122. fejezet

Riadtan ébredtem fel... hirtelen azt se tudtam, pontosan hol is vagyok... Gyorsan pislogtam párat, hogy az alvástól homályos tekintetem kitisztuljon, azonban meglepetésemre nem egy üres kórházszobában  találtam magam az ágyon fekve Ikuto-val, hanem a folyosón valaki karjaiban. Olyan ismerős volt... felnéztem rá és a felismeréstől egy apró sikoly hagyta el torkom. Nem akartam hinni a szememnek...
 - Mégis hogy kerültél ide? - kérdeztem hitetlenkedve.
 - Csssss... még a végén valaki meghall bennünket - intett csendre.
Némán bólintottam, Ő pedig lassan lerakott a földre karjai biztonságából. Kelletlenül engedtem el Őt... aztán egymás szemébe néztünk... nem tudtam uralkodni érzéseimen, könnyes szemekkel a nyakába vetettem magam. Arra számítottam, hogy majd megpróbál eltolni magától, azonban ehelyett szorosan magához húzott és arcát vállamba fúrta. Legszívesebben sose engedtem volna el Őt, de ezt nem engedhettem meg magamnak. Annyi kérdésem volt hozzá... Kelletlenül szétváltunk, majd kézen fogva indultunk el a kórház kijárata felé. Odakint a már jól ismert kocsi várt minket. Beszálltunk, majd elhajtottunk. A város kilátójához mentünk. Nem volt ott senki, pedig általában  szerelmes párok tömkelege tolong itt... ekkor ránéztem a nagy órára...  hajnali fél 3 volt... így  már érthető miért ilyen kihalt ez a hely... Ez a hely azért volt ilyen népszerű, mert nem csak távol esett a várostól és elszigetelt volt, innen a város fényei mesésnek látszottak. Olyan érzést keltett az emberben, mintha egy exkluzív  lézersóba csöppent volna. Kiszálltunk a kocsiból és a motorháztetőre ültünk.
 - Mégis hol voltál eddig? - kérdeztem végül megtörve a csendet.
 - Miután olyan durván elszakítottak minket egymástól és engem betuszkoltak egy lesötétített autóba elvittek engem egy nyaraló féleségbe... ami mint kiderült a királyi család birtokában van... Először azt hittem, hogy az édesanyád áll az egész mögött... vagy valamelyik szolgálója....
 - Az édesanyám? - néztem rá csodálkozva.
 - Igen... mivel nem igazán támogatja a kapcsolatunkat... nem csak a korkülönbség miatt, de a rangbéli különbségek miatt is... De ezután az egyik szolgáló, vagyis Ikuto jött és kiszabadított... elmondta, hogy kiderítette Hiro áll mindezek mögött, és az unokatestvére, Daigo... Miután engem kiszabadított elhajtott, mivel azt mondta bajba kerültél... maikor megkérdeztem, ezt honnan veszi csak ennyit mondott: "A szívem súgja..."

121. fejezet

Percek és órák repültek el egyetlen pillanat alatt... amikor észbe kaptam, már odakint a Hold útjának felénél járt... Körülnéztem a szobában... a kórházba értünk, a lányok iderohantak, hogy megnézzék hogy vagyunk... de már se ők, se Amaya nincs itt... Ikuto-ra néztem.... nyugodtan feküdt az ágyban... mintha aludna... Jobban megnéztem.. arcán és karján horzsolások éktelenkedtek, felső testének pedig szinte egészét egy kötés fedte... Bűntudat költözött szívembe... ha akkor nem próbál engem megmenteni, akkor most nem lenne itt... miattam sérült meg, és lett belőle gyilkos... ahogy belőlem is... El se hiszem, hogy kiontottam egy életet... Könnyek záporoztak szemeimből... arcomat Ikuto takarójába temettem... próbáltam elfojtani hüppögésem, de egyszer csak egy kéz pihent meg fejemen. Lassan felnéztem rá.. magához tért és most rám mosolygott...
 - Mégis miért sírsz? - kérdezte halk, rekedtes hangon.
 - Ikuto... magadhoz tértél? Hogy vagy? - kérdeztem és visszanyeltem újabb könnyeimet.
 - Most ne foglalkozz velem! Téged mi bánt?
 - Hogy érted azt, hogy ne foglalkozzak veled? Hiszen miattam sérültél meg!
 - Ezt az ostobaságot most verd ki a fejedből - keményítette meg a hangját
 - De hát... - kezdtem, azonban Ő egyetlen mozdulattal félbe szakított.
 - Figyelj rám most nagyon jól! NEM A TE HIBÁD, hogy Ők úgy döntöttek, hogy elrabolnak, hogy megfenyegetnek, hogy rád támadnak! NEM A TE HIBÁD, hogy Ők pisztollyal támadtad rád, hogy meglőttek engem és ezzel feldühítettek! ŐK A FELELŐSEK mindenért, neked semmi közöd a történtekhez! Érted?
Némán bólintottam ás rá mosolyogtam. Szívemből elűzött mindenféle kételyt. Igaza volt... Ráadásnak a múlton már egyébként se tudok változtatni...
 - Gyere - fogta meg a kezem és maga felé húzott - feküdj ide mellém, látom, hogy te is fáradt vagy.
Engedelmesen hozzásimultam, akár egy kismacska. Fejemet vállára fektette és átölelt. Biztonságban éreztem magam és amint lehunytam a szemem el is aludtam. Álmomban Ikuto-val egy kis szigeten voltunk... A Nap melege elől pálmafák árnyékába menekültünk, majd egyenesen a tengerbe... Nem volt ott rajtunk kívül senki. Felhőtlenül boldog voltam... és szabad... mint eddig sohasem... Egyszer csak a lányok csatlakoztak hozzánk, arctalan neve nincs fiúkkal az oldalukon... de boldogok voltak ők is... Alkonyodni kezdett és egymás karjaiban néztük a naplementét. Amikor a Nap már eltűnt a horizonton, valaki a nevemen szólított... A hang irányába fordultam.. Sensei állt ott, szomorúan... engem nézett... csalódott volt, és magányos... mint akit... megcsaltak....