Lehet, hogy ezt nem kellett volna mondanom... Most biztos azt hiszi, hogy túl érzelgős vagyok... Biztos hülyének nézz... Óvatosan ránéztem... Láttam, hogy teljesen ledöbbentettem őt... És most még csak el se tudok menekülni tőle... Ráadásnak minden embertől kilométerekre vagyunk.. Ekkor megmozdult... Féltem a reakciójától... De valami teljesen más történt, mint amire számítottam... Megfogta az állam, és megcsókolt... A mennyben éreztem magam... mintha repülnék... Ekkor ajkaink elváltak egymástól, én pedig még mindig sokkhatás alatt voltam, így elég bugyuta fejet vághattam..
- Sajnálom... Túl hirtelen volt? - nézett rám.
- hmm... - ráztam meg a fejem - Csak meg.. meglepődtem.
- Bocsánat... csak azok után amiket mondtál...
- Lehet, hogy nem kellett volna... - mondtam, és lesütöttem a tekintetem.
- DE! Már olyan régóta vártam, hogy ezt mondd nekem... Mindig erre az egy szóra vártam! De mindeddig hiába...
Zavarban voltam... Mint eddigi életem során sohasem. Éreztem, hogy arcom rákszínre váltott... Lesütöttem a tekintetem, ő azonban megint elkapta az állam, és megcsókolt. Ez a csók most nem csak egy pillanatig tartott... Hanem egy kollektív örökkévalóságig. Egy perc alatt tűnt el az álmosságom, a fáradtságom, az éhségem és minden egyéb gondom-bajom. Szinte összeforrtunk ebben a csókban... eggyé váltunk... Keserű volt a szétválás. De elkerülhetetlen. Egy pillanatig még mind a ketten csukva tartottuk a szemünk, majd egyenesen a másik szemébe néztünk, és elmosolyodtunk.
- Azt hiszem ideje, hogy egyél is valamit - mondta halkan.
Az elém rakott ételre néztem. Hívogató volt. De visszanéztem Sensei-re, és tekintetem megakadt ajkán... Még ezerszer csábítóbb volt, mint az étel... De tudtam, hogy igaza van.. Mégse falhatom fel őt... Bólintottam egyet, ő pedig, mint egy jó kislánynak, megpaskolta a fejem. Kiment, én pedig nekiláttam az evésnek. Igaza volt. Tényleg szükségem volt az evésre. Minden egyes falat egy kis löket energiát adott... és szép lassan újra a szokásos energiaszintemen voltam... Miután végeztem az evéssel, fogtam magam, és kimásztam az ágyból. Csak ekkor tűnt fel nekem, hogy már nem a tegnapi báli ruhámban van rajtam, hanem egy laza térdnadrág és egy top... Csak nem... Sensei öltöztettet át??? NA NE! Kimentem az ajtón, ahol nem rég Sensei távozott. Egy hatalmas előtérbe lyukadtam ki. Ámultan néztem körbe. Hatalmas folyosók, tömérdek ajtó, óriási lépcsők és hatalmas kristálycsillárok. Ez nem egy eldugott ksi ház... ez egy palota! Elindultam a lépcső felé... és ekkor eszembe jutott valami... A képek Sensei lakásában... Ha nem ő a herceg, akkor miért készült el a címtábla a képéhez? És még valami... tegnap este azt mondta Ian-nek, hogy kuzin... Ezek szerint ők tényleg rokonok? És ha ez igaz, akkor Sensei valóban herceg... Angol herceg!
Egy nap feltűnik egy titokzatos férfi tanár, és teljesen felkavarja egy átlagosnak hitt lány életét. Megjelenésével sötét titkok látnak napvilágot, szívek törnek össze, szerelmek születnek, és lesznek semmivé. És mindez egy iskolában. Túl élik vajon a bonyodalmakat? Boldogok lehetnek együtt valaha is? Vár-e rájuk közös jövő, vagy a vér tönkretesz egy többéves, igaz szerelmet.......
102. fejezet
Sikoltva ültem fel az ágyban... Zihàlva vettem a levegőt... Egy kar ragadott meg... Felsikoltottam...
- Csss... Csak èn vagyok az - mondta Sensei, ès àtkarolt - Semmi baj. Csak rosszat álmodtàl...
- Mègis hol vagyun - kèrdeztem, miközben lègvètelem kezdett visszaàlni a normálisra.
- Ez lesz az ùj otthonunk... Egy règi, eldutt hàz. A szüleid tudta nèlkül vettem, nèvtelenül, amikor mèg azt hittèk az emberek, hogy èn vagyok a koronaherceg.
- Akkor itt biztonsàgban vagyunk? - fordultam felè.
- Igen. Nem kell aggòdnod, itt senki sem talàlhat rànk. De most aludj. Ki kell pihenned magad!
Azzal visszahùzott az àgyba, szorosan a hàtamhoz feküdt, majd àtölelt. Èn amilyen szorosan csak tudtam, hozzà bùjtam, mert ìgy legalàbb biztonsàgban èreztem magam. Szinte azonnal elaludtam, amint lehunytam a szemem. Most nem volt rèmálmom. Nyugodtan aludtam. Madàr csicsergès, ès egy kellemes illat èbresztett. Àlmosan èbredtem, nyùjtòzkodva. Felültem az àgyban, beletúrtam a hajamba, felhúztam az egyik térdem, és lassan, hunyorogva kinyitottam a szemem. Ekkor pedig kinyílt az ajtó.
- Jó reggelt Csipkerózsika. Jól aludtál? - lépett be az ajtón, kezében egy megrakott tálcával - Meghozta a reggelit.
- Hmm - szimatoltam a levegőbe - Jó illata van - mosolyogtam rá.
- Egy kis tejeskávé, házi kenyérből készült pirítós és a többi...
- Házi? Te csináltad? - csodálkoztam, ő pedig az ölembe rakta a tálcát.
- Nem nézed ki belőlem, hogy tudok kenyeret dagasztani és sütni? - kérdezte nevetve.
- Hát a hercegképzés miatt azt hittem, nem tanultál ilyeneket...
- Ebben igazad van. Akkor tanultam, amikor elszöktem a testőrök elől... Akkor is idejöttem... 2 évig éltem itt, amikor rájöttem, hogy vissza kell mennem... Legalábbis addig, amíg te el nem foglalod a helyed...
- Köszönöm - súgtam.
- Ugyan mit? - kérdezte nevetve, és az ágyam szélére ült.
- Mindent... Hogy neked köszönhetően normális gyermekkorom lehetett... Hogy vigyáztál rám az iskolában... Hogy mindig mellettem álltál... Hogy mindig hittél bennem... Ezt a reggelit... De ami a legfontosabb... Köszönöm, hogy megtapasztalhattam milyen jó is, amikor szeretsz valakit, és ő viszont szeret!
- Csss... Csak èn vagyok az - mondta Sensei, ès àtkarolt - Semmi baj. Csak rosszat álmodtàl...
- Mègis hol vagyun - kèrdeztem, miközben lègvètelem kezdett visszaàlni a normálisra.
- Ez lesz az ùj otthonunk... Egy règi, eldutt hàz. A szüleid tudta nèlkül vettem, nèvtelenül, amikor mèg azt hittèk az emberek, hogy èn vagyok a koronaherceg.
- Akkor itt biztonsàgban vagyunk? - fordultam felè.
- Igen. Nem kell aggòdnod, itt senki sem talàlhat rànk. De most aludj. Ki kell pihenned magad!
Azzal visszahùzott az àgyba, szorosan a hàtamhoz feküdt, majd àtölelt. Èn amilyen szorosan csak tudtam, hozzà bùjtam, mert ìgy legalàbb biztonsàgban èreztem magam. Szinte azonnal elaludtam, amint lehunytam a szemem. Most nem volt rèmálmom. Nyugodtan aludtam. Madàr csicsergès, ès egy kellemes illat èbresztett. Àlmosan èbredtem, nyùjtòzkodva. Felültem az àgyban, beletúrtam a hajamba, felhúztam az egyik térdem, és lassan, hunyorogva kinyitottam a szemem. Ekkor pedig kinyílt az ajtó.
- Jó reggelt Csipkerózsika. Jól aludtál? - lépett be az ajtón, kezében egy megrakott tálcával - Meghozta a reggelit.
- Hmm - szimatoltam a levegőbe - Jó illata van - mosolyogtam rá.
- Egy kis tejeskávé, házi kenyérből készült pirítós és a többi...
- Házi? Te csináltad? - csodálkoztam, ő pedig az ölembe rakta a tálcát.
- Nem nézed ki belőlem, hogy tudok kenyeret dagasztani és sütni? - kérdezte nevetve.
- Hát a hercegképzés miatt azt hittem, nem tanultál ilyeneket...
- Ebben igazad van. Akkor tanultam, amikor elszöktem a testőrök elől... Akkor is idejöttem... 2 évig éltem itt, amikor rájöttem, hogy vissza kell mennem... Legalábbis addig, amíg te el nem foglalod a helyed...
- Köszönöm - súgtam.
- Ugyan mit? - kérdezte nevetve, és az ágyam szélére ült.
- Mindent... Hogy neked köszönhetően normális gyermekkorom lehetett... Hogy vigyáztál rám az iskolában... Hogy mindig mellettem álltál... Hogy mindig hittél bennem... Ezt a reggelit... De ami a legfontosabb... Köszönöm, hogy megtapasztalhattam milyen jó is, amikor szeretsz valakit, és ő viszont szeret!
101. fejezet
Verejtékben úszva ébredtem fel... Rémes álmom volt... Folyt rólam a víz... Körbenéztem... Egy ágyban feküdtem... Körülöttem minden fából készült... Olyan... rusztikus volt az egész! Lelöktem magamról a takarót, és kimásztam az ágyból. Beleléptem az ágy melletti papucsba, és elindultam az egyik ajtó felé... Óvatosan lenyomtam a kilincset... Egy másik világba léptem be... Egy meseországba! Hét-ágra sütött a Nap, madarak csicsergett. egy jeges vizű patak csordogált, zöld mező terült el, s rajta ezerszínű virág. Olyan békés volt az egész... Akár egy álom... Levettem a papucsomat, és mezítláb léptem a fűre... Felemelő érzés volt, ahogy a fűszálak csikolták a talpam. Gyermekként kacagtam fel, és a gyöngyöző vizű patak felé szaladta. Óvatosan léptem be, és ahogy gondoltam, a víz valóban jég hideg volt... Kacagva ugrottam ki belőle, és a virágos mező felé vetem az irányt... Forogni kezdtem, fejem az égnek emelve... Úgy tűnhetett, mintha egy rituális táncot járnék.. De valójában csak örültem... örültem a szabadságomnak... Kacagva dobtam magam hanyatt a virágok között... Mint a hóban szokás, angyalt csináltam... Egyik oldalamról a másikra gördültem, és közben a virágok közé fúrtam arcom... Amikor végre megálltam, szaggatva vettem a levegőt... Kifulladtam a sok kacagástól... Felültem, és körbenéztem... A látóhatáron innen és túl nem láttam semmi mást, csak virágos mezőt, a patakot valamint azt a házat, amiből nem is olyan rég kijöttem... Lépteket hallottam magam mögött... Mosolyogva fordultam meg... De mosolyom rögtön eltűnt, amikor megláttam, hogy ki közeleg...
- Csak nem azt hitted, hogy elszökhetsz előlem, Akane - morogta Ian.
- Nehogy azt gondold, hogy neked adom őt - lépett oda hozzá Hiro.
- Ti meg mégis mit... - kérdeztem, de elfulladt a hangom.
- Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen... Te nem vagy idevaló! El kell tűnnöd! - ordította az a nő személy.
- TÉVEDSZ! - kiáltottam zokogva - Nekem mellette a helyem. Mindig is mellette volt!
- Ő sose volt a tiéd... és nem is lesz - hallattak egyszerre ördögi kacajt.
- NEEEE - kiáltottam.
Sikítva ébredtem fel... Teljesen leizzadva és zihálva a félelemtől...
- Csak nem azt hitted, hogy elszökhetsz előlem, Akane - morogta Ian.
- Nehogy azt gondold, hogy neked adom őt - lépett oda hozzá Hiro.
- Ti meg mégis mit... - kérdeztem, de elfulladt a hangom.
- Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen... Te nem vagy idevaló! El kell tűnnöd! - ordította az a nő személy.
- TÉVEDSZ! - kiáltottam zokogva - Nekem mellette a helyem. Mindig is mellette volt!
- Ő sose volt a tiéd... és nem is lesz - hallattak egyszerre ördögi kacajt.
- NEEEE - kiáltottam.
Sikítva ébredtem fel... Teljesen leizzadva és zihálva a félelemtől...
A Valentin-napi bál
Hazamentünk a valódi édesanyámhoz... Ikuto mindent elmagyarázott, és megkezdődött a felkészítésem a bálra. Tánc órákra kezdtem járni, majd csak hamar elérkezett a bál. Édesanyám azt mondta, a bálon egy meglepetésben lesz részem... Ennek egyik része a szobámban kikészített ruha volt. Egy lila nyakba akasztós ruha volt... Pántján és mellrésze alatt ezüst díszítéssel... Szoknyarésze lábaimnál kavargott minden egyes mozdulatnál... A ruha maga egy ékszer volt, így csak fülbevalót tettem be, hajam pedig féloldalra tűztem. Kopogtak... Ikuto lépett be rajta... Szmokingba öltözve... Hihetetlenül jól nézett ki... Felém indult, majd karját nyújtotta felém, és rám mosolygott.
- Indulhatunk, Hime-sama?
Belékaroltam, és rá mosolyogtam. Végigvezetett a folyosón, a bajáratnál pedig édesanyám várt minket. Elismerően nézett végig rajtunk, majd csillogó szemeit rám emelte.
- Csodálatosan festesz, kislányom. De te is Ikuto-san.
- Köszönjük anya. Még mindig nem árulod el azt a meglepetést? - néztem rá kérlelően.
- Sajnálom, de nem. Majd a bálon - mosolygott rám.
Bólintottam, majd elindultunk... Odakint egy limuzin várt ránk. Csupán pár perc alatt értünk el az iskolába. Odakint fogadóbizottság várta a vendégeket, és képet készítettek a párokról. Amikor beértünk a bálterembe, már sokan voltak... Voltak, akik táncoltak, és voltak, akik egy ital mellett félrehúzódva beszélgettek. A ruhatárba beadtuk kabátunkat, majd Ikuto azonnal felkért táncolni. Először félve nyújtottam neki kezem, majd amikor felcsendültek az ismerős dallamok, és megéreztem derekamon Ikuto támaszt nyújtó, erős kezét, minden kételyem elszállt. Átadtam magam a tánc örömének. Szinte repültünk a táncparkett felett. 3 táncot táncoltunk végig, majd félrehúzódtunk egy ital mellett. Nem telt el sok idő, és minden abba maradt... Csak halk suttogás hallatszott... Amikor a színpadra néztem, megértettem mindent.. Édesanyám állt a színpadon...
- Khm.. - szólt bele a mikrofonba - Elnézést, amiért megzavarom ezt a bált. De van egy fontos bejelenteni valóm! Van itt egy tanuló, aki egy titkot rejteget, az én kérésemből. Mert ő nem az, akinek hiszitek... Most is itt van... Szeretném őt hivatalosan is bemutatni... Ő a vér szerinti lányom, Akane - mutatott felém, és intett, hogy menjek fel a színpadra.
Ezt nem hiszem el... ez nem meglepetés, hanem megrázkódtatás! Én azt hittem, hogy titokban kell tartani a kilétem, erre anya most bejelentette az egész suli előtt! Félve indultam meg a színpad felé. Fejek fordultak felém, s az addig zajongó tömeg némán nyílt szét előttem, utat engedve. Bátortalanul léptem fel a színpadra, és odasétáltam anyámhoz... Ő átölelve vállam, rám mosolygott.
- Sajnálom, amiért megtévesztettünk benneteket. Akit eddig hercegként ismertetek, aki most itt, nálatok dolgozik tanárként, ő csak egy örökbefogadott gyermek volt. Annak érdekében, hogy Akane-nak békés gyermekkora lehessen. De most, már eljött az idő, hogy elfoglalja a helyét mellettem a trónon. Ezért kérlek titeket, köszöntsétek a trónörököst, Akane-samat!
Egy pillanatra néma csend lett, majd taps és ujjongás hallatszott fel. Anyám lecsendesített őket.. Tehát még nem fejezte be...
- Valamint. Jelen van a számára kijelölt vőlegény is, Anglia 13. trónörököse, az itt orvosként dolgozó, Ian!
Újabb döbbenet hullámzott végig a tömegen, miközben Ian fellépett a színpadra. Egyenesen hozzám jött, és átvette anyám helyét.
- Sajnálom, hogy titkolóztunk előttetek... De ha már igazság estet tartunk, még valamit el kell mondanunk. Nem mi vagyunk az egyedüli nemesek a teremben... Köztünk van még 3 hercegnő, valamint egy volt hercegnő is... Hercegnőim, kérlek gyertek fel ti is közénk - nyújtotta Ian kezét a tömeg felé.
Mindenki felmorajlott, majd 3 fej bukkant ki a tömegből. Vidáman siettek fel a színpadra, és körénk álltak. Hikari, Frora, Misa... Láttam a többiek arcán a megdöbbenést...
- Végül, a rangjától megfosztott hercegnő, a nem régiben az iskolába került tanuló, Hiro-sama. Mocskos módszerekkel próbálta megakadályozni Akane-sama útját a trón felé, és megfenyegette barátnőit is. Megpróbálta ismerőseit, és barátait ellene fordítani. Azonban cselszövésére fény derült, és elnyerte jogos büntetését!
Ekkor kinyílt az ajtó... Minden fej felé fordult... Lassan elindult felém, majd megállt a színpad előtt, letérdelt elém, és felém nyújtotta kezét...
- Hime-sama, önért jöttem....
- Indulhatunk, Hime-sama?
Belékaroltam, és rá mosolyogtam. Végigvezetett a folyosón, a bajáratnál pedig édesanyám várt minket. Elismerően nézett végig rajtunk, majd csillogó szemeit rám emelte.
- Csodálatosan festesz, kislányom. De te is Ikuto-san.
- Köszönjük anya. Még mindig nem árulod el azt a meglepetést? - néztem rá kérlelően.
- Sajnálom, de nem. Majd a bálon - mosolygott rám.
Bólintottam, majd elindultunk... Odakint egy limuzin várt ránk. Csupán pár perc alatt értünk el az iskolába. Odakint fogadóbizottság várta a vendégeket, és képet készítettek a párokról. Amikor beértünk a bálterembe, már sokan voltak... Voltak, akik táncoltak, és voltak, akik egy ital mellett félrehúzódva beszélgettek. A ruhatárba beadtuk kabátunkat, majd Ikuto azonnal felkért táncolni. Először félve nyújtottam neki kezem, majd amikor felcsendültek az ismerős dallamok, és megéreztem derekamon Ikuto támaszt nyújtó, erős kezét, minden kételyem elszállt. Átadtam magam a tánc örömének. Szinte repültünk a táncparkett felett. 3 táncot táncoltunk végig, majd félrehúzódtunk egy ital mellett. Nem telt el sok idő, és minden abba maradt... Csak halk suttogás hallatszott... Amikor a színpadra néztem, megértettem mindent.. Édesanyám állt a színpadon...
- Khm.. - szólt bele a mikrofonba - Elnézést, amiért megzavarom ezt a bált. De van egy fontos bejelenteni valóm! Van itt egy tanuló, aki egy titkot rejteget, az én kérésemből. Mert ő nem az, akinek hiszitek... Most is itt van... Szeretném őt hivatalosan is bemutatni... Ő a vér szerinti lányom, Akane - mutatott felém, és intett, hogy menjek fel a színpadra.
Ezt nem hiszem el... ez nem meglepetés, hanem megrázkódtatás! Én azt hittem, hogy titokban kell tartani a kilétem, erre anya most bejelentette az egész suli előtt! Félve indultam meg a színpad felé. Fejek fordultak felém, s az addig zajongó tömeg némán nyílt szét előttem, utat engedve. Bátortalanul léptem fel a színpadra, és odasétáltam anyámhoz... Ő átölelve vállam, rám mosolygott.
- Sajnálom, amiért megtévesztettünk benneteket. Akit eddig hercegként ismertetek, aki most itt, nálatok dolgozik tanárként, ő csak egy örökbefogadott gyermek volt. Annak érdekében, hogy Akane-nak békés gyermekkora lehessen. De most, már eljött az idő, hogy elfoglalja a helyét mellettem a trónon. Ezért kérlek titeket, köszöntsétek a trónörököst, Akane-samat!
Egy pillanatra néma csend lett, majd taps és ujjongás hallatszott fel. Anyám lecsendesített őket.. Tehát még nem fejezte be...
- Valamint. Jelen van a számára kijelölt vőlegény is, Anglia 13. trónörököse, az itt orvosként dolgozó, Ian!
Újabb döbbenet hullámzott végig a tömegen, miközben Ian fellépett a színpadra. Egyenesen hozzám jött, és átvette anyám helyét.
- Sajnálom, hogy titkolóztunk előttetek... De ha már igazság estet tartunk, még valamit el kell mondanunk. Nem mi vagyunk az egyedüli nemesek a teremben... Köztünk van még 3 hercegnő, valamint egy volt hercegnő is... Hercegnőim, kérlek gyertek fel ti is közénk - nyújtotta Ian kezét a tömeg felé.
Mindenki felmorajlott, majd 3 fej bukkant ki a tömegből. Vidáman siettek fel a színpadra, és körénk álltak. Hikari, Frora, Misa... Láttam a többiek arcán a megdöbbenést...
- Végül, a rangjától megfosztott hercegnő, a nem régiben az iskolába került tanuló, Hiro-sama. Mocskos módszerekkel próbálta megakadályozni Akane-sama útját a trón felé, és megfenyegette barátnőit is. Megpróbálta ismerőseit, és barátait ellene fordítani. Azonban cselszövésére fény derült, és elnyerte jogos büntetését!
Ekkor kinyílt az ajtó... Minden fej felé fordult... Lassan elindult felém, majd megállt a színpad előtt, letérdelt elém, és felém nyújtotta kezét...
- Hime-sama, önért jöttem....
Ismét zajongás tört ki a tömegen belül... De nem csak ott... a szívemben is... Nem hiszem le, hogy eljött értem... El akartam indulni felé, azonban ekkor látom, hogy Ian gyorsabb volt. Egy pillanat alatt leugrott a színpadról, és gallérjánál fogva állította fel.
- Te szemét! Mégis hogy mered idetolni a képed? - morogta Ian.
- Ugyan már, kedves kuzin. Mégis mit vártál? Hogy csendben eltűnök majd? - nevetett a képébe.
- Mertem remélni, hogy lesz annyi eszed, hogy ezt tedd.
- Hát sajnálom, hogy csalódást okozok neked. De nem mehetek el... Akane nélkül nem - nyújtotta felém a kezét.
Nem tudtam mit tegyek... El akartam indulni felé, azonban ekkor Ian rám kiáltott.
- Akane, maradj ahol vagy. Ne is figyelj rá.
- Csak nem félsz, hogy elveszem tőled?
- Te szemét - üvöltötte, és behúzott egyet neki.
Ezt nem hiszem el... Most komolyan megütötte? Mégis mi történik itt? Sensei is visszaütött.... Pont itt kell elkezdeniük verekedni? A tömeg sikongatva menekült előlük... Én feléjük indultam, hogy valamiképp leállítsam őket, azonban ekkor valaki elkapta a karom...
- Gyere velem -szólt Ikuto.
Nem várta meg míg válaszolok, vagy bármit is reagálok, csak maga után húzott. Kimentünk a bálteremből, az iskola háta mögé. Ott várt minket egy kocsi... Engem beültettet, de ő nem szált be, hanem kint állt a kocsi mellet..
- Ikuto, mégis mi folyik itt? - kérdeztem kihajolva az ablakon.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Ő is hamarosan ideér.
- KI? - kérdeztem csodálkozva.
Ekkor megpillantottam egy felénk közeledő alakot.. Járása kissé fura volt... Mintha megsebesült volna. Csak maikor közelebb ért, akkor jöttem rá ki is az...
- Sensei - kiáltottam,
- Akane - súgta alig hallhatóan.
Amikor odaért hozzánk, egyenesen Ikuto-hoz ment.
- Szép munka volt. Köszönöm, hogy végig segítettél nekem.
- Ugyan már, uram. Számomra a trónörökös boldogsága a legfontosabb - nézett rám.
- Mindent előkészítettél?
- Igen, uram. A házhoz vittem minden szükséges dolgot. Ha pedig szükségük van még valamire, a titkos számon elérnek bármikor.
- Köszönöm, barátom - s hátba veregette.
Sensei körbe ment a kocsin, hogy beszálljon. Eközben Ikuto közelebb hajolt hozzám...
- Ég önnel, Hime-sama - és egy csókot lehelt a homlokomra.
Szemembe könnyek gyűltek...
- Mindent köszönök - súgtam, és már indultunk is.
Nem hiszem el, hogy elszökök vele... Annyira boldog vagyok... De a barátaim.. ők aggódni fognak értem...
- Ne aggódj, a lányok is tudnak mindenről - mondta Sensei.
- De honnan?
- Elég jól ismerlek. Tudom, hogy a barátaid az elsők... Csak természetes, hogy aggódsz miattuk. De ne félj. Ők és Ikuto tudják hova megyünk. Bármikor eljöhetnek minket meglátogatni - mosolygott rám.
- Értem... De mondd csak miért kellet megszöknünk?
- Ha nem ezt tesszük, édesanyád egy héten belül hozzáadott volna Ian-hez...
-Az nem lehet... Én erről semmit sem tudok...
- Csak az esküvő napján akarták veled közölni..
- És Ikuto?
- Ő az elejétől kezdve nekem segített... Tudta, hogy mit érzünk egymás iránt... És komornyikként a legfontosabb dolga, hogy az űrnője boldog legyen...
- De hiszen ő...
- Igen, szeret téged... De a szerelem úrnő és komornyik között lehetetlen... De most pihenj egy kicsit.. hosszú út áll előttünk, neked pedig elég mozgalmas estéd volt - mondta lágy, kedves hangon.
Igaza van.. teljesen kimerültem... Elhelyezkedtem a kocsiban, és pár perc alatt elszunyókáltam... Álmomban egy kis birtokon voltunk... Csak Sensei és én... Boldogok voltunk... De ekkor valami megváltozott... Minden elsötétült... Hiro-sama-t láttam... kezében egy pisztollyal... nekem pedig nagyon fájt valamim... majd megszűnt körülöttem a világ....
- Te szemét! Mégis hogy mered idetolni a képed? - morogta Ian.
- Ugyan már, kedves kuzin. Mégis mit vártál? Hogy csendben eltűnök majd? - nevetett a képébe.
- Mertem remélni, hogy lesz annyi eszed, hogy ezt tedd.
- Hát sajnálom, hogy csalódást okozok neked. De nem mehetek el... Akane nélkül nem - nyújtotta felém a kezét.
Nem tudtam mit tegyek... El akartam indulni felé, azonban ekkor Ian rám kiáltott.
- Akane, maradj ahol vagy. Ne is figyelj rá.
- Csak nem félsz, hogy elveszem tőled?
- Te szemét - üvöltötte, és behúzott egyet neki.
Ezt nem hiszem el... Most komolyan megütötte? Mégis mi történik itt? Sensei is visszaütött.... Pont itt kell elkezdeniük verekedni? A tömeg sikongatva menekült előlük... Én feléjük indultam, hogy valamiképp leállítsam őket, azonban ekkor valaki elkapta a karom...
- Gyere velem -szólt Ikuto.
Nem várta meg míg válaszolok, vagy bármit is reagálok, csak maga után húzott. Kimentünk a bálteremből, az iskola háta mögé. Ott várt minket egy kocsi... Engem beültettet, de ő nem szált be, hanem kint állt a kocsi mellet..
- Ikuto, mégis mi folyik itt? - kérdeztem kihajolva az ablakon.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Ő is hamarosan ideér.
- KI? - kérdeztem csodálkozva.
Ekkor megpillantottam egy felénk közeledő alakot.. Járása kissé fura volt... Mintha megsebesült volna. Csak maikor közelebb ért, akkor jöttem rá ki is az...
- Sensei - kiáltottam,
- Akane - súgta alig hallhatóan.
Amikor odaért hozzánk, egyenesen Ikuto-hoz ment.
- Szép munka volt. Köszönöm, hogy végig segítettél nekem.
- Ugyan már, uram. Számomra a trónörökös boldogsága a legfontosabb - nézett rám.
- Mindent előkészítettél?
- Igen, uram. A házhoz vittem minden szükséges dolgot. Ha pedig szükségük van még valamire, a titkos számon elérnek bármikor.
- Köszönöm, barátom - s hátba veregette.
Sensei körbe ment a kocsin, hogy beszálljon. Eközben Ikuto közelebb hajolt hozzám...
- Ég önnel, Hime-sama - és egy csókot lehelt a homlokomra.
Szemembe könnyek gyűltek...
- Mindent köszönök - súgtam, és már indultunk is.
Nem hiszem el, hogy elszökök vele... Annyira boldog vagyok... De a barátaim.. ők aggódni fognak értem...
- Ne aggódj, a lányok is tudnak mindenről - mondta Sensei.
- De honnan?
- Elég jól ismerlek. Tudom, hogy a barátaid az elsők... Csak természetes, hogy aggódsz miattuk. De ne félj. Ők és Ikuto tudják hova megyünk. Bármikor eljöhetnek minket meglátogatni - mosolygott rám.
- Értem... De mondd csak miért kellet megszöknünk?
- Ha nem ezt tesszük, édesanyád egy héten belül hozzáadott volna Ian-hez...
-Az nem lehet... Én erről semmit sem tudok...
- Csak az esküvő napján akarták veled közölni..
- És Ikuto?
- Ő az elejétől kezdve nekem segített... Tudta, hogy mit érzünk egymás iránt... És komornyikként a legfontosabb dolga, hogy az űrnője boldog legyen...
- De hiszen ő...
- Igen, szeret téged... De a szerelem úrnő és komornyik között lehetetlen... De most pihenj egy kicsit.. hosszú út áll előttünk, neked pedig elég mozgalmas estéd volt - mondta lágy, kedves hangon.
Igaza van.. teljesen kimerültem... Elhelyezkedtem a kocsiban, és pár perc alatt elszunyókáltam... Álmomban egy kis birtokon voltunk... Csak Sensei és én... Boldogok voltunk... De ekkor valami megváltozott... Minden elsötétült... Hiro-sama-t láttam... kezében egy pisztollyal... nekem pedig nagyon fájt valamim... majd megszűnt körülöttem a világ....
99. fejezet
Ezt nem hiszem el... Ő mégis mit keres itt? Hogy került pont ő, pont most, pont ide?
- Mi az? Csak nem meglepődtél? - kérdezte, de még mindig nem engedte el a karom.
Az igazat megvallva igen. Meglepődtem... És most eressz el - próbáltam kirántani a kezem szorításából... sikertelenül.
- Azt már nem. Egy ideje már hívogatlak, de semmi válasz. Ráadásnak nem találtalak sehol. Most pedig beszélni fogunk! - kezdett el maga után húzni.
- Eressz már el! Nem megyek veled sehová! - viaskodtam.
- Vagy nyugton maradsz, velem jössz és végighallgatsz, vagy....
- Vagy? - kérdeztem dacosan.
- Vagy belöklek a kocsiba, és elviszlek innen jó messzire, hogy senki se találjon rád! Te választasz - mondta fenyegetően.
Féltem... életemben először féltem tőle... Kelletlenül, de végül vele mentem. Egy közeli kis kávézóba mentünk... Én macchiato-t, ő fekete kávét rendelt. Belekortyoltam, remélve, hogy némi energiát nyerhetek tőle, majd rá meredtem.
- Nos, beszélj. Nem érek rá egész nap!
. Tisztában vagyok vele... Akkor kezdem is... Amikor legutóbb felhívtál, egy vendég volt nálam...
- Elég közel álltok ezzel a "vendéggel" - jegyeztem meg.
- Részben igazad van... Ő azt szerette volna, ha közel állunk egymáshoz.. Hiro volt az... azért jött, hogy meggyőzzön... de én ismét visszautasítottam....
- Ezért volt nálad, és szólított drágámnak?
- Mint mondtam, minden eszközzel meg akar szerezni... De én nem érdeklődöm iránta, te is tudod! Amiről viszont most akartam veled beszélni, az a Valentin-napi bál...
- Mi van vele?
- Tudod már, hogy kivel mész? Mert esetleg eljöhetnél...
Azonban ekkor Ikuto a semmiből feltűnt, berontott a kávézóba, és egyenesen hozzánk jött. Az asztalra csapott, majd rá nézett...
- Akane velem. A bálra is, és most is - azzal karon fogott, és kivezetett az üzletből...
- Mi az? Csak nem meglepődtél? - kérdezte, de még mindig nem engedte el a karom.
Az igazat megvallva igen. Meglepődtem... És most eressz el - próbáltam kirántani a kezem szorításából... sikertelenül.
- Azt már nem. Egy ideje már hívogatlak, de semmi válasz. Ráadásnak nem találtalak sehol. Most pedig beszélni fogunk! - kezdett el maga után húzni.
- Eressz már el! Nem megyek veled sehová! - viaskodtam.
- Vagy nyugton maradsz, velem jössz és végighallgatsz, vagy....
- Vagy? - kérdeztem dacosan.
- Vagy belöklek a kocsiba, és elviszlek innen jó messzire, hogy senki se találjon rád! Te választasz - mondta fenyegetően.
Féltem... életemben először féltem tőle... Kelletlenül, de végül vele mentem. Egy közeli kis kávézóba mentünk... Én macchiato-t, ő fekete kávét rendelt. Belekortyoltam, remélve, hogy némi energiát nyerhetek tőle, majd rá meredtem.
- Nos, beszélj. Nem érek rá egész nap!
. Tisztában vagyok vele... Akkor kezdem is... Amikor legutóbb felhívtál, egy vendég volt nálam...
- Elég közel álltok ezzel a "vendéggel" - jegyeztem meg.
- Részben igazad van... Ő azt szerette volna, ha közel állunk egymáshoz.. Hiro volt az... azért jött, hogy meggyőzzön... de én ismét visszautasítottam....
- Ezért volt nálad, és szólított drágámnak?
- Mint mondtam, minden eszközzel meg akar szerezni... De én nem érdeklődöm iránta, te is tudod! Amiről viszont most akartam veled beszélni, az a Valentin-napi bál...
- Mi van vele?
- Tudod már, hogy kivel mész? Mert esetleg eljöhetnél...
Azonban ekkor Ikuto a semmiből feltűnt, berontott a kávézóba, és egyenesen hozzánk jött. Az asztalra csapott, majd rá nézett...
- Akane velem. A bálra is, és most is - azzal karon fogott, és kivezetett az üzletből...
98. fejezet
Megnéztük a napfelkeltét.. Láttuk, ahogy a fény lassan bekúszik a város falai közé... Meseszép volt.. Felemelő látvány... Amikor a Nap már elhagyta a horizontot, mi is visszamentünk helyünkre, akár a Hold. Éppen, hogy visszaértünk, egy nővér jött be Ikuto szobájába.
- Na, hogy telt az estétek? - kérdezte hatalmas mosollyal arcán.
- Köszönjük jól - mosolygott vissza Ikuto, és megfogta a kezem.
Mire a nővér beért, Ikuto már az ágyában feküdt, én pedig mellette ültem egy széken. Amikor megfogta a kezem, én zavartan néztem rá vissza. A nővér kisietett, hogy behozza a gyógyszereket.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi... csak egy kicsit furán érzem magam... - mondtam szemem lesütve.
- Miért érzed magad furán?
- Csak...
- Igen? - nézett mélyen a szemembe.
- Na itt is vagyok - lépett be a nővér.
Láttam, hogy Ikuto csalódottan engedi el a kezem... Maga elé mered, és némán ül...
- Kis hölgy, azt hiszem itt az ideje, hogy elmenj - terelt ki a szobából a nővér.
Én szótlanul mentem el, de az ajtóból még utoljára visszanéztem rá... Teljesen magába szállt... Arcáról eltűnt az iménti vidámság... mintha egy teljesen más ember lett volna most, mint 2 perccel ezelőtt... Kimentem a folyosóra, és elővettem az Ian-től nem rég kapott vadi új telómért. Beütöttem Ian számát, de nem hívtam fel... Most szükségem volt egy kis sétára- Elővettem zsebemből a fülhallgatóm, és bekapcsoltam a zenét... Kiérve a kórházból a hosszabb utat választottam. Végig a parkon, át a tavon keresztülívelő hídon, és át a város belvárosán. Megálltam az egyik piros lámpánál, megvártam míg vált, aztán leindultam. De amikor éppen le akartam lépni, valaki elkapta a karomat, és vissza rántott...Egy pillanattal később egy kocsi száguldott el előttem... Ha az a valaki nem ránt vissza, elütöttek volna... Hálásan fordultam hátra, megmentőm felé.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy megmentett . mosolyogtam rá.
- Ejnye, Akane.... Jobban is vigyázhatnál magadra... - morogta egy ismerős hang....
- Na, hogy telt az estétek? - kérdezte hatalmas mosollyal arcán.
- Köszönjük jól - mosolygott vissza Ikuto, és megfogta a kezem.
Mire a nővér beért, Ikuto már az ágyában feküdt, én pedig mellette ültem egy széken. Amikor megfogta a kezem, én zavartan néztem rá vissza. A nővér kisietett, hogy behozza a gyógyszereket.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi... csak egy kicsit furán érzem magam... - mondtam szemem lesütve.
- Miért érzed magad furán?
- Csak...
- Igen? - nézett mélyen a szemembe.
- Na itt is vagyok - lépett be a nővér.
Láttam, hogy Ikuto csalódottan engedi el a kezem... Maga elé mered, és némán ül...
- Kis hölgy, azt hiszem itt az ideje, hogy elmenj - terelt ki a szobából a nővér.
Én szótlanul mentem el, de az ajtóból még utoljára visszanéztem rá... Teljesen magába szállt... Arcáról eltűnt az iménti vidámság... mintha egy teljesen más ember lett volna most, mint 2 perccel ezelőtt... Kimentem a folyosóra, és elővettem az Ian-től nem rég kapott vadi új telómért. Beütöttem Ian számát, de nem hívtam fel... Most szükségem volt egy kis sétára- Elővettem zsebemből a fülhallgatóm, és bekapcsoltam a zenét... Kiérve a kórházból a hosszabb utat választottam. Végig a parkon, át a tavon keresztülívelő hídon, és át a város belvárosán. Megálltam az egyik piros lámpánál, megvártam míg vált, aztán leindultam. De amikor éppen le akartam lépni, valaki elkapta a karomat, és vissza rántott...Egy pillanattal később egy kocsi száguldott el előttem... Ha az a valaki nem ránt vissza, elütöttek volna... Hálásan fordultam hátra, megmentőm felé.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy megmentett . mosolyogtam rá.
- Ejnye, Akane.... Jobban is vigyázhatnál magadra... - morogta egy ismerős hang....
97. fejezet
Ezt nem hiszem el... Mégis mit tettem? Ikuto... megcsókolt! Ezt nem hiszem el... Megcsaltam Sensei-t... Nem is... Várjunk csal... Már nem vagyunk együtt... ő csalt meg engem először! Tehát most szabad vagyok, és azt csinálok, amit akarok! De mégis... Annyira fura érzés fogott el... Nem úgy, mint amikor a kastélyban töltött első éjszakán a falnak lökött, és megcsókolt... Ez más volt... Nem jobb vagy rosszabb... csak más... Amikor ajkaink szét váltak, mélyen egymás szemébe néztünk...
- Sajnálom, ezt nem kellet volna - súgta.
- Hm... semmi baj - ráztam meg a fejem.
- De te most együtt vagy azzal a tanárral, nem?
- Nem... - mondtam szomorúan, elfordítva fejem.
- Miért? Mi történt?
- Amikor kiengedtek a kórházból, felhívtam, hogy beszéljek vele...
- És?
- Amikor beszéltünk, egy nő szólt bele.. majd lerakta a telefont - mondtam könnyeimmel küszködve.
- Azt ne mondd, hogy amíg te a kórházban feküdtél, ő megcsalt téged?!
Nem tudtam válaszolni... Könnyeim elhatalmasodtak rajtam. Ő még jobban magához szorított... Karjaiból átérződtek érzései is... Éreztem együttérzését, vigasztalását, szomorúságát... Csak pár percig állhattunk ott egymás karjaiban, amikor hirtelen elhaltak a város fényei... Madarak csipogása hallatszott, és az eddigi korom sötét ég átváltozott sötét-rózsaszínre...
- Itt a napfelkelte - súgtam.
- Igen.. egy új kezdett.-... a remény első sugara...
- Új kezdet... jó is lenne, ha előröl kezdhetném - súgtam szomorúan.
- De hiszen előröl kezdheted! Most, hogy a hercegnői székbe kerültél, egy másik életet kezdesz! Azon változtathatsz, amin csak akarsz! Ez egy új kezdet!
Ahogy ezt kimondta, rájöttem, hogy igaza van... Azzal, hogy elkezdtem a hercegnőképzésem, elkezdtem az új életem is... Döntöttem! Tiszta lappal indulok, és elfelejtem a múlt sötét árnyait...
- Sajnálom, ezt nem kellet volna - súgta.
- Hm... semmi baj - ráztam meg a fejem.
- De te most együtt vagy azzal a tanárral, nem?
- Nem... - mondtam szomorúan, elfordítva fejem.
- Miért? Mi történt?
- Amikor kiengedtek a kórházból, felhívtam, hogy beszéljek vele...
- És?
- Amikor beszéltünk, egy nő szólt bele.. majd lerakta a telefont - mondtam könnyeimmel küszködve.
- Azt ne mondd, hogy amíg te a kórházban feküdtél, ő megcsalt téged?!
Nem tudtam válaszolni... Könnyeim elhatalmasodtak rajtam. Ő még jobban magához szorított... Karjaiból átérződtek érzései is... Éreztem együttérzését, vigasztalását, szomorúságát... Csak pár percig állhattunk ott egymás karjaiban, amikor hirtelen elhaltak a város fényei... Madarak csipogása hallatszott, és az eddigi korom sötét ég átváltozott sötét-rózsaszínre...
- Itt a napfelkelte - súgtam.
- Igen.. egy új kezdett.-... a remény első sugara...
- Új kezdet... jó is lenne, ha előröl kezdhetném - súgtam szomorúan.
- De hiszen előröl kezdheted! Most, hogy a hercegnői székbe kerültél, egy másik életet kezdesz! Azon változtathatsz, amin csak akarsz! Ez egy új kezdet!
Ahogy ezt kimondta, rájöttem, hogy igaza van... Azzal, hogy elkezdtem a hercegnőképzésem, elkezdtem az új életem is... Döntöttem! Tiszta lappal indulok, és elfelejtem a múlt sötét árnyait...
96. fejezet
Hihetetlenül boldog voltam... Örültem, mert most már bizton tudtam, hogy valaki mindig mellettem áll majd. Ő azóta már visszafeküdt az ágyába, és hosszas kérlelés után sikerült rávenni, hogy aludjon egy keveset... Én leültem az egyik székre, és mellette maradtam... Hosszú napom volt... Nem sokkal később én is elszenderedtem... Arra tértem magamhoz, hogy Ikuto megrázza a vállam...
- Akane... Akane ébredj - rázogatott.
- Ikuto... mi az? Mi történt? - kérdeztem ébredezve.
- Semmi baj. De gyere velem. Mutatnom kell valamit - mászott ki az ágyból.
- Mégis mit? - néztem rá csodálkozva.
- Csak kövess. Ne aggódj.
Lemászott az ágyról, felvette köntösét, majd rám terített egy takarót, és megfogta a kezem. Intett, hogy kövessem őt. Elindult, engem pedig maga után húzott. Út közben majdnem beleütköztünk egy biztonsági őrbe, de Ikuto még időben elbújtatott minket. Ez után felmentünk a tetőre. Kiérve megcsapott minket a friss éjszakai levegő utánozhatatlan illata... Becsuktam a szemem, hogy élvezzem ezt a mesés érzést... Ekkori Ikuto mögém került, és kezeivel eltakarta szemeim...
- Ikuto... mégis mit művelsz? - kérdeztem, és próbáltam leszedni kezeit.
- Csak maradj nyugton és ne félj... Mutatni akarok neked valamit... Bízz bennem...
Igaz... Bíznom kell bennem... Bólintottam, ő pedig fülembe suttogott...
- Köszönöm - és vezeti kezdett.
Nem tudtam hova megyünk, de bíztam benne. Nem sokkal később megálltunk. Kezeit levette szemeim elől.
- Most kinyithatod - súgta fülembe.
Kinyitottam szemeim, és még a lélegzetem is elállt. Éreztem, hogy hátulról átölel, s magához szorít. Én is átöleltem karját, és élveztem az elém táruló látványt.
- Meseszép - suttogtam delejes hangon.
- Ugye? Hiába.. nappal is szép ez a város, de az éji fényárban szinte földöntúli a szépsége...
- Mégis honnan tudtad? - fordultam valamelyest hátra.
- Amikor esténként eszembe jutottál, nem tudtam elaludni... Hiányoztál.. Meg akartalak keresni, hogy veled legyek.. De nem tehettem... Ilyenkor mindig kimentem az udvarra és a csillagokat néztem... vagy fel a tetőre és a város fényeit figyeltem...
Ezt nem hiszem el... Miattam voltak álmatlan éjszakái? Én pedig még kételkedtem benne... Ismét végiggördült arcomon egy könnycsepp...
- Mi a baj? - súgta a fülembe.
- Semmi. Csak boldog vagyok, hogy itt vagy nekem.
- Hm... én is boldog vagyok, hogy végre ismét itt vagy nekem - és egy lágy csókot lehelt ajkaimra...
95. fejezet
A nővér kiment, és egyedül maradtunk a szobában... Karjai ólomsúlyként nehezedtek vállamra... A bűntudatom tette őket ilyen súlyossá... Ha akkor orr a tetőn jobban figyelek, ő nem sérült volna meg.. Ha nem leszek ostoba mód féltékeny, és nem menekülök el tőle, most nem feküdne itt... éreztem, hogy arcomon végiggördül egy könnycsepp... Éreztem, hogy karjai elengednek, és meredten nézz rám...
- Akane... mi történt? - kérdezte.
- Annyira sajnálom, Ikuto...
- Mégis mit, Akane?
- Azt, hogy idekerültél... az egész az én hibám... - zokogtam.
-Ugyan már... - vette két keze közé arcom - Nem a te hibádból történt!
- De igen! Ha nem menekülök el akkor tőled, akkor nem kerültem volna fel a tetőre, és te most nem lennél itt - hadartam könnyeimben fuldokolva.
- Ugyan már.. De mondd csak, mégis miért menekültél el akkor tőlem? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Akkor? - szipogtam - Azért futottam el, mert féltékeny voltam . kiáltottam.
Láttam, hogy ezzel a kijelentésemmel teljesen ledöbbentettem őt... Elengedte arcomat, és leroskadt ágyára... Maga elé meredt a semmibe... Vagy 2 perc telhetett el néma csendben... Ekkor hirtelen felém nyúlt, és magához húzott az ágyra... szorosan magához ölelt, és közben a fülembe suttogott...
- Te ostoba lány... nem kell féltékenynek lenned! Számomra te vagy az egyetlen ezen a világon, Hime-sama - nyomott egy puzsit a homlokomra.
- De ezt most csak azért mondod, mert én vagyok a hercegnő... és kötelességed rám vigyázni, és kedvesnek lenni velem...
. Uram Isten, dehogy is... Nem azért mondom, mert a szolgálód vagyok! El se vállaltam volna ezt a munkát, ha nem éreztem volna irántad semmit már a legelején! Csak azért lettem a szolgálód, mert már az első pillanatban megkedveltelek... ezért is küldtem neked azokat az ajándékokat a születésnapodra- magyarázta.
- Igazad van...a zenedobozok...
- Pontosan! Emlékezz csak! Azt a számot külön a születésed alkalmára írtam! Csak neked...
- Igazad van... sajnálom... Csak annyira félek...
- Mitől félsz? - nézett rám csodálkozva.
- Mitől? Attól, hogy te is elhagysz, és becsapsz... - zokogtam újra...
- Butus... ettől nem kell félned... Én a születésed óta csak miattad élek... azért, hogy segítselek és szolgáljalak téged - mosolygott rám.
- Akkor ígérd meg, hogy sohasem hagysz el! - motyogtam könnyes szemekkel.
- Ígérem - nyújtotta felém kisujját...
Ezt az ígéretformát általában gyerekek szokták használni, de most nekem ez az apró gesztus a világot jelentette.... Mindennél többet... Kinyújtottam én is kisujjam, és rá mosolyogtam...
- Akane... mi történt? - kérdezte.
- Annyira sajnálom, Ikuto...
- Mégis mit, Akane?
- Azt, hogy idekerültél... az egész az én hibám... - zokogtam.
-Ugyan már... - vette két keze közé arcom - Nem a te hibádból történt!
- De igen! Ha nem menekülök el akkor tőled, akkor nem kerültem volna fel a tetőre, és te most nem lennél itt - hadartam könnyeimben fuldokolva.
- Ugyan már.. De mondd csak, mégis miért menekültél el akkor tőlem? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Akkor? - szipogtam - Azért futottam el, mert féltékeny voltam . kiáltottam.
Láttam, hogy ezzel a kijelentésemmel teljesen ledöbbentettem őt... Elengedte arcomat, és leroskadt ágyára... Maga elé meredt a semmibe... Vagy 2 perc telhetett el néma csendben... Ekkor hirtelen felém nyúlt, és magához húzott az ágyra... szorosan magához ölelt, és közben a fülembe suttogott...
- Te ostoba lány... nem kell féltékenynek lenned! Számomra te vagy az egyetlen ezen a világon, Hime-sama - nyomott egy puzsit a homlokomra.
- De ezt most csak azért mondod, mert én vagyok a hercegnő... és kötelességed rám vigyázni, és kedvesnek lenni velem...
. Uram Isten, dehogy is... Nem azért mondom, mert a szolgálód vagyok! El se vállaltam volna ezt a munkát, ha nem éreztem volna irántad semmit már a legelején! Csak azért lettem a szolgálód, mert már az első pillanatban megkedveltelek... ezért is küldtem neked azokat az ajándékokat a születésnapodra- magyarázta.
- Igazad van...a zenedobozok...
- Pontosan! Emlékezz csak! Azt a számot külön a születésed alkalmára írtam! Csak neked...
- Igazad van... sajnálom... Csak annyira félek...
- Mitől félsz? - nézett rám csodálkozva.
- Mitől? Attól, hogy te is elhagysz, és becsapsz... - zokogtam újra...
- Butus... ettől nem kell félned... Én a születésed óta csak miattad élek... azért, hogy segítselek és szolgáljalak téged - mosolygott rám.
- Akkor ígérd meg, hogy sohasem hagysz el! - motyogtam könnyes szemekkel.
- Ígérem - nyújtotta felém kisujját...
Ezt az ígéretformát általában gyerekek szokták használni, de most nekem ez az apró gesztus a világot jelentette.... Mindennél többet... Kinyújtottam én is kisujjam, és rá mosolyogtam...
94. fejezet
Miután ott hagytuk Kasumi-t a házban, mi visszamentünk a kocsihoz, és be a kórházba... Ian csak kirakott, ő maga nem jött be velem... Amint beléptem a kórházba, a nővérke, aki tegnap intézte el, hogy elmehessek, elém sietett.
- Jaj, kisasszony. Jó hogy jött - mosolygott rám.
- Miért mi történt?
- A fiatal úr, akit önnel együtt hoztak be...
- Ige? Mi történt Ikuto-val?
- Magához térté! És azóta egyfolytában önt szólongatja.. Maga után akart menni, maikor megtudta, hogy elhagyta a kórházat.. Kénytelenek voltunk az ágyhoz kötni!
- Uram Isten. Mutassa, merre van! - siettem a nővérke után.
Nem messze volt a szobája, 2 perc alatt oda is értünk. Amikor beléptünk, szívem összeszorult. Tényleg az ágyhoz kötötték szegényt... testét mindenütt kötések borították, de még így is küzdött a szíjak ellen... Kötései néhol már át is véreztek az erőlködéstől, és láttam rajta, hogy mennyire fáj neki... De akkor is szabadulni akart.. miattam... Odasiettem hozzá, és két kezem közé fogtam az arcát.
- Ikuto, itt vagyok!
- Akane... tényleg te vagy az? - kérdezte alig hallhatóan.
- Igen én vagyok! Annyira örülök, hogy magadhoz tértél! - borultam a nyakába.
- Én is örülök, hogy végre itt vagy... Amikor magamhoz tértem, és te nem voltál mellettem annyira megijedtem... Nem tudtam, hogy vagy... Bajod esett?
- Nyugodj meg, nekem semmi bajom. Most magaddal foglalkozz! Hogy érzed magad?
- Most, hogy te már itt vagy, sokkal jobban - mosolygott rám.
Végig néztem rajta... Annyira szánalmasan festett így.. A nővérke felé fordultam...
- Kérem... vegyék le róla ezeket a szíjakat! Higgyenek nekem nem fog elszökni!
- Rendben van... - lépett oda hozzá, és kioldotta a szíjakat.
Amikor az utolsót is levette róla, Ikuto felült az ágyon, és a nyakamba borult...
- Annyira örülök, hogy itt vagy - súgta a fülembe.
- Jaj, kisasszony. Jó hogy jött - mosolygott rám.
- Miért mi történt?
- A fiatal úr, akit önnel együtt hoztak be...
- Ige? Mi történt Ikuto-val?
- Magához térté! És azóta egyfolytában önt szólongatja.. Maga után akart menni, maikor megtudta, hogy elhagyta a kórházat.. Kénytelenek voltunk az ágyhoz kötni!
- Uram Isten. Mutassa, merre van! - siettem a nővérke után.
Nem messze volt a szobája, 2 perc alatt oda is értünk. Amikor beléptünk, szívem összeszorult. Tényleg az ágyhoz kötötték szegényt... testét mindenütt kötések borították, de még így is küzdött a szíjak ellen... Kötései néhol már át is véreztek az erőlködéstől, és láttam rajta, hogy mennyire fáj neki... De akkor is szabadulni akart.. miattam... Odasiettem hozzá, és két kezem közé fogtam az arcát.
- Ikuto, itt vagyok!
- Akane... tényleg te vagy az? - kérdezte alig hallhatóan.
- Igen én vagyok! Annyira örülök, hogy magadhoz tértél! - borultam a nyakába.
- Én is örülök, hogy végre itt vagy... Amikor magamhoz tértem, és te nem voltál mellettem annyira megijedtem... Nem tudtam, hogy vagy... Bajod esett?
- Nyugodj meg, nekem semmi bajom. Most magaddal foglalkozz! Hogy érzed magad?
- Most, hogy te már itt vagy, sokkal jobban - mosolygott rám.
Végig néztem rajta... Annyira szánalmasan festett így.. A nővérke felé fordultam...
- Kérem... vegyék le róla ezeket a szíjakat! Higgyenek nekem nem fog elszökni!
- Rendben van... - lépett oda hozzá, és kioldotta a szíjakat.
Amikor az utolsót is levette róla, Ikuto felült az ágyon, és a nyakamba borult...
- Annyira örülök, hogy itt vagy - súgta a fülembe.
93. fejezet
Pár perc alatt elértünk a kávézóig. Ian a kocsiban maradt, én pedig bementem... Még nem láttam bent őt, ezért leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem magamnak egy csésze zöld teát... Nem sokkal később Kasumi is megérkezett.. Szokásához híven Egy rövid shortban, rövid ujjúban, és egy kapucnis felsőben.. Hóna alatt gördeszkájával... Leült velem szemben.. Most, hogy így közelebbről megnéztem, nem festett valami jól...
- Minden rendben van? Nem nézel ki valami jól...
- Hát köszi. Én is örülök, hogy újra látlak... - válaszolt undokul.
- Nem úgy értettem...
- Tudom-tudom... bocsánat...
- Semmi gond... Na mondd, miben segíthetek? - kérdeztem.
- Nem rég kaptam egy állást.. és szereztem egy barátot, akivel most együtt lakok... Csak az a gond, hogy nem enged rajzolni...
- Rajzolni? - kérdeztem csodálkozva.
- Igen, rajzolni. Nem rég úgy döntöttem, mangaka leszek.
- Értem... folytasd.
- Na szóval.. kéne egy hely, ahova elmenekülhetek előle, és nyugodtan rajzolhatok... Elég nekem egy szoba is... Csak egy asztal kell, egy szék meg egy lámpa... Na én persze pár toll meg hasonlók...
- Értem... gyere velem, megoldjuk...
Leraktam a tea árát az asztalra, majd kimentem a kocsihoz. Ő követett. Odaérve Ian elénk jött, én pedig bemutattam őket egymásnak.
- Kasumi, ő itt egy barátom, Ian. Ian, ő az unokahúgom, Kasumi.
Kezet fogtak, majd mind beszálltunk a kocsiba. Kasumi hátra ült. Amikor elindultunk, szóltam Ian-nek, hogy vigyen minket egy mangaka boltba, hogy kellő felszerelést vásárolhassunk neki. Amint megérkeztünk, láttam Kasumi-n, hogy elképedt. Amíg ő elment nézelődni, én megbeszéltem a pénztárossal, hogy mindent írjon fel az én számlámra... Pár perc múlva odajött hozzám, és szólt, hogy mehetünk... Visszamentünk a kocsihoz... Miközben ő válogatott, azon gondolkodtam, hova is vigyem.. Aztán eszembe jutott... Szóltam Ian-nak, hogy vigyen minket a régi házunkhoz... Odaérve elővettem a pótkulcsot, és bevezettem Kasumi-t..
- Tessék. Itt nyugodtan rajzolhatsz - mutattam körbe
- Itt? De hát nekem elég egy kisebb szoba is...
- Tudom... De én most úgyse használom ezt a házat... Maradj itt nyugodtan. Tessék itt a kulcs. Nem kell félned, nem fog idejönni senki. A szüleim nem rég írtak, hogy valószínűleg csak hónapok múlva érnek haza...
- És te? - kérdezte zavartan.
- Én? Én most Ian-nél lakom egy darabig... - néztem rá.
- És utána?
- Ezt majd később megbeszéljük, rendben? Most be kell mennem a kórházba meglátogatnom egy barátom. Érezd magad otthon - köszöntem el, Ian pedig intett neki.
Visszaültünk a kocsiba, és bementünk a kórházba, hogy végre láthassam Ikuto-t...
- Minden rendben van? Nem nézel ki valami jól...
- Hát köszi. Én is örülök, hogy újra látlak... - válaszolt undokul.
- Nem úgy értettem...
- Tudom-tudom... bocsánat...
- Semmi gond... Na mondd, miben segíthetek? - kérdeztem.
- Nem rég kaptam egy állást.. és szereztem egy barátot, akivel most együtt lakok... Csak az a gond, hogy nem enged rajzolni...
- Rajzolni? - kérdeztem csodálkozva.
- Igen, rajzolni. Nem rég úgy döntöttem, mangaka leszek.
- Értem... folytasd.
- Na szóval.. kéne egy hely, ahova elmenekülhetek előle, és nyugodtan rajzolhatok... Elég nekem egy szoba is... Csak egy asztal kell, egy szék meg egy lámpa... Na én persze pár toll meg hasonlók...
- Értem... gyere velem, megoldjuk...
Leraktam a tea árát az asztalra, majd kimentem a kocsihoz. Ő követett. Odaérve Ian elénk jött, én pedig bemutattam őket egymásnak.
- Kasumi, ő itt egy barátom, Ian. Ian, ő az unokahúgom, Kasumi.
Kezet fogtak, majd mind beszálltunk a kocsiba. Kasumi hátra ült. Amikor elindultunk, szóltam Ian-nek, hogy vigyen minket egy mangaka boltba, hogy kellő felszerelést vásárolhassunk neki. Amint megérkeztünk, láttam Kasumi-n, hogy elképedt. Amíg ő elment nézelődni, én megbeszéltem a pénztárossal, hogy mindent írjon fel az én számlámra... Pár perc múlva odajött hozzám, és szólt, hogy mehetünk... Visszamentünk a kocsihoz... Miközben ő válogatott, azon gondolkodtam, hova is vigyem.. Aztán eszembe jutott... Szóltam Ian-nak, hogy vigyen minket a régi házunkhoz... Odaérve elővettem a pótkulcsot, és bevezettem Kasumi-t..
- Tessék. Itt nyugodtan rajzolhatsz - mutattam körbe
- Itt? De hát nekem elég egy kisebb szoba is...
- Tudom... De én most úgyse használom ezt a házat... Maradj itt nyugodtan. Tessék itt a kulcs. Nem kell félned, nem fog idejönni senki. A szüleim nem rég írtak, hogy valószínűleg csak hónapok múlva érnek haza...
- És te? - kérdezte zavartan.
- Én? Én most Ian-nél lakom egy darabig... - néztem rá.
- És utána?
- Ezt majd később megbeszéljük, rendben? Most be kell mennem a kórházba meglátogatnom egy barátom. Érezd magad otthon - köszöntem el, Ian pedig intett neki.
Visszaültünk a kocsiba, és bementünk a kórházba, hogy végre láthassam Ikuto-t...
92. fejezet
Annyira jól aludtam.. Sose éreztem még magam ilyen kipihentnek, és nyugodtnak.. Mintha a tegnapi kis incidens meg se történt volna.. Kimásztam az ágyból, és ránéztem az órára... 11 óra... Hát elég jól elaludtam... Az egyik székre oda volt készítve egy ruha és fehérnemű... Gyorsan megkerestem a fürdőt, lezuhanyoztam, majd felöltöztem... Beágyaztam, majd kinyitottam az ablakokat, azután pedig lementem... Gondoltam csinálok egy kis ebédet.. De amikor leértem, Ian már megterített asztallal várt engem...
- Jó reggelt, Csipkerózsika - nevetett rám.
- Neked is jó reggelt.
- Jól aludtál? - kérdezte, és kihúzta nekem az egyik széket.
- Igen. Hihetetlenül jó - ültem le az asztalhoz.
Hihetetlenül jól nézett ki az asztal.. Roskadásik tele volt... Finomabbnál finomabb falatok sorakoztak...Nekiláttunk mind a ketten, majd amikor már majdnem befejeztük, megcsörrent a telefonom.. ismeretlen szám volt.. Gyorsan felvettem...
- Igen, tessék? - szóltam bele.
- Szia, én vagyok az.. Kasumi...
- Kasumi... el se hiszem, hogy felhívtál!
- Hidd el, én is alig hiszem el. De most nem érek rá társalogni... A segítségedre van szükségem - mondta zavartan.
- Mondd, miben segítsek - vált komollyá a hangom.
- Találkozhatnánk abban a kávézóban, hol kisgyermekként? Mondjuk egy 10 perc múlva... - kérdezte.
- Rendben, ott leszek.. szia...
Letettem. Felálltam az asztaltól, és Ian-re néztem.
- Egy kicsit most el kell mennem. Az egyik unokatestvéremnek szüksége van a segítségemre...
- Várj.. veled megyek...
- Ne! Egyedül kell mennem.
- Mármint elviszlek, és megvárlak, kint a kocsiban - és ő is felállt.
- Rendben van.
Azzal mind a ketten kisiettünk, beszálltunk a kocsiba, és már úton is voltunk...
- Jó reggelt, Csipkerózsika - nevetett rám.
- Neked is jó reggelt.
- Jól aludtál? - kérdezte, és kihúzta nekem az egyik széket.
- Igen. Hihetetlenül jó - ültem le az asztalhoz.
Hihetetlenül jól nézett ki az asztal.. Roskadásik tele volt... Finomabbnál finomabb falatok sorakoztak...Nekiláttunk mind a ketten, majd amikor már majdnem befejeztük, megcsörrent a telefonom.. ismeretlen szám volt.. Gyorsan felvettem...
- Igen, tessék? - szóltam bele.
- Szia, én vagyok az.. Kasumi...
- Kasumi... el se hiszem, hogy felhívtál!
- Hidd el, én is alig hiszem el. De most nem érek rá társalogni... A segítségedre van szükségem - mondta zavartan.
- Mondd, miben segítsek - vált komollyá a hangom.
- Találkozhatnánk abban a kávézóban, hol kisgyermekként? Mondjuk egy 10 perc múlva... - kérdezte.
- Rendben, ott leszek.. szia...
Letettem. Felálltam az asztaltól, és Ian-re néztem.
- Egy kicsit most el kell mennem. Az egyik unokatestvéremnek szüksége van a segítségemre...
- Várj.. veled megyek...
- Ne! Egyedül kell mennem.
- Mármint elviszlek, és megvárlak, kint a kocsiban - és ő is felállt.
- Rendben van.
Azzal mind a ketten kisiettünk, beszálltunk a kocsiba, és már úton is voltunk...
91. fejezet
Az első kanál szinte felrobbant a számban... Hihetetlenül finom volt.. és nagyon jól esett.. Szinte azonnal megnyugodtam tőle..
- Honnan tudtad, hogy ez használni fog? - kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal.
- Ez is egy angol trükk - mosolygott rám.
Miközben a fagylaltot ettük, körbe néztem... Amikor megláttam az órát, szinte lefagytam...
- Ian.. nekem mennem kell...
- Vissza a kórházba? - bólintottam - Semmi gond. Nem kell visszamenned. Beszéltem az orvosoddal. Már kiengedtek!
- Tényleg? De mégis mikor
- Épp az előbb. A kocsiban.
Álmélkodva néztem rá... Nem is emlékszem, hogy telefonált volna...
- Köszönöm - mosolyogtam rá, majd folytattam a fagyi evést.
Végre ismét beszélgettünk... Már el is felejtettem, hogy milyen jó vele beszélgetni... Mire kivégeztük a fagyit, már késő este lett... Kb. 11 óra... Mind a ketten felálltunk a kis pulttól, én pedig követtem Ian-t. Felvezetett a lépcsőn, egy tágas szobába.
- Nos, tessék. Ez lenne a te szobád. Már mindent előkészítettem - vezetett be.
- Te aztán előrelátó vagy - mosolyogtam rá.
- Melletted, muszáj - heccelt.
Körülnéztem a tágas szobában, és elámultam... Teljesen olyan volt, mint az én szobám.. Már szinte mindenhol otthon vagyok, nevette magamban.
- Jó lesz? - kérdezte.
- Persze, hogy jó! Mesés!
- Akkor jó. Úgy terveztem, hogy pár napig itt maradhatnál, míg a rendes elbocsátásod meg nem történik... Itt úgyis orvosi felügyelet alatt vagy - nevetett - Persze akkor jössz, és mész, amikor akarsz.
- Nagyon szépen köszönöm, Ian. Sokkal tartozom neked- öleltem meg.
- Ugyan már... ez a legkevesebb - és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Honnan tudtad, hogy ez használni fog? - kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal.
- Ez is egy angol trükk - mosolygott rám.
Miközben a fagylaltot ettük, körbe néztem... Amikor megláttam az órát, szinte lefagytam...
- Ian.. nekem mennem kell...
- Vissza a kórházba? - bólintottam - Semmi gond. Nem kell visszamenned. Beszéltem az orvosoddal. Már kiengedtek!
- Tényleg? De mégis mikor
- Épp az előbb. A kocsiban.
Álmélkodva néztem rá... Nem is emlékszem, hogy telefonált volna...
- Köszönöm - mosolyogtam rá, majd folytattam a fagyi evést.
Végre ismét beszélgettünk... Már el is felejtettem, hogy milyen jó vele beszélgetni... Mire kivégeztük a fagyit, már késő este lett... Kb. 11 óra... Mind a ketten felálltunk a kis pulttól, én pedig követtem Ian-t. Felvezetett a lépcsőn, egy tágas szobába.
- Nos, tessék. Ez lenne a te szobád. Már mindent előkészítettem - vezetett be.
- Te aztán előrelátó vagy - mosolyogtam rá.
- Melletted, muszáj - heccelt.
Körülnéztem a tágas szobában, és elámultam... Teljesen olyan volt, mint az én szobám.. Már szinte mindenhol otthon vagyok, nevette magamban.
- Jó lesz? - kérdezte.
- Persze, hogy jó! Mesés!
- Akkor jó. Úgy terveztem, hogy pár napig itt maradhatnál, míg a rendes elbocsátásod meg nem történik... Itt úgyis orvosi felügyelet alatt vagy - nevetett - Persze akkor jössz, és mész, amikor akarsz.
- Nagyon szépen köszönöm, Ian. Sokkal tartozom neked- öleltem meg.
- Ugyan már... ez a legkevesebb - és egy puszit nyomott a homlokomra.
90. fejezet
Nem tudták mi bajom lehet.. Ők ebből az egészből nem értettek semmit...
- Akane jól vagy? Mi történt? - lépett oda hozzám Misa.
- Ki volt az? - kérdezte Hikari.
Ian odalépett hozzám, vállamnál fogva maga felé fordított, és a szemembe nézett...
- Ő volt, ugye? - nem válaszoltam, csak bólintottam...
Magához ölelt.. amilyen szorosan csak tudott... Én pedig biztonságban éreztem magam a karjai között... A lányok csak sóhajtottak egyet, majd magunkra hagytak... Látták, hogy most nem tudnak segíteni... Sírtam.. ismét... Már nem is tudom hányszor sírtam, mióta Sensei ismét feltűnt... és legtöbbször miatta... Ian felkapott, és kivitt a kocsijához... Beültetett az anyósülésre, majd elhajtott velem... Nem haza, és nem is a régi otthonomba vitt... valahova máshová... Egy hatalmas házhoz... Kiszállni, már önerőből kászálódtam ki a kocsiból... Álmélkodva néztem a hatalmas házat... Ian mellém lépett, és átkarolta a derekam..
- Ez az èn házam... gondoltam most nincs sok kedved hazamenni, ezèrt hoztalak ide... ha rosszul gondoltam, sajnàlom...
- Nem gondoltad rosszul... tènyleg nncs hozzà kedvem...
- Hàt akkor menjünk is be - terelt az,ajtò felè...
Amint belèptem az ajtòn, egy teljesen más vilàgba èrkeztem... Olyan volt, mintha màr nem is japànban lettünk volna... Egy kis darab Anglia... Angol bùtorok, angol festmènyek... Àmuldozva nèztem körbe... Ian bekìsèrt a konyhàba, ès leültett egy bárszèkre... Ő a hűtőhöz ment ès elővett belőle egy doboz fagyit... beleszùrt kèt kanalat, majd leült velem szembe a doboz fagyival... Intett, hogy egyek belőle, ès közben ő is az egyik kanálèrt nyùlt.. Èn elkaptam a màsik kanalat, ès enni kezdtem a fagyos finomsàgot.
- Akane jól vagy? Mi történt? - lépett oda hozzám Misa.
- Ki volt az? - kérdezte Hikari.
Ian odalépett hozzám, vállamnál fogva maga felé fordított, és a szemembe nézett...
- Ő volt, ugye? - nem válaszoltam, csak bólintottam...
Magához ölelt.. amilyen szorosan csak tudott... Én pedig biztonságban éreztem magam a karjai között... A lányok csak sóhajtottak egyet, majd magunkra hagytak... Látták, hogy most nem tudnak segíteni... Sírtam.. ismét... Már nem is tudom hányszor sírtam, mióta Sensei ismét feltűnt... és legtöbbször miatta... Ian felkapott, és kivitt a kocsijához... Beültetett az anyósülésre, majd elhajtott velem... Nem haza, és nem is a régi otthonomba vitt... valahova máshová... Egy hatalmas házhoz... Kiszállni, már önerőből kászálódtam ki a kocsiból... Álmélkodva néztem a hatalmas házat... Ian mellém lépett, és átkarolta a derekam..
- Ez az èn házam... gondoltam most nincs sok kedved hazamenni, ezèrt hoztalak ide... ha rosszul gondoltam, sajnàlom...
- Nem gondoltad rosszul... tènyleg nncs hozzà kedvem...
- Hàt akkor menjünk is be - terelt az,ajtò felè...
Amint belèptem az ajtòn, egy teljesen más vilàgba èrkeztem... Olyan volt, mintha màr nem is japànban lettünk volna... Egy kis darab Anglia... Angol bùtorok, angol festmènyek... Àmuldozva nèztem körbe... Ian bekìsèrt a konyhàba, ès leültett egy bárszèkre... Ő a hűtőhöz ment ès elővett belőle egy doboz fagyit... beleszùrt kèt kanalat, majd leült velem szembe a doboz fagyival... Intett, hogy egyek belőle, ès közben ő is az egyik kanálèrt nyùlt.. Èn elkaptam a màsik kanalat, ès enni kezdtem a fagyos finomsàgot.
89. fejezet
Nem tudtam mi történt vele... Merev arccal ült az ágyon... Lassan odamentem hozzá... Az ágya végénél álltam meg...
- Frora... jól vagy? - kérdeztem halkan.
Lassan, szinte robotszerűen felém fordította a fejét... Szemébe könnyek szöktek... Azonnal eltűnt a félelmem, és odasiettem hozzá... Leültem mellé az ágyra, és átöleltem... Ő halkan sírni kezdett... Nem kérdeztem semmit... Tudtam, most úgy se lenne értelme... Ha majd késznek érzi rá magát, elmondja... Amikor a többiek is beértek engem Frora-val a karjaimban találtak meg... A lányok bejöttek, és ők is támogatták Frora-t... Ian kiment... Pár percig lehettünk így, amikor észrevettük, hogy Frora elaludt... Arcára békés kifejezés ült ki.. Mindhárman óvatosan felálltunk,é s lassan kiosontunk... Az ajtóból én még visszanéztem, és láttam, ahogy oldalára fordul, és magához öleli párnáját... Ismét a régi, jól ismert Frora volt ott... Megnyugodtam... De mélyen belül még mindig ott motoszkált bennem valami... Mégis miért volt olyan, amikor ideértem... Mi történhetett? Most nem tudok ezzel foglalkozni... Az órámra néztem... Nincs sok időm.. Hamarosan vissza kell mennem a kórházba... De előtte még találkoznom kell pár emberrel... Előkaptam a telefonom, és gyorsan felhívtam Sensei-t... A második csörgésre vette fel...
- Szia, hogy vagy?
- Szia... Egy pár órára kiengedtek a kórházból... Ráérsz most?
- Hát igazából....
- Kaito... kivel beszélsz? - szólalt meg a vonal túlsó végéről egy női hang.
- K-ki van ott? - kérdeztem remegő hanggal.
- Drágám gyere már, tedd le azt a telefont- szólalt meg ismét a hang, majd a vonal megszakadt....
Ez meg mégis mi a fészkes fene volt? Leengedtem a kezem, és kezemből kiesett a telefon... Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe... Barátnőim és (a nem rég hozzánk ismét csatlakozott) Ian megálltak, és felém fordultak.. Arcomon végig gurultak az első könnycseppek... Arcom kezeimbe temettem, és térdre rogytam... Mind hozzám siettek, és kérdezgették, hogy mi bajom... Könnyeim záporán át, és sírásom hangjai között még hallottam, és láttam, hogy valaki engem hív a telefonomon, megláttam a képernyőre kiíródó nevet és számot... Erőt vettem magamon, a telefonomért nyúltam.... Az ablakhoz mentem, az iskola arra az oldalára, ahol a medence volt... Kinyitottam az ablakot, és kidobtam a telefonom.. egyenesen a vízbe... És közben a messzeségbe üvöltöttem, jó hangosa, hogy hozzá is elérjen a hangom...
- GYŰLÖLLEK!!!!
- Frora... jól vagy? - kérdeztem halkan.
Lassan, szinte robotszerűen felém fordította a fejét... Szemébe könnyek szöktek... Azonnal eltűnt a félelmem, és odasiettem hozzá... Leültem mellé az ágyra, és átöleltem... Ő halkan sírni kezdett... Nem kérdeztem semmit... Tudtam, most úgy se lenne értelme... Ha majd késznek érzi rá magát, elmondja... Amikor a többiek is beértek engem Frora-val a karjaimban találtak meg... A lányok bejöttek, és ők is támogatták Frora-t... Ian kiment... Pár percig lehettünk így, amikor észrevettük, hogy Frora elaludt... Arcára békés kifejezés ült ki.. Mindhárman óvatosan felálltunk,é s lassan kiosontunk... Az ajtóból én még visszanéztem, és láttam, ahogy oldalára fordul, és magához öleli párnáját... Ismét a régi, jól ismert Frora volt ott... Megnyugodtam... De mélyen belül még mindig ott motoszkált bennem valami... Mégis miért volt olyan, amikor ideértem... Mi történhetett? Most nem tudok ezzel foglalkozni... Az órámra néztem... Nincs sok időm.. Hamarosan vissza kell mennem a kórházba... De előtte még találkoznom kell pár emberrel... Előkaptam a telefonom, és gyorsan felhívtam Sensei-t... A második csörgésre vette fel...
- Szia, hogy vagy?
- Szia... Egy pár órára kiengedtek a kórházból... Ráérsz most?
- Hát igazából....
- Kaito... kivel beszélsz? - szólalt meg a vonal túlsó végéről egy női hang.
- K-ki van ott? - kérdeztem remegő hanggal.
- Drágám gyere már, tedd le azt a telefont- szólalt meg ismét a hang, majd a vonal megszakadt....
Ez meg mégis mi a fészkes fene volt? Leengedtem a kezem, és kezemből kiesett a telefon... Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe... Barátnőim és (a nem rég hozzánk ismét csatlakozott) Ian megálltak, és felém fordultak.. Arcomon végig gurultak az első könnycseppek... Arcom kezeimbe temettem, és térdre rogytam... Mind hozzám siettek, és kérdezgették, hogy mi bajom... Könnyeim záporán át, és sírásom hangjai között még hallottam, és láttam, hogy valaki engem hív a telefonomon, megláttam a képernyőre kiíródó nevet és számot... Erőt vettem magamon, a telefonomért nyúltam.... Az ablakhoz mentem, az iskola arra az oldalára, ahol a medence volt... Kinyitottam az ablakot, és kidobtam a telefonom.. egyenesen a vízbe... És közben a messzeségbe üvöltöttem, jó hangosa, hogy hozzá is elérjen a hangom...
- GYŰLÖLLEK!!!!
88. fejezet
Ezt el se hiszem... Miért történik ez a barátaimmal? Előbb Sensei balesete, utána most Ikuto és Frora... és mindez egy hónap alatt... Mintha egy rossz szerencse talizmán lennék... Tudom, hogy ők azt mondanák, hogy ez nem igaz, de én akkor is igaznak érzem... Talán... talán jobb lenne, ha most egy ideig kerülném őket... De a lányok, a családom, a srácok és Sensei nélkül mi értelme lenne élni? Ez így nem lesz jó... Annyira szeretem őket.. nem tudom őket kerülni... De valamit mindenféle képen tennem kell... Megnyomtam a nővérhívót, és nem sokkal később egy kedves kis fiatal nővér sietett be a szobámba.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.
- Igazából csak azt szeretném megkérdezni, hogy esetleg nem mehetnék ma haza, egy kis időre? Az egyik barátnőm nem érzi jól magát, és szeretném meglátogatni...
- Várjon egy percet, megkérdezem a doktor urat... - azzal kisietett.
Pár perc telhetett csak el.... Én ez idő alatt valamelyest összeszedtem a dolgaimat (amire szükségem lehet ma), és bepakoltam az egyik kisebb táskába... Majd visszamásztam az ágyamba... A nővérke ezután pár perccel sietett be. Arcán mosoly ült, és én már ekkor tudtam, hogy mehetek...
-Jó hírem van, kisasszony. A doktor úr azt mondta, semmi akadálya annak, hogy egy pár órára itt hagyjon minket. Feltéve persze, ha utána visszajön - mosolygott rám - De én úgy érzem,, van valaki itt, aki miatt mindenképpen visszajönne - kacsintott rám.
Éreztem, hogy arcomba szökik vér, és elpirulok... Igaza van... Ikuto-t már holnap meglátogathatom... Alig várom, hogy láthassam... El kel neki valamit mondanom.. Muszáj... Lemásztam az ágyamról, és felöltöztem... A nővérke közben kint megvárt, majd amikor elkészültem, kikísért...
- Kint egy kis meglepetés fogja önt várni - kísért a kijárathoz.
Amint kiértünk, ledöbbenve néztem magam elé... Ian várt kint... a kocsijában a lányokkal (Misa és Hikari) Pont, mint régen... A táskát bedobtam a csomagtartóba, majd beszálltam az anyósülésre. Induláskor, még integettem is a nővérkének... Út közben a lányok elmondták nekem az egész történetet.... Persze egy részét nem is olyan rég Ian-től is hallottam már, de ők tudtak szolgálni pár "titkos" infóval is... Pár perc alatt értünk el az iskolába... És kiugrottam a kocsiból, és rohantam a gyengélkedőbe... Frora magához tért... Arca komor volt, de nem a betegségtől... Úgy nézett ki, mint akit most ítéltek halálra... Ekkor még nem tudtam, mennyire is jól mértem fel a helyzetet....
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.
- Igazából csak azt szeretném megkérdezni, hogy esetleg nem mehetnék ma haza, egy kis időre? Az egyik barátnőm nem érzi jól magát, és szeretném meglátogatni...
- Várjon egy percet, megkérdezem a doktor urat... - azzal kisietett.
Pár perc telhetett csak el.... Én ez idő alatt valamelyest összeszedtem a dolgaimat (amire szükségem lehet ma), és bepakoltam az egyik kisebb táskába... Majd visszamásztam az ágyamba... A nővérke ezután pár perccel sietett be. Arcán mosoly ült, és én már ekkor tudtam, hogy mehetek...
-Jó hírem van, kisasszony. A doktor úr azt mondta, semmi akadálya annak, hogy egy pár órára itt hagyjon minket. Feltéve persze, ha utána visszajön - mosolygott rám - De én úgy érzem,, van valaki itt, aki miatt mindenképpen visszajönne - kacsintott rám.
Éreztem, hogy arcomba szökik vér, és elpirulok... Igaza van... Ikuto-t már holnap meglátogathatom... Alig várom, hogy láthassam... El kel neki valamit mondanom.. Muszáj... Lemásztam az ágyamról, és felöltöztem... A nővérke közben kint megvárt, majd amikor elkészültem, kikísért...
- Kint egy kis meglepetés fogja önt várni - kísért a kijárathoz.
Amint kiértünk, ledöbbenve néztem magam elé... Ian várt kint... a kocsijában a lányokkal (Misa és Hikari) Pont, mint régen... A táskát bedobtam a csomagtartóba, majd beszálltam az anyósülésre. Induláskor, még integettem is a nővérkének... Út közben a lányok elmondták nekem az egész történetet.... Persze egy részét nem is olyan rég Ian-től is hallottam már, de ők tudtak szolgálni pár "titkos" infóval is... Pár perc alatt értünk el az iskolába... És kiugrottam a kocsiból, és rohantam a gyengélkedőbe... Frora magához tért... Arca komor volt, de nem a betegségtől... Úgy nézett ki, mint akit most ítéltek halálra... Ekkor még nem tudtam, mennyire is jól mértem fel a helyzetet....
87. fejezet
Újabb hét telt el... hamarosan kiengednek... hamarosan.. 4 nap... És holnap már láthatom Ikuto-t is... A kapcsolatot persze tartottam a skacokkal végig... és ... róla... már kezdtem teljesen elfelejteni... Időközben a gépre letöltöttem pár játékot és programot, ezért amíg ők suliban voltak, én addig se unatkoztam >.<
A szüleimmel, mármint a nevelő-szüleimmel azóta se beszéltem.. pedig már vissza kellet volna jönniük... de Amaya-val se beszéltem... Alig több, mint egy hónap telt el, és tessék... máris a feje tetejére fordult minden... Lassan kezdek félni a jövőmtől... Elvettem a laptopot, és beléptem a video chatbe... tudtam, hogy még nincs fenn senki, de játszani akartam, és néha órák hosszára is belemerültem... nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak valaki megszólalt a gépemből...
- Szia, hogy vagy?
- Öööö, szia...
- Ei vagyok... Látom nagyon belemerültél valamibe - mondta nevetve.
- Öööö, ja igen.... egy játék..
- Értem
- És te hogy-hogy fenn vagy? Nem iskolában kéne lenned?
- Ott is vagyok.... A gyengélkedőn...
- Miért, mi történt? Jól vagy? - léptem ki közben a játékomból.
- Én jól vagyok... De...
- Ki az? Már él a videó kapcsolat!
- Akkor inkább megmutatom.. - láttam, ahogy fordul a kamera...
Lélegzetem elállt... Nem hittem el, amit láttam... Nem akartam elhinni...
- Mé-mégis mi történt vele?
- Egész nap rosszul érezte magát... Élő-halottként kóválygott... Aztán testnevelés óra alatt egyszerűen elájult... Magas láza van... és már egy másfél órája így van, és nem kell fel....
- Ian mit mond?
- Várj, adom őt... - és ismét forgott a kamera.
- Szia... Nem tudok még valami sokat mondani... A vizsgálatok alapján túlhajszolt és alultáplált... Nem tudsz valami gondjáról?
- Á-á.... nekem nem mondott semmit...
- Értem... Ha az iskola végéig sem tér magához, kénytelenek leszünk átszállítani a kórházba...
- Értem... remélem rendbe jön.. Kérlek nagyon vigyázzatok, Frora-ra....
A szüleimmel, mármint a nevelő-szüleimmel azóta se beszéltem.. pedig már vissza kellet volna jönniük... de Amaya-val se beszéltem... Alig több, mint egy hónap telt el, és tessék... máris a feje tetejére fordult minden... Lassan kezdek félni a jövőmtől... Elvettem a laptopot, és beléptem a video chatbe... tudtam, hogy még nincs fenn senki, de játszani akartam, és néha órák hosszára is belemerültem... nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak valaki megszólalt a gépemből...
- Szia, hogy vagy?
- Öööö, szia...
- Ei vagyok... Látom nagyon belemerültél valamibe - mondta nevetve.
- Öööö, ja igen.... egy játék..
- Értem
- És te hogy-hogy fenn vagy? Nem iskolában kéne lenned?
- Ott is vagyok.... A gyengélkedőn...
- Miért, mi történt? Jól vagy? - léptem ki közben a játékomból.
- Én jól vagyok... De...
- Ki az? Már él a videó kapcsolat!
- Akkor inkább megmutatom.. - láttam, ahogy fordul a kamera...
Lélegzetem elállt... Nem hittem el, amit láttam... Nem akartam elhinni...
- Mé-mégis mi történt vele?
- Egész nap rosszul érezte magát... Élő-halottként kóválygott... Aztán testnevelés óra alatt egyszerűen elájult... Magas láza van... és már egy másfél órája így van, és nem kell fel....
- Ian mit mond?
- Várj, adom őt... - és ismét forgott a kamera.
- Szia... Nem tudok még valami sokat mondani... A vizsgálatok alapján túlhajszolt és alultáplált... Nem tudsz valami gondjáról?
- Á-á.... nekem nem mondott semmit...
- Értem... Ha az iskola végéig sem tér magához, kénytelenek leszünk átszállítani a kórházba...
- Értem... remélem rendbe jön.. Kérlek nagyon vigyázzatok, Frora-ra....
86. fejezet
Egy hét telt el.... Még mindig nem mehettem be Ikuto-hoz... az orvosok szerint hiába stabil az állapota, nem zavarhatjuk... Én már egész jól vagyok.. ugyan még kucsit gyengén, de jól... Hiro-sama még 2 alkalommal jött el vért adni nekem... Mindig ugyan olyan volt... Eljött, elővette az újságát, és csendben olvasgatott.... Egy hét.. és ez idő alatt senki se jött el meglátogatni... Nem azért, mert nem akartak, hanem azért, mert az orvosok nem engedték be őket... Valaki kopogott az ajtómon...
- Tessék - szóltam ki.
- Elnézést, Amori-san. Egy fiú ezt hozta neked.... - lépett oda hozzám egy csomaggal.
- Mégis ki? - kérdeztem.
- Azt hiszem... őőőő Ei... azt hiszem...
- Ó, igen, Ő egy barátom.... köszönöm - mosolyogtam a nővérre, aki az ölembe tette a csomagot.
- Nincs mit - azzal kiment.
Gyorsan kinyitottam a csomagot.... Egy laptop volt benne... Háttéképnek beállították magukat... Mind ott voltak... Ian, Kaiji és az egész rajszakkör.... A lányok és Kumiko.... De Sensei sehol.... az egész gépre csak vagy 100 kép volt feltöltve róluk.. na meg videók... szintén róluk... és pár kedvenc számom... és egy program... rákattintottam... és csak ekkor jöttem rá, mibe is léptem be... egy video chat... Majdnem mind fent voltak... A laptopba épített kamerának és mikrofonnak hála végre beszélhettem velük, és láthattam őket... Egyedül vele nem beszéltem... Olyan furcsa érzésem volt... Csak este köszöntem el mindenkitől, és félretettem feltölteni a gépet.... Este hallom, hogy nem léptem ki a programból.... Egy ismerős hang szólalt meg a gépemből...
- Sajnálom... ég veled...
Éreztem, hogy könnyek szaladnak végig arcomon... és zajt hallottam.... nem kellet gondolkodnom, hogy mi lehetett az... tudtam.... éppen most tört darabokra... a ... szívem...
- Tessék - szóltam ki.
- Elnézést, Amori-san. Egy fiú ezt hozta neked.... - lépett oda hozzám egy csomaggal.
- Mégis ki? - kérdeztem.
- Azt hiszem... őőőő Ei... azt hiszem...
- Ó, igen, Ő egy barátom.... köszönöm - mosolyogtam a nővérre, aki az ölembe tette a csomagot.
- Nincs mit - azzal kiment.
Gyorsan kinyitottam a csomagot.... Egy laptop volt benne... Háttéképnek beállították magukat... Mind ott voltak... Ian, Kaiji és az egész rajszakkör.... A lányok és Kumiko.... De Sensei sehol.... az egész gépre csak vagy 100 kép volt feltöltve róluk.. na meg videók... szintén róluk... és pár kedvenc számom... és egy program... rákattintottam... és csak ekkor jöttem rá, mibe is léptem be... egy video chat... Majdnem mind fent voltak... A laptopba épített kamerának és mikrofonnak hála végre beszélhettem velük, és láthattam őket... Egyedül vele nem beszéltem... Olyan furcsa érzésem volt... Csak este köszöntem el mindenkitől, és félretettem feltölteni a gépet.... Este hallom, hogy nem léptem ki a programból.... Egy ismerős hang szólalt meg a gépemből...
- Sajnálom... ég veled...
Éreztem, hogy könnyek szaladnak végig arcomon... és zajt hallottam.... nem kellet gondolkodnom, hogy mi lehetett az... tudtam.... éppen most tört darabokra... a ... szívem...
85. fejezet
Sajgott mindenem... míg a levegővétel is fájdalmas volt... Kinyitottam a szemem.... Neon fény meredt rám vissza... Körbenéztem.... Karomból egy cső lógott ki... követtem egy csövet... és megpillantottam a cső másik végén lévő személyt.... Egy fotelban ült... Jobb kezét kinyújtva tartotta, oda csatlakozott a cső másik vége... bal kezében egy újságot tartott... Elmélyülten olvasta... Megpróbáltam felülni.. Amikor észrevette, hogy fel akarok ülni, letette az újságot, és felém fordult...
- Ne ficánkolj annyit.... még a végén ismét szétszakad a varratod, és akkor hiába adom neked a vérem...
Visszafeküdtem... Végig néztem rajta... Méregdrágának tűnő ruhák, ékszerek.... Elegáns ruhák, kifinomult divatérzék... Én nem vehetem fel vele versenyt... De mégis.. Sensei engem szeret, és nem őt.. Ő mégis segít nekem... De vajon miért? Talán félreismertem volna?
- Mi-miért segítesz?
- Hogy miért? Látod, ez egy jó kérdést...
- De..
- Csitt, ne beszélj.... Csak pihenj.. vagy aludj... vagy mit tudom én... Csak ne beszélj, olvasni szeretnék...
Visszafeküdtem... Gondolkoztam, és akkor eszembe jutott...
- Várj, mi van...
- Azzal a sráccal? Semmi baja... A műtét sikeres volt.. Most pihennie kell... nem mehet be hozzá senki... És most csönd... - rakta keresztbe lábát.
Megnyugodtam... és ugyanakkor örültem is... örültem, hogy Ikuto-val minden rendben...és megnyugodtam, hogy a műtéte is sikeres volt.... Átfordultam az ágyon.. be, a fal felé.. háttal a jótevőmnek.... Elhelyezkedtem, majd úgy döntöttem alszom egy keveset... Éreztem, hogy szemhéjaim egyre inkább elnehezednek... vettem egy mély levegőt, majd elmerültem az álmok világában.... de utolsó erőmmel, még jótevőmhöz szóltam...
- Köszönöm... Hiro-sama...
- Ne ficánkolj annyit.... még a végén ismét szétszakad a varratod, és akkor hiába adom neked a vérem...
Visszafeküdtem... Végig néztem rajta... Méregdrágának tűnő ruhák, ékszerek.... Elegáns ruhák, kifinomult divatérzék... Én nem vehetem fel vele versenyt... De mégis.. Sensei engem szeret, és nem őt.. Ő mégis segít nekem... De vajon miért? Talán félreismertem volna?
- Mi-miért segítesz?
- Hogy miért? Látod, ez egy jó kérdést...
- De..
- Csitt, ne beszélj.... Csak pihenj.. vagy aludj... vagy mit tudom én... Csak ne beszélj, olvasni szeretnék...
Visszafeküdtem... Gondolkoztam, és akkor eszembe jutott...
- Várj, mi van...
- Azzal a sráccal? Semmi baja... A műtét sikeres volt.. Most pihennie kell... nem mehet be hozzá senki... És most csönd... - rakta keresztbe lábát.
Megnyugodtam... és ugyanakkor örültem is... örültem, hogy Ikuto-val minden rendben...és megnyugodtam, hogy a műtéte is sikeres volt.... Átfordultam az ágyon.. be, a fal felé.. háttal a jótevőmnek.... Elhelyezkedtem, majd úgy döntöttem alszom egy keveset... Éreztem, hogy szemhéjaim egyre inkább elnehezednek... vettem egy mély levegőt, majd elmerültem az álmok világában.... de utolsó erőmmel, még jótevőmhöz szóltam...
- Köszönöm... Hiro-sama...
84. fejezet
Fájt... de nem volt az a kínzó fájdalom, amire számítottam... azt hittem fájdalmasabb..a.. halál... De mégis úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem.. Nincs több gondom... Nem kell hallgatnom a barátaim veszekedését... De ekkor eszembe jutottak a lányok, Kumiko, a szüleim, a nevelő szüleim... és ... Sensei... ÉLNEM KELL... ezt most mindennél biztosabban éreztem.. Lassan próbáltam kinyitni a szemem... Valamiért úgy éreztem a bal oldalamon van valami, amit látnom kell... Kinyitottam a szemem... Ikuto feküdt mellettem... Fején kötés, lába gipszben, egész testéből csövek lógtak ki... Csak ekkor vettem észre, hogy fogjuk egymás kezét... Olyan erősen ragaszkodtunk egymáshoz, hogy még az orvosok se tudtak minket elválasztani... Felültem az ágyon.. Éreztem, hogy a fájdalom belém hasít... De mégse törődtem vele... Odamentem Ikuto-hoz, és mellé feküdtem... Az arcára kiült aggodalom miatt úgy éreztem, ha tudja, hogy jól vagyok, ő is megnyugszik... Mellé bújtam. fejem mellkasára hajtottam, majd halkan suttogtam...
- Jól vagyok... köszönöm...
Semmi válasz... nem volt eszméleténél... Felemeltem fejem, és arcára néztem.... Meglepődtem... Arcáról eltűnt az aggodalom... Most mosolygott... Arcán pedig legördült egy könnycsepp.. Letöröltem könnyét, majd arcára egy puszit nyomtam, és visszafeküdtem mellkasára... Csendben hallgattam szíve minden dobbanását, majd újra az álmok mezejére léptem....
Valami baj volt... éreztem... Felébredtem... Ikuto szívverése lassult... már alig lehetett hallani... Akár egy őrült ugrottam le az ágyról, elengedtem a kezét, és rohantam egy nővérért... Ezután már csak a zűrzavarra emlékszem, és, hogy betolják őt a műtőbe.... Csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen könnyedén elengedte a kezem... Mintha már élettelen lenne... A fájdalom elhatalmasodott rajtam... A hasamhoz kaptam... megnéztem kezem... vértől vöröslött... hátrapillantottam, és láttam az egész folyosón ott a vérem... Szédülni kezdtem... Majd tehetetlenül estem össze a műtő ajtaja előtt...
- Jól vagyok... köszönöm...
Semmi válasz... nem volt eszméleténél... Felemeltem fejem, és arcára néztem.... Meglepődtem... Arcáról eltűnt az aggodalom... Most mosolygott... Arcán pedig legördült egy könnycsepp.. Letöröltem könnyét, majd arcára egy puszit nyomtam, és visszafeküdtem mellkasára... Csendben hallgattam szíve minden dobbanását, majd újra az álmok mezejére léptem....
Valami baj volt... éreztem... Felébredtem... Ikuto szívverése lassult... már alig lehetett hallani... Akár egy őrült ugrottam le az ágyról, elengedtem a kezét, és rohantam egy nővérért... Ezután már csak a zűrzavarra emlékszem, és, hogy betolják őt a műtőbe.... Csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen könnyedén elengedte a kezem... Mintha már élettelen lenne... A fájdalom elhatalmasodott rajtam... A hasamhoz kaptam... megnéztem kezem... vértől vöröslött... hátrapillantottam, és láttam az egész folyosón ott a vérem... Szédülni kezdtem... Majd tehetetlenül estem össze a műtő ajtaja előtt...
83. fejezet
El se hiszem, hogy ő még mindig mellettem van... Benne tényleg megbízhatok... Meg se érdemlek egy ilyen pasit... Most, hogy jobban belegondolok, ostoba voltam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy mást szeressek...
- Sajnálom, hogy egy percre is meginogtam - néztem immár a szemébe.
- Semmi baj. Megértem - mosolygott rám.
Újabb dörömbölés hallatszott a tetőre vezető ajtón. Majd egy kis szünet, aztán egy hatalmas robaj. Mindketten odafordultunk. Ian volt az.. betörte az ajtót... És most egyenesen felénk tartott... Testbeszéde csak úgy üvöltött a dühről... Akár egy fenevad....
- Mégis mi folyik itt? - üvöltött ránk.
- Semmi közöd hozzá! - szólt vissza Sensei, felállt és háta mögé irányított, hogy így védjen.
- De igenis van! Én vagyok a vőlegénye!
- Tévedsz. Ő sose szeretet téged...
- Fogd be, te tuskó! Téged csak felkértek egy szerepre! Csak a szerencse műve, hogy egyáltalán megismerhetted! De a mi életünk a születése óta összeforrt! - közeledett fenyegetően.
- Hallgass. És menj innen!
Hátrálni kezdtem... Féltem.. nem is.. rettegtem tőle! Sose láttam még ilyennek... Hallottam, ahogy még kiabálnak egymással, d hogy mit mondtak, azt nem értettem... Hallottam, hogy még érkeznek... sietnek fel a lépcsőn... Verekedés zajai értek el hozzám... majd női sikolyt is.... De én csak hátráltam tovább... Egyszer csak érzem, hogy lábam alól elfogy a talaj... Zuhanni kezdtem... Tehetetlenül... Ismét női sikolyt halottam, de ezúttal férfi üvöltés is keveredett bele... Ekkor valaki utánam vetette magát... Ikuto... Utánam ugrott... Amikor elért, szorosan magához ölelt, eltakarta fejem, és úgy helyezkedett, hogy alattam érjen földet.... Még éreztem a becsapódást, majd minden elsötétült...
- Sajnálom, hogy egy percre is meginogtam - néztem immár a szemébe.
- Semmi baj. Megértem - mosolygott rám.
Újabb dörömbölés hallatszott a tetőre vezető ajtón. Majd egy kis szünet, aztán egy hatalmas robaj. Mindketten odafordultunk. Ian volt az.. betörte az ajtót... És most egyenesen felénk tartott... Testbeszéde csak úgy üvöltött a dühről... Akár egy fenevad....
- Mégis mi folyik itt? - üvöltött ránk.
- Semmi közöd hozzá! - szólt vissza Sensei, felállt és háta mögé irányított, hogy így védjen.
- De igenis van! Én vagyok a vőlegénye!
- Tévedsz. Ő sose szeretet téged...
- Fogd be, te tuskó! Téged csak felkértek egy szerepre! Csak a szerencse műve, hogy egyáltalán megismerhetted! De a mi életünk a születése óta összeforrt! - közeledett fenyegetően.
- Hallgass. És menj innen!
Hátrálni kezdtem... Féltem.. nem is.. rettegtem tőle! Sose láttam még ilyennek... Hallottam, ahogy még kiabálnak egymással, d hogy mit mondtak, azt nem értettem... Hallottam, hogy még érkeznek... sietnek fel a lépcsőn... Verekedés zajai értek el hozzám... majd női sikolyt is.... De én csak hátráltam tovább... Egyszer csak érzem, hogy lábam alól elfogy a talaj... Zuhanni kezdtem... Tehetetlenül... Ismét női sikolyt halottam, de ezúttal férfi üvöltés is keveredett bele... Ekkor valaki utánam vetette magát... Ikuto... Utánam ugrott... Amikor elért, szorosan magához ölelt, eltakarta fejem, és úgy helyezkedett, hogy alattam érjen földet.... Még éreztem a becsapódást, majd minden elsötétült...
82. fejezet
Nem akart elállni, könnyeim záporoztak... Hallottam az óra kezdetét, majd végét, és ismét a kezdetét jelző csengőt.. Utána már nem figyeltem rá... Hallottam a telefonom csörgését.... Egy idő után viszont elhalt... Ő elnémította... Újra csak a könnyem keltette zajt hallottuk... Aztán valaki dörömbölt az ajtón...
- Ne félj, bezártam - súgta lágyan.
Tudta, hogy most egyedül akarok lenni.. Ő megoldotta... Mellette biztonságban éreztem magam.. Pont úgy, ahogy az egész hajcihő előtt... Amikor még nem voltam hercegnő, amikor nem én voltam a téma az iskolában, amikor az egyetlen dolog, amiért aggódnom kellett, hogy mikor érnek haza a szüleim... Legszívesebben visszaforgattam volna az időt... De ezt sajna nem tehetem... El se hiszem, hogy mindazok ellenére amit tettem, és mondtam, ő még mindig mellettem van... Nem érdemlem meg... ez már biztos... Lágyan ölelt, mégis éreztem karjaiban az erőt... Azt az erőt, amivel megmentett... Azért a napért egy életen át hálás leszek neki... Hála... nem is.. inkább Tisztelet.... sőt.. Szeretet... hogy miért nem szerelem? Mert tudom, ő már nem szeret... Rég elvesztettem őt... És miért? Mert ostoba voltam... Mert hittem egy ismeretlen lánynak... Egy lánynak, akiről semmit se tudok... Neki pedig nem hittem... Még csak meg se hallgattam...
- Ne aggódj, nem haragszom - súgta, mintegy válaszként a gondolataimra.
Gondolatolvasó lenne? Nem hiszem... Csak nagyon jól ismer... Mindenkinél jobban.. Ő mellettem volt a kezdeteknél... Meg akartam neki köszönni... Mindent, amit eddig értem tett... De nem tudtam hogyan.. Itt most nem volt elég egyetlen ajándék... Valami mást kell neki adnom... De mit? Könnyeim kezdtek elállni... Felemeltem fejem, és ránéztem...
- Köszönöm...
- Nincs mit... De mond csak, mi a baj?
- Magam se tudom... De valamiért úgy éreztem, egyedül kell lennem... Mikor észbe kaptam... már potyogtak a könnyeim..
- Túl sokat vállalsz magadra...
- Lehet... de senki sincs, aki segítene...
- Én itt vagyok, hozzám bátran fordulhatsz - mosolygott rám.
- Igazad van... Többet nem futok el...
Már nem kellett többet agyalnom, hogy is köszönjem meg neki... Megragadtam inge gallérját, és lágy csókot leheltem ajkaira.. Ő viszonozta csókom... Tehát még szeret... Amikor ajkaink ismét külön váltak, ő mély, rekedtes hangon szólt..
- Szeretlek, Akane...
- Én is... Szeretlek.... Sensei - s átkaroltam őt...
- Ne félj, bezártam - súgta lágyan.
Tudta, hogy most egyedül akarok lenni.. Ő megoldotta... Mellette biztonságban éreztem magam.. Pont úgy, ahogy az egész hajcihő előtt... Amikor még nem voltam hercegnő, amikor nem én voltam a téma az iskolában, amikor az egyetlen dolog, amiért aggódnom kellett, hogy mikor érnek haza a szüleim... Legszívesebben visszaforgattam volna az időt... De ezt sajna nem tehetem... El se hiszem, hogy mindazok ellenére amit tettem, és mondtam, ő még mindig mellettem van... Nem érdemlem meg... ez már biztos... Lágyan ölelt, mégis éreztem karjaiban az erőt... Azt az erőt, amivel megmentett... Azért a napért egy életen át hálás leszek neki... Hála... nem is.. inkább Tisztelet.... sőt.. Szeretet... hogy miért nem szerelem? Mert tudom, ő már nem szeret... Rég elvesztettem őt... És miért? Mert ostoba voltam... Mert hittem egy ismeretlen lánynak... Egy lánynak, akiről semmit se tudok... Neki pedig nem hittem... Még csak meg se hallgattam...
- Ne aggódj, nem haragszom - súgta, mintegy válaszként a gondolataimra.
Gondolatolvasó lenne? Nem hiszem... Csak nagyon jól ismer... Mindenkinél jobban.. Ő mellettem volt a kezdeteknél... Meg akartam neki köszönni... Mindent, amit eddig értem tett... De nem tudtam hogyan.. Itt most nem volt elég egyetlen ajándék... Valami mást kell neki adnom... De mit? Könnyeim kezdtek elállni... Felemeltem fejem, és ránéztem...
- Köszönöm...
- Nincs mit... De mond csak, mi a baj?
- Magam se tudom... De valamiért úgy éreztem, egyedül kell lennem... Mikor észbe kaptam... már potyogtak a könnyeim..
- Túl sokat vállalsz magadra...
- Lehet... de senki sincs, aki segítene...
- Én itt vagyok, hozzám bátran fordulhatsz - mosolygott rám.
- Igazad van... Többet nem futok el...
Már nem kellett többet agyalnom, hogy is köszönjem meg neki... Megragadtam inge gallérját, és lágy csókot leheltem ajkaira.. Ő viszonozta csókom... Tehát még szeret... Amikor ajkaink ismét külön váltak, ő mély, rekedtes hangon szólt..
- Szeretlek, Akane...
- Én is... Szeretlek.... Sensei - s átkaroltam őt...
81. fejezet
Persze ismét rólam beszélt az egész suli... Nem volt elég, hogy Ikuto vitt suliba (méghozzá egy limóval), még a suliba is bejött... Amíg én bementem az osztályba, ő elment az igazgatóhoz, és elintézte, hogy mindig mellettem lehessen.. És ezt most értsétek úgy, hogy tényleg MINDIG!!! Az órán is bent volt... odatolt mellém egy padot, és el se mozdult mellőlem... Az órák alatt minden lány folyton ide-ide pillantott, szünetekben pedig Ikuto köré csoportosultak.. Persze ez érthető.. Ő volt az egyetlen fiú az osztályban.. és eben a szárnyban... Amikor megelégeltem ezt az egészet, úgy döntöttem felmegyek a tetőre... De persze ő követett... őt pedig az összes lány.... Nem akartam, hogy megtudják, hol vagyok szünetekben, ezért úgy döntöttem, lerázom valahogy..
- Ne kövess már folyton! Egyedül akarok lenni! - rivalltam rá
- Tudod, hogy ezt nem tehetem. Mellesleg most hova tartasz?
- Semmi közöd hozzá!
- Te is tudod, hogy van...
- Ha a lányokkal leszek, akkor békén hagysz?
- Misa, Frora és Hikari? - bólintottam - Hmm.. Rendben.
- Remek, akkor megyek, megkeresem őket. Te pedig addig szórakoztasd a kis... rajongóidat!
Na akkor már csak a lányokat kell megtalálnom.. Ja igaz is, Hikari is a mi iskolánkba jár... a 3-2-be...
Végigszaladtam a folyosón, de úgy éreztem, most nem tudnék velük találkozni... Egyenesen a tetőre rohantam... Elővettem a telefonom, és gyorsan írtam a lányoknak...
Elsétáltam a peremig, és leültem.. Könnyeim végig folytak arcomon... Hogy miért sírtam? Én magam se tudtam.. De nem tudtam abbahagyni... Csak úgy ömöltek könnyeim... Nem hallottam se az ajtócsapódást, se a közeledő lépteket... Csak akkor vettem észre a látogatómat, amikor leült mellém, és magához ölelt... Már annyira hiányzott az ölelése... Vállába fúrtam arcom, és kisírtam minden felgyülemlett bánatom...
- Ne kövess már folyton! Egyedül akarok lenni! - rivalltam rá
- Tudod, hogy ezt nem tehetem. Mellesleg most hova tartasz?
- Semmi közöd hozzá!
- Te is tudod, hogy van...
- Ha a lányokkal leszek, akkor békén hagysz?
- Misa, Frora és Hikari? - bólintottam - Hmm.. Rendben.
- Remek, akkor megyek, megkeresem őket. Te pedig addig szórakoztasd a kis... rajongóidat!
Na akkor már csak a lányokat kell megtalálnom.. Ja igaz is, Hikari is a mi iskolánkba jár... a 3-2-be...
Végigszaladtam a folyosón, de úgy éreztem, most nem tudnék velük találkozni... Egyenesen a tetőre rohantam... Elővettem a telefonom, és gyorsan írtam a lányoknak...
"Ha Ikuto kérdezi, a szünetben veletek voltam!"
Elsétáltam a peremig, és leültem.. Könnyeim végig folytak arcomon... Hogy miért sírtam? Én magam se tudtam.. De nem tudtam abbahagyni... Csak úgy ömöltek könnyeim... Nem hallottam se az ajtócsapódást, se a közeledő lépteket... Csak akkor vettem észre a látogatómat, amikor leült mellém, és magához ölelt... Már annyira hiányzott az ölelése... Vállába fúrtam arcom, és kisírtam minden felgyülemlett bánatom...
80. fejezet
Annyira más volt... Annyival jobb.. Közös reggeli a családdal... Már jó ideje nem éltem át... Most pedig annyira boldog vagyok... A reggeli alatt beszélgettünk... Elmeséltek néhány történetet a családunkról.. Én pedig kíváncsian hallgattam őket... A reggeli után visszamentem a szobámba, és készültem az iskolába... Beléptem, és csak ekkor jutott eszembe, hogy a naplóm Ikuto-nál van... Gyorsan megfordultam, az ajtómban ott állt ő... Hátát az ajtófélfának vetve, egyik karját zsebébe dugva, másikban a naplómat lóbálva mosolygott rám...
- Csak nem ezt keresed? - lökte el magát az ajtóból, és indult felém.
Zavartan bólintottam, majd elindultam én is felé. Amikor már csak egy lépés volt köztünk, megálltunk, egymásra néztünk...
- Esetleg visszakaphatnám? - meredtem rá.
- Persze. De előbb elárulod nekem, hogy miért is írtál rólam?
- É-én ne-nem i-is í-í-írtam r-rólad.... - dadogtam zavartan.
- Oh tényleg? - majd kinyitotta a kis könyvecskét - Akkor ez meg mi?
- FEJEZD BE! Nem volt jogod elolvasni - rivalltam rá.
- Ha rólam van szó benne, akkor igenis van hozzá jogom. Valamint emlékezz csak vissza, te magad bíztad rám...
- Igazad van.. Hatalmas hiba volt részemről - kaptam ki a kezéből.
- Na akkor igyekezz, mennünk kell az iskolába..
- Mennünk?
- Igen. Nem csak a testőröd és komornyikod vagyok, hanem a sofőröd is. Ezentúl én viszlek iskolába, és hozlak haza.
- Na azt már nem!
- De bizony. Miután végeztél az iskolában, kezdődnek a hercegnői óráid...
- Csak nem ezt keresed? - lökte el magát az ajtóból, és indult felém.
Zavartan bólintottam, majd elindultam én is felé. Amikor már csak egy lépés volt köztünk, megálltunk, egymásra néztünk...
- Esetleg visszakaphatnám? - meredtem rá.
- Persze. De előbb elárulod nekem, hogy miért is írtál rólam?
- É-én ne-nem i-is í-í-írtam r-rólad.... - dadogtam zavartan.
- Oh tényleg? - majd kinyitotta a kis könyvecskét - Akkor ez meg mi?
"El se hiszem, hogy találkoztam vele... Már korábban is megakadt rajta a szemem... De a ma esti után.. Istenem annyira jól csókol..."
- FEJEZD BE! Nem volt jogod elolvasni - rivalltam rá.
- Ha rólam van szó benne, akkor igenis van hozzá jogom. Valamint emlékezz csak vissza, te magad bíztad rám...
- Igazad van.. Hatalmas hiba volt részemről - kaptam ki a kezéből.
- Na akkor igyekezz, mennünk kell az iskolába..
- Mennünk?
- Igen. Nem csak a testőröd és komornyikod vagyok, hanem a sofőröd is. Ezentúl én viszlek iskolába, és hozlak haza.
- Na azt már nem!
- De bizony. Miután végeztél az iskolában, kezdődnek a hercegnői óráid...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)