"Kurai kako o ofu ni hakobu, mō atomodori wa...
/Elragad a sötét múlt, nincs többé visszaút.../
Mūnraitodansu wa, kesshite kawaranai...
/A Hold fénynél táncolunk, soha meg nem változunk.../
Anata to memorisutikku, watashi no kokoro wa atarashī kyoku kara kite iru...
/Az emlék magával ragad, szívemből új dallam fakad.../
Watashi wa anata to no kako no yūsuhosuteru ni chūdoku ni naru omoide...
/Az emlékek rabjává válok, a múltba veled szállok.../
Watashi wa kako o osorete, watashi wa shōrai e no fuan...
/Félem a múltat, félem a jövőt.../
Watashi wa kare o wasureru no ga kowai...
/Félek, hogy elfelejtem őt.../
Shikashi, soreha watashitoisshoni kokode wa arimasen...
/De nem mert itt van mellettem.../
Watashi wa itsumo sō shimasu...
/Mindig fogja a kezem.../"
Ez a dal felidézett bennem valamit... Hát persze! A kis zenélő doboz... Amit minden szülinapomra megkaptam.. Mindig csak a dal egy része volt rajta... Viszont, ha egymás után játszottam le őket, már majdnem meg volt a darab... Mi is volt az aljukra írva.. Egy név.. Tehát akkor ő küldte őket.. De mi is volt az a név... Gondolkodj.. Hát persze!
- Ikuto - mondtam halkan, alig hallhatóan.Ő abbahagyta a játékot, kinyitotta a szemét, és rám nézett..
- Akane, hát végre eljöttél....