatsz benne. Ha pedig valamit nem mond el neked, azt azért teszi, hogy téged védjen vele! De ha valamit minden áron tudni szeretnél, akkor csak hívj újra - nevetett rám.
 - Mondd csak, hogy lehet az, hogy te mindenről és mindenkiről tudsz?
 - Egyszerű... Én egy komornyik vagyok. Az a dolgom, hogy mindent tudjak. És azt is tudom, hogy ideje visszamenned, mert Kaito már keres. Ég veled - lehelt csókot a kezemre, azzal eltűnt...

104. fejezet

E-egy pillanat... Ha ő egy angol herceg, akkor miért vállalta el itt, Japánban az állherceg szerepét? És miért titkolózik előttem? Ez az ügy kész agyrém... Semmi és senki se az, aminek és akinek látszik... Tudom kiben bízhatok... Visszamentem a szobába, és megkerestem a telefonom. Előkerestem a számát, és felhívtam.

 - Talán valami baj van? - szólt a hang a vonal túl felén.

 - Úgy is mondhatjuk... Ide tudnál jönni?

 - Most?

 - Minél hamarabb...

 - 20 perc múlva ott vagyok - azzal lerakta a telefont.

Leraktam a telefont az egyik polcra, és újra nekiindultam, hogy megtaláljam a konyhát. Lementem a lépcsőn, és elfordultam balra. Benéztem az ajtókon. A harmadik mögött meg is találtam a konyhát. Sensei éppen mosogatott.

 - Nocsak... rám találtál - mosolygott.

 - Így is mondhatjuk... Ja és köszönöm a reggelit. Mennyei volt...

 - Akkor jó. Igazából eddig mindig csak magamnak főztem... Őszintén szólva eléggé izgultam, hogy mi lesz róla a véleményed... - mondta megszeppenve.

 - Értem - nevettem - Nem kell aggódnod.

 - Akkor jó - lépett oda hozzám, elvett a kezemből a tálcát, és visszament mosogatni.

 - Várj, hadd segítsek - lépetem oda hozzá.

 - Nem kell. Csak menj, és nézz körbe a házban.

Először zavartan néztem rá, majd bólintottam. Hátat fordítottam neki, és kimentem a konyhából. Őt kérdezgetni nem lenne értelme... Úgyse válaszolna semmire, csak témát váltana rögtön... Viszont  Ő hamarosan ideér! Tőle majd megkapom a válaszokat...  Elindultam szétnézni a házban... Elképesztő ez a hely! Van itt minden... Konditerem, beltéri uszoda, sportszoba, azaz benti foci, kosár és röplabda pálya, bowling pálya stb., egy külön moziterem és még sok hasonló. Kimentem a házból, és rögtön megpillantottam egy mesés üvegházat. Azonnal odasiettem. Szinte extázisba estem a virágok bódító illatától...  Ámulva néztem végig a virágok keltette színkavalkádon. Több száz.. nem is... több ezer virág volt itt! Körbetekintettem, és a kedvenc virágom keresetem.

 - Csak nem ezt keresed? - szólalt meg egy hang mögöttem.

Megfordultam... Ikuto állt mögöttem, kezében egy írisszel... Érte nyúltam, és egy mélyet szippantottam, belélegezve a virág egyedüli illatát.

 - Honnan tudtad? - kérdeztem.

 - Hogy ez a kedvenc virágod? Egyszerű... Születésedkor ezt raktam minden nap a bölcsődre. Vagy azt honnan tudtam, hogy itt leszel? Onnan, hogy jól ismerlek. Mindig is érdekeltek a virágok. Tudtam, hogy hamar ráakadsz majd erre a helyre - mosolygott rám. 

103. fejezet

Lehet, hogy ezt nem kellett volna mondanom... Most biztos azt hiszi, hogy túl érzelgős vagyok... Biztos hülyének nézz... Óvatosan ránéztem... Láttam, hogy teljesen ledöbbentettem őt... És most még csak el se tudok menekülni tőle... Ráadásnak minden embertől kilométerekre vagyunk.. Ekkor megmozdult... Féltem a reakciójától... De valami teljesen más történt, mint amire számítottam... Megfogta az állam, és megcsókolt... A mennyben éreztem magam... mintha repülnék... Ekkor ajkaink elváltak egymástól, én pedig még mindig sokkhatás alatt voltam, így elég bugyuta fejet vághattam..
- Sajnálom... Túl hirtelen volt? - nézett rám.
- hmm... - ráztam meg a fejem - Csak meg.. meglepődtem.
- Bocsánat... csak azok után amiket mondtál...
- Lehet, hogy nem kellett volna... - mondtam, és lesütöttem a tekintetem.
- DE! Már olyan régóta vártam, hogy ezt mondd nekem... Mindig erre az egy szóra vártam! De mindeddig hiába...
Zavarban voltam... Mint eddigi életem során sohasem. Éreztem, hogy arcom rákszínre váltott... Lesütöttem a tekintetem, ő azonban megint elkapta az állam, és megcsókolt. Ez a csók most nem csak egy pillanatig tartott... Hanem egy kollektív örökkévalóságig. Egy perc alatt tűnt el az álmosságom, a fáradtságom, az éhségem és minden egyéb gondom-bajom. Szinte összeforrtunk ebben a csókban... eggyé váltunk... Keserű volt a szétválás. De elkerülhetetlen. Egy pillanatig még mind a ketten csukva tartottuk a szemünk, majd egyenesen a másik szemébe néztünk, és elmosolyodtunk.
- Azt hiszem ideje, hogy egyél is valamit - mondta halkan.
Az elém rakott ételre néztem. Hívogató volt. De visszanéztem Sensei-re, és tekintetem megakadt ajkán... Még ezerszer csábítóbb volt, mint az étel... De tudtam, hogy igaza van.. Mégse falhatom fel őt... Bólintottam egyet, ő pedig, mint egy jó kislánynak, megpaskolta a fejem. Kiment, én pedig nekiláttam az evésnek. Igaza volt. Tényleg szükségem volt az evésre. Minden egyes falat egy kis löket energiát adott... és szép lassan újra a szokásos energiaszintemen voltam... Miután végeztem az evéssel, fogtam magam, és kimásztam az ágyból. Csak ekkor tűnt fel nekem, hogy már nem a tegnapi báli ruhámban van rajtam, hanem egy laza térdnadrág és egy top... Csak nem... Sensei öltöztettet át??? NA NE! Kimentem az ajtón, ahol nem rég Sensei távozott. Egy hatalmas előtérbe lyukadtam ki. Ámultan néztem körbe. Hatalmas folyosók, tömérdek ajtó, óriási lépcsők és hatalmas kristálycsillárok. Ez nem egy eldugott ksi ház... ez egy palota! Elindultam a lépcső felé... és ekkor eszembe jutott valami... A képek Sensei lakásában... Ha nem ő a herceg, akkor miért készült el a címtábla a képéhez? És még valami... tegnap este azt mondta Ian-nek, hogy kuzin... Ezek szerint ők tényleg rokonok? És ha ez igaz, akkor Sensei valóban herceg... Angol herceg!

102. fejezet

Sikoltva ültem fel az ágyban... Zihàlva vettem a levegőt... Egy kar ragadott meg... Felsikoltottam...
- Csss... Csak èn vagyok az - mondta Sensei, ès àtkarolt - Semmi baj. Csak rosszat álmodtàl...
- Mègis hol vagyun - kèrdeztem, miközben lègvètelem kezdett visszaàlni a normálisra.
- Ez lesz az ùj otthonunk... Egy règi, eldutt hàz. A szüleid tudta nèlkül vettem, nèvtelenül, amikor mèg azt hittèk az emberek, hogy èn vagyok a koronaherceg.
- Akkor itt biztonsàgban vagyunk? - fordultam felè.
- Igen. Nem kell aggòdnod, itt senki sem talàlhat rànk. De most aludj. Ki kell pihenned magad!
Azzal visszahùzott az àgyba, szorosan a hàtamhoz feküdt, majd àtölelt. Èn amilyen szorosan csak tudtam, hozzà bùjtam, mert ìgy legalàbb biztonsàgban èreztem magam. Szinte azonnal elaludtam, amint lehunytam a szemem. Most nem volt rèmálmom. Nyugodtan aludtam. Madàr csicsergès, ès egy kellemes illat èbresztett. Àlmosan èbredtem, nyùjtòzkodva. Felültem az àgyban, beletúrtam a hajamba, felhúztam az egyik térdem, és lassan, hunyorogva kinyitottam a szemem. Ekkor pedig kinyílt az ajtó.
- Jó reggelt Csipkerózsika. Jól aludtál? - lépett be az ajtón, kezében egy megrakott tálcával - Meghozta a reggelit.
- Hmm - szimatoltam a levegőbe - Jó illata van - mosolyogtam rá.
- Egy kis tejeskávé, házi kenyérből készült pirítós és a többi...
- Házi? Te csináltad? - csodálkoztam, ő pedig az ölembe rakta a tálcát.
- Nem nézed ki belőlem, hogy tudok kenyeret dagasztani és sütni? - kérdezte nevetve.
- Hát a hercegképzés miatt azt hittem, nem tanultál ilyeneket...
- Ebben igazad van. Akkor tanultam, amikor elszöktem a testőrök elől... Akkor is idejöttem... 2 évig éltem itt, amikor rájöttem, hogy vissza kell mennem... Legalábbis addig, amíg te el nem foglalod a helyed...
- Köszönöm - súgtam.
- Ugyan mit? - kérdezte nevetve, és az ágyam szélére ült.
- Mindent... Hogy neked köszönhetően normális gyermekkorom lehetett... Hogy vigyáztál rám az iskolában... Hogy mindig mellettem álltál... Hogy mindig hittél bennem... Ezt a reggelit... De ami a legfontosabb... Köszönöm, hogy megtapasztalhattam milyen jó is, amikor szeretsz valakit, és ő viszont szeret!

101. fejezet

Verejtékben úszva ébredtem fel... Rémes álmom volt... Folyt rólam a víz... Körbenéztem... Egy ágyban feküdtem... Körülöttem minden fából készült... Olyan... rusztikus volt az egész! Lelöktem magamról a takarót, és kimásztam az ágyból. Beleléptem az ágy melletti papucsba, és elindultam az egyik ajtó felé... Óvatosan lenyomtam a kilincset... Egy másik világba léptem be... Egy meseországba! Hét-ágra sütött a Nap, madarak csicsergett. egy jeges vizű patak csordogált,  zöld mező terült el, s rajta ezerszínű virág. Olyan békés volt az egész... Akár egy álom... Levettem a papucsomat, és mezítláb léptem a fűre... Felemelő érzés volt, ahogy a fűszálak csikolták a talpam. Gyermekként kacagtam fel, és a gyöngyöző vizű patak felé szaladta. Óvatosan léptem be, és ahogy gondoltam, a víz valóban jég hideg volt... Kacagva ugrottam ki belőle, és a virágos mező felé vetem az irányt... Forogni kezdtem, fejem az égnek emelve... Úgy tűnhetett, mintha egy rituális táncot járnék.. De valójában csak örültem... örültem a szabadságomnak... Kacagva dobtam magam hanyatt a virágok között... Mint a hóban szokás, angyalt csináltam... Egyik oldalamról a másikra gördültem, és közben a virágok közé fúrtam arcom... Amikor végre megálltam, szaggatva vettem a levegőt... Kifulladtam a sok kacagástól... Felültem, és körbenéztem... A látóhatáron innen és túl nem láttam semmi mást, csak virágos mezőt, a patakot valamint azt a házat, amiből nem is olyan rég kijöttem... Lépteket hallottam magam mögött... Mosolyogva fordultam meg... De mosolyom rögtön eltűnt, amikor megláttam, hogy ki közeleg...
 - Csak nem azt hitted, hogy elszökhetsz előlem, Akane - morogta Ian.
 - Nehogy azt gondold, hogy neked adom őt - lépett oda hozzá Hiro.
 - Ti meg mégis mit... - kérdeztem, de elfulladt a hangom.
 - Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen... Te nem vagy idevaló! El kell tűnnöd! - ordította az a nő személy.
 - TÉVEDSZ! - kiáltottam zokogva - Nekem mellette a helyem. Mindig is mellette volt!
 - Ő sose volt a tiéd... és nem is lesz - hallattak egyszerre ördögi kacajt.
 - NEEEE - kiáltottam.
Sikítva ébredtem fel... Teljesen leizzadva és zihálva a félelemtől...

A Valentin-napi bál

Hazamentünk a valódi édesanyámhoz... Ikuto mindent elmagyarázott, és megkezdődött a felkészítésem a bálra. Tánc órákra kezdtem járni, majd csak hamar elérkezett a bál. Édesanyám azt mondta, a bálon egy meglepetésben lesz részem... Ennek egyik része a szobámban kikészített ruha volt.  Egy lila nyakba akasztós ruha volt... Pántján és mellrésze alatt ezüst díszítéssel... Szoknyarésze lábaimnál kavargott minden egyes mozdulatnál... A ruha maga egy ékszer volt, így csak fülbevalót tettem be, hajam pedig féloldalra tűztem. Kopogtak... Ikuto lépett be rajta... Szmokingba öltözve... Hihetetlenül jól nézett ki... Felém indult, majd karját nyújtotta felém, és rám mosolygott.
 - Indulhatunk, Hime-sama?
Belékaroltam, és rá mosolyogtam. Végigvezetett a folyosón, a bajáratnál pedig édesanyám várt minket. Elismerően nézett végig rajtunk, majd csillogó szemeit rám emelte.
 - Csodálatosan festesz, kislányom. De te is Ikuto-san.
 - Köszönjük anya. Még mindig nem árulod el azt a meglepetést? - néztem rá kérlelően.
 - Sajnálom, de nem. Majd a bálon - mosolygott rám.
Bólintottam, majd elindultunk... Odakint egy limuzin várt ránk. Csupán pár perc alatt értünk el az iskolába. Odakint fogadóbizottság várta a vendégeket, és képet készítettek a párokról. Amikor beértünk a bálterembe, már sokan voltak... Voltak, akik táncoltak, és voltak, akik egy ital mellett félrehúzódva beszélgettek. A ruhatárba beadtuk kabátunkat, majd Ikuto azonnal felkért táncolni. Először félve nyújtottam neki kezem, majd amikor felcsendültek az ismerős dallamok, és megéreztem derekamon Ikuto támaszt nyújtó, erős kezét, minden kételyem elszállt. Átadtam magam a tánc örömének. Szinte repültünk a táncparkett felett. 3 táncot táncoltunk végig, majd félrehúzódtunk egy ital mellett. Nem telt el sok idő, és minden abba maradt... Csak halk suttogás hallatszott... Amikor a színpadra néztem, megértettem mindent.. Édesanyám állt a színpadon...
 - Khm.. - szólt bele a mikrofonba - Elnézést, amiért megzavarom ezt a bált. De van egy fontos bejelenteni valóm! Van itt egy tanuló, aki egy titkot rejteget, az én kérésemből. Mert ő nem az, akinek hiszitek... Most is itt van... Szeretném őt hivatalosan is bemutatni... Ő a vér szerinti lányom, Akane - mutatott felém, és intett, hogy menjek fel a színpadra.
Ezt nem hiszem el... ez nem meglepetés, hanem megrázkódtatás! Én azt hittem, hogy titokban kell tartani a kilétem, erre anya most bejelentette az egész suli előtt! Félve indultam meg a színpad felé. Fejek fordultak felém, s az addig zajongó tömeg némán nyílt szét előttem, utat engedve. Bátortalanul léptem fel a színpadra, és odasétáltam anyámhoz... Ő átölelve vállam, rám mosolygott.
 - Sajnálom, amiért megtévesztettünk benneteket. Akit eddig hercegként ismertetek, aki most itt, nálatok dolgozik tanárként, ő csak egy örökbefogadott gyermek volt. Annak érdekében, hogy Akane-nak békés gyermekkora lehessen. De most, már eljött az idő, hogy elfoglalja a helyét mellettem a trónon. Ezért kérlek titeket, köszöntsétek a trónörököst, Akane-samat!
Egy pillanatra néma csend lett, majd taps és ujjongás hallatszott fel. Anyám lecsendesített őket.. Tehát még nem fejezte be...
 - Valamint. Jelen van a számára kijelölt vőlegény is, Anglia 13. trónörököse, az itt orvosként dolgozó, Ian!
Újabb döbbenet hullámzott végig a tömegen, miközben Ian fellépett a színpadra. Egyenesen hozzám jött, és átvette anyám helyét.
 - Sajnálom, hogy titkolóztunk előttetek... De ha már igazság estet tartunk, még valamit el kell mondanunk. Nem mi vagyunk az egyedüli nemesek a teremben... Köztünk van még 3 hercegnő, valamint egy volt hercegnő is... Hercegnőim, kérlek gyertek fel ti is közénk - nyújtotta Ian kezét a tömeg felé.
Mindenki felmorajlott, majd 3 fej bukkant ki a tömegből. Vidáman siettek fel a színpadra, és körénk álltak. Hikari, Frora, Misa... Láttam a többiek arcán a megdöbbenést...
 - Végül, a rangjától megfosztott hercegnő, a nem régiben az iskolába került tanuló, Hiro-sama. Mocskos módszerekkel próbálta megakadályozni Akane-sama útját a trón felé, és megfenyegette barátnőit is. Megpróbálta ismerőseit, és barátait ellene fordítani. Azonban cselszövésére fény derült, és elnyerte jogos büntetését!
Ekkor kinyílt az ajtó... Minden fej felé fordult... Lassan elindult felém, majd megállt a színpad előtt, letérdelt elém, és felém nyújtotta kezét...
 - Hime-sama, önért jöttem....

Ismét zajongás tört ki a tömegen belül... De nem csak ott... a szívemben is... Nem hiszem le, hogy eljött értem... El akartam indulni felé, azonban ekkor látom, hogy Ian gyorsabb volt. Egy pillanat alatt leugrott a színpadról, és gallérjánál fogva állította fel.
 - Te szemét! Mégis hogy mered idetolni a képed? - morogta Ian.
 - Ugyan már, kedves kuzin. Mégis mit vártál? Hogy csendben eltűnök majd? - nevetett a képébe.
 - Mertem remélni, hogy lesz annyi eszed, hogy ezt tedd.
 - Hát sajnálom, hogy csalódást okozok neked. De nem mehetek el... Akane nélkül nem - nyújtotta felém a kezét.
Nem tudtam mit tegyek... El akartam indulni felé, azonban ekkor Ian rám kiáltott.
 - Akane, maradj ahol vagy. Ne is figyelj rá.
 - Csak nem félsz, hogy elveszem tőled?
 - Te szemét - üvöltötte, és behúzott egyet neki.
Ezt nem hiszem el... Most komolyan megütötte? Mégis mi történik itt? Sensei is visszaütött.... Pont itt kell elkezdeniük verekedni? A tömeg sikongatva menekült előlük... Én feléjük indultam, hogy valamiképp leállítsam őket, azonban ekkor valaki elkapta a karom...
 - Gyere velem -szólt Ikuto.
Nem várta meg míg válaszolok, vagy bármit is reagálok, csak maga után húzott. Kimentünk a bálteremből, az iskola háta mögé. Ott várt minket egy kocsi... Engem beültettet, de ő nem szált be, hanem kint állt a kocsi mellet..
 - Ikuto, mégis mi folyik itt? - kérdeztem kihajolva az ablakon.
 - Ne aggódj, minden rendben lesz. Ő is hamarosan ideér.
 - KI? - kérdeztem csodálkozva.
Ekkor megpillantottam egy felénk közeledő alakot.. Járása kissé fura volt... Mintha megsebesült volna. Csak maikor közelebb ért, akkor jöttem rá ki is az...
 - Sensei - kiáltottam,
 - Akane - súgta alig hallhatóan.
Amikor odaért hozzánk, egyenesen Ikuto-hoz ment.
 - Szép munka volt. Köszönöm, hogy végig segítettél nekem.
 - Ugyan már, uram. Számomra a trónörökös boldogsága a legfontosabb - nézett rám.
 - Mindent előkészítettél?
 - Igen, uram. A házhoz vittem minden szükséges dolgot. Ha pedig szükségük van még valamire, a titkos számon elérnek bármikor.
 - Köszönöm, barátom - s hátba veregette.
Sensei körbe ment a kocsin, hogy beszálljon. Eközben Ikuto közelebb hajolt hozzám...
 - Ég önnel, Hime-sama - és egy csókot lehelt a homlokomra.
Szemembe könnyek gyűltek...
 - Mindent köszönök - súgtam, és már indultunk is.
Nem hiszem el, hogy elszökök vele... Annyira boldog vagyok... De a barátaim.. ők aggódni fognak értem...
 - Ne aggódj, a lányok is tudnak mindenről - mondta Sensei.
 - De honnan?
 - Elég jól ismerlek. Tudom, hogy a barátaid az elsők... Csak természetes, hogy aggódsz miattuk. De ne félj. Ők és Ikuto tudják hova megyünk. Bármikor eljöhetnek minket meglátogatni - mosolygott rám.
 - Értem...  De mondd csak miért kellet megszöknünk?
 - Ha nem ezt tesszük, édesanyád egy héten belül hozzáadott volna Ian-hez...
 -Az nem lehet... Én erről semmit sem tudok...
 - Csak az esküvő napján akarták veled közölni..
 - És Ikuto?
 - Ő az elejétől kezdve nekem segített... Tudta, hogy mit érzünk egymás iránt... És komornyikként a legfontosabb dolga, hogy az űrnője boldog legyen...
 - De hiszen ő...
 - Igen, szeret téged... De a szerelem úrnő és komornyik között lehetetlen... De most pihenj egy kicsit.. hosszú út áll előttünk, neked pedig elég mozgalmas estéd volt - mondta lágy, kedves hangon.
Igaza van.. teljesen kimerültem... Elhelyezkedtem a kocsiban, és pár perc alatt elszunyókáltam... Álmomban egy kis birtokon voltunk... Csak Sensei és én... Boldogok voltunk... De ekkor valami megváltozott... Minden elsötétült... Hiro-sama-t láttam... kezében egy pisztollyal... nekem pedig nagyon fájt valamim... majd megszűnt körülöttem a világ....

99. fejezet

Ezt nem hiszem el... Ő mégis mit keres itt? Hogy került pont ő, pont most, pont ide?
 - Mi az? Csak nem meglepődtél? - kérdezte, de még mindig nem engedte el a karom.
Az igazat megvallva igen. Meglepődtem... És most eressz el - próbáltam kirántani a kezem szorításából... sikertelenül.
 - Azt már nem. Egy ideje már hívogatlak, de semmi válasz. Ráadásnak nem találtalak sehol. Most pedig beszélni fogunk! - kezdett el maga után húzni.
 - Eressz már el! Nem megyek veled sehová! - viaskodtam.
 - Vagy nyugton maradsz,  velem jössz és végighallgatsz, vagy....
 - Vagy? - kérdeztem dacosan.
 - Vagy belöklek a kocsiba, és elviszlek innen jó messzire, hogy senki se találjon rád! Te választasz - mondta fenyegetően.
Féltem... életemben először féltem tőle... Kelletlenül, de végül vele mentem. Egy közeli kis kávézóba mentünk... Én macchiato-t, ő fekete kávét rendelt. Belekortyoltam, remélve, hogy némi energiát nyerhetek tőle, majd rá meredtem.
 - Nos, beszélj. Nem érek rá egész nap!
 . Tisztában vagyok vele... Akkor kezdem is... Amikor legutóbb felhívtál, egy vendég volt nálam...
 - Elég közel álltok ezzel a "vendéggel" - jegyeztem meg.
 - Részben igazad van... Ő azt szerette volna, ha közel állunk egymáshoz.. Hiro volt az... azért jött, hogy meggyőzzön... de én ismét visszautasítottam....
 - Ezért volt nálad, és szólított drágámnak?
 - Mint mondtam, minden eszközzel meg akar szerezni... De én nem érdeklődöm iránta, te is tudod! Amiről viszont most akartam veled beszélni, az a Valentin-napi bál...
 - Mi van vele?
 - Tudod már, hogy kivel mész? Mert esetleg eljöhetnél...
Azonban ekkor Ikuto a semmiből feltűnt, berontott a kávézóba, és egyenesen hozzánk jött. Az asztalra csapott, majd rá nézett...
 - Akane velem. A bálra is, és most is - azzal karon fogott, és kivezetett az üzletből...

98. fejezet

Megnéztük a napfelkeltét..  Láttuk, ahogy a fény lassan bekúszik a város falai közé... Meseszép volt.. Felemelő látvány... Amikor a Nap már elhagyta a horizontot, mi is visszamentünk helyünkre, akár a Hold. Éppen, hogy visszaértünk, egy nővér jött be Ikuto szobájába.
 - Na, hogy telt az estétek? - kérdezte hatalmas mosollyal arcán.
 - Köszönjük jól - mosolygott vissza Ikuto, és megfogta a kezem.
Mire a nővér beért, Ikuto már az ágyában feküdt, én pedig mellette ültem egy széken. Amikor megfogta a kezem, én zavartan néztem rá vissza. A nővér kisietett, hogy behozza a gyógyszereket.
 - Mi a baj? - kérdezte.
 - Semmi... csak egy kicsit furán érzem magam... - mondtam szemem lesütve.
 - Miért érzed magad furán?
 - Csak...
 - Igen? - nézett mélyen a szemembe.
 - Na itt is vagyok - lépett be a nővér.
Láttam, hogy Ikuto csalódottan engedi el a kezem... Maga elé mered, és némán ül...
 - Kis hölgy, azt hiszem itt az ideje, hogy elmenj - terelt ki a szobából a nővér.
Én szótlanul mentem el, de az ajtóból még utoljára visszanéztem rá... Teljesen magába szállt... Arcáról eltűnt az iménti vidámság... mintha egy teljesen más ember lett volna most, mint 2 perccel ezelőtt... Kimentem a folyosóra, és elővettem az Ian-től nem rég kapott vadi új telómért. Beütöttem Ian számát, de nem hívtam fel... Most szükségem volt egy kis sétára- Elővettem zsebemből a fülhallgatóm, és bekapcsoltam a zenét... Kiérve a kórházból a hosszabb utat választottam. Végig a parkon, át a tavon keresztülívelő hídon, és át a város belvárosán. Megálltam az egyik piros lámpánál, megvártam míg vált, aztán leindultam. De amikor éppen le akartam lépni, valaki elkapta a karomat, és vissza rántott...Egy pillanattal később egy kocsi száguldott el előttem... Ha az a valaki nem ránt vissza, elütöttek volna... Hálásan fordultam hátra, megmentőm felé.
 - Nagyon szépen köszönöm, hogy megmentett . mosolyogtam rá.
 - Ejnye, Akane.... Jobban is vigyázhatnál magadra... - morogta egy ismerős hang....

97. fejezet

Ezt nem hiszem el... Mégis mit tettem? Ikuto... megcsókolt! Ezt nem hiszem el... Megcsaltam Sensei-t... Nem is... Várjunk csal... Már nem vagyunk együtt... ő csalt meg engem először! Tehát most szabad vagyok, és azt csinálok, amit akarok! De mégis... Annyira fura érzés fogott el... Nem úgy, mint amikor a kastélyban  töltött első éjszakán a falnak lökött, és megcsókolt... Ez más volt... Nem jobb vagy rosszabb... csak más... Amikor ajkaink szét váltak, mélyen egymás szemébe néztünk...
 - Sajnálom, ezt nem kellet volna - súgta.
 - Hm... semmi baj - ráztam meg a fejem.
 - De te most együtt vagy azzal a tanárral, nem?
 - Nem... - mondtam szomorúan, elfordítva fejem.
 - Miért? Mi történt?
 - Amikor kiengedtek a kórházból, felhívtam, hogy beszéljek vele...
 - És?
 - Amikor beszéltünk, egy nő szólt bele.. majd lerakta a telefont - mondtam könnyeimmel küszködve.
 - Azt ne mondd, hogy amíg te a kórházban feküdtél, ő megcsalt téged?!
Nem tudtam válaszolni... Könnyeim elhatalmasodtak rajtam. Ő még jobban magához szorított... Karjaiból átérződtek érzései is... Éreztem együttérzését, vigasztalását, szomorúságát... Csak pár percig állhattunk ott egymás karjaiban, amikor hirtelen elhaltak a város fényei... Madarak csipogása hallatszott, és az eddigi korom sötét ég átváltozott sötét-rózsaszínre...
 - Itt a napfelkelte - súgtam.
 - Igen.. egy új kezdett.-... a remény első sugara...
 - Új kezdet... jó is lenne, ha előröl kezdhetném - súgtam szomorúan.
 - De hiszen előröl kezdheted! Most, hogy a hercegnői székbe kerültél, egy másik életet kezdesz! Azon változtathatsz, amin csak akarsz! Ez egy új kezdet!
Ahogy ezt kimondta, rájöttem, hogy igaza van... Azzal, hogy elkezdtem a hercegnőképzésem, elkezdtem az új életem is... Döntöttem! Tiszta lappal indulok, és elfelejtem a múlt sötét árnyait...

96. fejezet

Hihetetlenül boldog voltam... Örültem, mert most már bizton tudtam, hogy valaki mindig mellettem áll majd. Ő azóta már visszafeküdt az ágyába, és hosszas kérlelés után sikerült rávenni, hogy aludjon egy keveset... Én leültem az egyik székre, és mellette maradtam... Hosszú napom volt... Nem sokkal később én is elszenderedtem... Arra tértem magamhoz, hogy Ikuto megrázza a vállam...

 - Akane... Akane ébredj - rázogatott.

 - Ikuto... mi az? Mi történt? - kérdeztem ébredezve.

 - Semmi baj. De gyere velem. Mutatnom kell valamit - mászott ki az ágyból.

 - Mégis mit? - néztem rá csodálkozva.

 - Csak kövess. Ne aggódj.

Lemászott az ágyról, felvette  köntösét, majd rám terített egy takarót, és megfogta a kezem. Intett, hogy kövessem őt. Elindult, engem pedig maga után húzott. Út közben majdnem beleütköztünk egy biztonsági őrbe, de Ikuto még időben elbújtatott minket. Ez után felmentünk a tetőre. Kiérve megcsapott minket a friss éjszakai levegő utánozhatatlan illata... Becsuktam a szemem, hogy élvezzem ezt a mesés érzést... Ekkori Ikuto mögém került, és kezeivel eltakarta szemeim...

 - Ikuto... mégis mit művelsz? - kérdeztem, és próbáltam leszedni kezeit.

 - Csak maradj nyugton és ne félj... Mutatni akarok neked valamit... Bízz bennem...

Igaz... Bíznom kell bennem... Bólintottam, ő pedig fülembe suttogott...

 - Köszönöm - és vezeti kezdett.

Nem tudtam hova megyünk, de bíztam benne. Nem sokkal később megálltunk. Kezeit levette szemeim elől.

 - Most kinyithatod - súgta fülembe.

Kinyitottam szemeim, és még a lélegzetem is elállt. Éreztem, hogy hátulról átölel, s magához szorít. Én is átöleltem karját, és élveztem az elém táruló látványt.

 - Meseszép - suttogtam delejes hangon.

 - Ugye?  Hiába.. nappal is szép ez a város, de az éji fényárban szinte földöntúli a szépsége...

 - Mégis honnan tudtad? - fordultam valamelyest hátra.

 - Amikor esténként eszembe jutottál, nem tudtam elaludni... Hiányoztál.. Meg akartalak keresni, hogy veled legyek.. De nem tehettem... Ilyenkor mindig kimentem az udvarra és a csillagokat néztem... vagy fel a tetőre és a város fényeit figyeltem...

Ezt nem hiszem el... Miattam voltak álmatlan éjszakái? Én pedig még kételkedtem benne... Ismét végiggördült arcomon egy könnycsepp...

 - Mi a baj? - súgta a fülembe.

 - Semmi. Csak boldog vagyok, hogy itt vagy nekem.

 - Hm... én is boldog vagyok, hogy végre ismét itt vagy nekem - és egy lágy csókot lehelt ajkaimra... 

95. fejezet

A nővér kiment, és egyedül maradtunk a szobában... Karjai ólomsúlyként nehezedtek vállamra... A bűntudatom tette őket ilyen súlyossá... Ha akkor orr a tetőn jobban figyelek, ő nem sérült volna meg.. Ha nem leszek ostoba mód féltékeny, és nem menekülök el tőle, most nem feküdne itt... éreztem, hogy arcomon végiggördül egy könnycsepp... Éreztem, hogy karjai elengednek, és meredten nézz rám...
- Akane... mi történt? - kérdezte.
- Annyira sajnálom, Ikuto...
- Mégis mit, Akane?
- Azt, hogy idekerültél... az egész az én hibám... - zokogtam.
 -Ugyan már... - vette két keze közé  arcom - Nem a te hibádból történt!
 - De igen! Ha nem menekülök el akkor tőled, akkor nem kerültem volna fel a tetőre, és te most nem lennél itt - hadartam könnyeimben fuldokolva.
 - Ugyan már.. De mondd csak, mégis miért menekültél el akkor tőlem? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
 - Akkor? - szipogtam - Azért futottam el, mert féltékeny voltam . kiáltottam.
Láttam, hogy ezzel a kijelentésemmel teljesen ledöbbentettem őt... Elengedte arcomat, és leroskadt ágyára... Maga elé meredt a semmibe... Vagy 2 perc telhetett el néma csendben...  Ekkor hirtelen felém nyúlt, és magához húzott az ágyra... szorosan magához ölelt, és közben a fülembe suttogott...
 - Te ostoba lány... nem kell féltékenynek lenned! Számomra te vagy az egyetlen ezen a világon, Hime-sama -  nyomott egy puzsit a homlokomra.
 - De ezt most csak azért mondod, mert én vagyok a hercegnő... és kötelességed rám vigyázni, és kedvesnek lenni velem...
 . Uram Isten, dehogy is... Nem azért mondom, mert a szolgálód vagyok! El se vállaltam volna ezt a munkát, ha nem éreztem volna irántad semmit már a legelején! Csak azért lettem a szolgálód, mert már az első pillanatban megkedveltelek... ezért is küldtem neked azokat az ajándékokat a születésnapodra- magyarázta.
 - Igazad van...a zenedobozok...
 - Pontosan! Emlékezz csak! Azt a számot külön a születésed alkalmára írtam! Csak neked...
 - Igazad van... sajnálom... Csak annyira félek...
 - Mitől félsz? - nézett rám csodálkozva.
 - Mitől? Attól, hogy te is elhagysz, és becsapsz... - zokogtam újra...
 - Butus... ettől nem kell félned... Én a születésed óta csak miattad élek... azért, hogy segítselek és szolgáljalak téged - mosolygott rám.
 - Akkor ígérd meg, hogy sohasem hagysz el! - motyogtam könnyes szemekkel.
 - Ígérem - nyújtotta felém kisujját...
Ezt az ígéretformát általában gyerekek szokták használni, de most nekem ez az apró gesztus a világot jelentette.... Mindennél többet... Kinyújtottam én is kisujjam, és rá mosolyogtam...

94. fejezet

Miután ott hagytuk Kasumi-t a házban, mi visszamentünk a kocsihoz, és be a kórházba... Ian csak kirakott, ő maga nem jött be velem... Amint beléptem a kórházba, a nővérke, aki tegnap intézte el, hogy elmehessek, elém sietett.
- Jaj, kisasszony. Jó hogy jött - mosolygott rám.
- Miért mi történt?
- A fiatal úr, akit önnel együtt hoztak be...
- Ige? Mi történt Ikuto-val?
- Magához térté! És azóta egyfolytában önt szólongatja.. Maga után akart menni, maikor megtudta, hogy elhagyta a kórházat.. Kénytelenek voltunk az ágyhoz kötni!
- Uram Isten. Mutassa, merre van! - siettem a nővérke után.
Nem messze volt a szobája, 2 perc alatt oda is értünk. Amikor beléptünk, szívem összeszorult. Tényleg az ágyhoz kötötték szegényt... testét mindenütt kötések borították, de még így is küzdött a szíjak ellen... Kötései néhol már át is véreztek az erőlködéstől, és láttam rajta, hogy mennyire fáj neki... De akkor is szabadulni akart.. miattam... Odasiettem hozzá, és két kezem közé fogtam az arcát.
- Ikuto, itt vagyok!
- Akane... tényleg te vagy az? - kérdezte alig hallhatóan.
- Igen én vagyok! Annyira örülök, hogy magadhoz tértél! - borultam a nyakába.
- Én is örülök, hogy végre itt vagy... Amikor magamhoz tértem, és te nem voltál mellettem annyira megijedtem... Nem tudtam, hogy vagy... Bajod esett?
- Nyugodj meg, nekem semmi bajom. Most magaddal foglalkozz! Hogy érzed magad?
- Most, hogy te már itt vagy, sokkal jobban - mosolygott rám.
Végig néztem rajta... Annyira szánalmasan festett így.. A nővérke felé fordultam...
- Kérem... vegyék le róla ezeket a szíjakat! Higgyenek nekem nem fog elszökni!
- Rendben van... - lépett oda hozzá, és kioldotta a szíjakat.
Amikor az utolsót is levette róla, Ikuto felült az ágyon, és a nyakamba borult...
- Annyira örülök, hogy itt vagy - súgta a fülembe.

93. fejezet

Pár perc alatt elértünk a kávézóig. Ian a kocsiban maradt, én pedig bementem... Még nem láttam bent őt, ezért leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem magamnak egy csésze zöld teát... Nem sokkal később Kasumi is megérkezett.. Szokásához híven Egy rövid shortban, rövid ujjúban, és egy kapucnis felsőben.. Hóna alatt gördeszkájával... Leült velem szemben.. Most, hogy így közelebbről megnéztem, nem festett valami jól...
- Minden rendben van? Nem nézel ki valami jól...
- Hát köszi. Én is örülök, hogy újra látlak... - válaszolt undokul.
- Nem úgy értettem...
- Tudom-tudom... bocsánat...
- Semmi gond... Na mondd, miben segíthetek? - kérdeztem.
- Nem rég kaptam egy állást.. és szereztem egy barátot, akivel most együtt lakok... Csak az a gond, hogy nem enged rajzolni...
- Rajzolni? - kérdeztem csodálkozva.
- Igen, rajzolni. Nem rég úgy döntöttem, mangaka leszek.
- Értem... folytasd.
- Na szóval.. kéne egy hely, ahova elmenekülhetek előle, és nyugodtan rajzolhatok... Elég nekem egy szoba is... Csak egy asztal kell, egy szék meg egy lámpa... Na én persze pár toll meg hasonlók...
- Értem... gyere velem, megoldjuk...
Leraktam a tea árát az asztalra, majd kimentem a kocsihoz. Ő követett. Odaérve Ian elénk jött, én pedig bemutattam őket egymásnak.
- Kasumi, ő itt egy barátom, Ian. Ian, ő az unokahúgom, Kasumi.
Kezet fogtak, majd mind beszálltunk a kocsiba. Kasumi hátra ült. Amikor elindultunk, szóltam Ian-nek, hogy vigyen minket egy mangaka boltba, hogy kellő felszerelést vásárolhassunk neki. Amint megérkeztünk, láttam Kasumi-n, hogy elképedt. Amíg ő elment nézelődni, én megbeszéltem a pénztárossal, hogy mindent írjon fel az én számlámra... Pár perc múlva odajött hozzám, és szólt, hogy mehetünk... Visszamentünk a kocsihoz... Miközben ő válogatott, azon gondolkodtam, hova is vigyem.. Aztán eszembe jutott... Szóltam Ian-nak, hogy vigyen minket a régi házunkhoz... Odaérve elővettem a pótkulcsot, és bevezettem Kasumi-t..
- Tessék. Itt nyugodtan rajzolhatsz - mutattam körbe
- Itt? De hát nekem elég egy kisebb szoba is...
- Tudom... De én most úgyse használom ezt a házat... Maradj itt nyugodtan. Tessék itt a kulcs. Nem kell félned, nem fog idejönni senki. A szüleim nem rég írtak, hogy valószínűleg csak hónapok múlva érnek haza...
- És te? - kérdezte zavartan.
- Én? Én most Ian-nél lakom egy darabig... - néztem rá.
- És utána?
- Ezt majd később megbeszéljük, rendben? Most be kell mennem a kórházba meglátogatnom egy barátom. Érezd magad otthon - köszöntem el, Ian pedig intett neki.
Visszaültünk a kocsiba, és bementünk a kórházba, hogy végre láthassam Ikuto-t...

92. fejezet

Annyira jól aludtam.. Sose éreztem még magam ilyen kipihentnek, és nyugodtnak.. Mintha a tegnapi kis incidens meg se történt volna.. Kimásztam az ágyból, és ránéztem az órára... 11 óra... Hát elég jól elaludtam... Az egyik székre oda volt készítve egy ruha és fehérnemű... Gyorsan megkerestem a fürdőt, lezuhanyoztam, majd felöltöztem... Beágyaztam, majd kinyitottam az ablakokat, azután pedig lementem... Gondoltam csinálok egy kis ebédet.. De amikor leértem, Ian már megterített asztallal várt engem...
- Jó reggelt, Csipkerózsika - nevetett rám.
- Neked is jó reggelt.
- Jól aludtál? - kérdezte, és kihúzta nekem az egyik széket.
- Igen. Hihetetlenül jó - ültem le az asztalhoz.
Hihetetlenül jól nézett ki az asztal.. Roskadásik tele volt... Finomabbnál finomabb falatok sorakoztak...Nekiláttunk mind a ketten, majd amikor már majdnem befejeztük, megcsörrent a telefonom.. ismeretlen szám volt.. Gyorsan felvettem...
- Igen, tessék? - szóltam bele.
- Szia, én vagyok az.. Kasumi...
- Kasumi... el se hiszem, hogy felhívtál!
- Hidd el, én is alig hiszem el. De most nem érek rá társalogni... A segítségedre van szükségem - mondta zavartan.
- Mondd, miben segítsek - vált komollyá a hangom.
- Találkozhatnánk abban a kávézóban, hol kisgyermekként? Mondjuk egy 10 perc múlva... - kérdezte.
- Rendben, ott leszek.. szia...
Letettem. Felálltam az asztaltól, és Ian-re néztem.
- Egy kicsit most el kell mennem. Az egyik unokatestvéremnek szüksége van a segítségemre...
- Várj.. veled megyek...
- Ne! Egyedül kell mennem.
- Mármint elviszlek, és megvárlak, kint a kocsiban - és ő is felállt.
- Rendben van.
Azzal mind a ketten kisiettünk, beszálltunk a kocsiba, és már úton is voltunk...

91. fejezet

Az első kanál szinte felrobbant a számban... Hihetetlenül finom volt.. és nagyon jól esett.. Szinte azonnal megnyugodtam tőle..
- Honnan tudtad, hogy ez használni fog? - kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal.
- Ez is egy angol trükk - mosolygott rám.
Miközben a fagylaltot ettük, körbe néztem... Amikor megláttam az órát, szinte lefagytam...
- Ian.. nekem mennem kell...
- Vissza a kórházba? - bólintottam - Semmi gond. Nem kell visszamenned. Beszéltem az orvosoddal. Már kiengedtek!
- Tényleg? De mégis mikor
- Épp az előbb. A kocsiban.
Álmélkodva néztem rá... Nem is emlékszem, hogy telefonált volna...
- Köszönöm - mosolyogtam rá, majd folytattam a fagyi evést.
Végre ismét beszélgettünk... Már el is felejtettem, hogy milyen jó vele beszélgetni... Mire kivégeztük a fagyit, már késő este lett... Kb. 11 óra... Mind a ketten felálltunk a kis pulttól, én pedig követtem Ian-t. Felvezetett a lépcsőn, egy tágas szobába.
- Nos, tessék. Ez lenne a te szobád. Már mindent előkészítettem - vezetett be.
- Te aztán előrelátó vagy - mosolyogtam rá.
- Melletted, muszáj - heccelt.
Körülnéztem a tágas szobában, és elámultam... Teljesen olyan volt, mint az én szobám.. Már szinte mindenhol otthon vagyok, nevette magamban.
- Jó lesz? - kérdezte.
- Persze, hogy jó! Mesés!
- Akkor jó. Úgy terveztem, hogy pár napig itt maradhatnál, míg a rendes elbocsátásod meg nem történik... Itt úgyis orvosi felügyelet alatt vagy - nevetett - Persze akkor jössz, és mész, amikor akarsz.
- Nagyon szépen köszönöm, Ian. Sokkal tartozom neked- öleltem meg.
- Ugyan már... ez a legkevesebb - és egy puszit nyomott a homlokomra.