Kiabálást hallottam kintről. Egy hang a nevemet kiáltotta. És közeledett. Lassan oldalra pillantottam, és megláttam a felém rohanó Ian-t. Amikor az ajtóhoz ért, vadul rángatni kezdte. De az csak nem engedett. Amaya mozdulatlanul állt, arcára egy gúnyos mosoly ült ki, ezzel tudtára adva, hogy nem áll szándékában kinyitni az ajtót. Ian egy fél méterrel hátrébb lépett, majd egy gyors mozdulattal berúgta az üvegajtót. Az üveg apró darabokra hullva esett a földre. Leesett állal bámultam rá. Jesszusom, mire képes még, amiről nem tudok? Átlépett a kitört üvegű ajtón keretén, és hozzám sietett. Megragadta a karom, magához húzott, és szorosan átölelt. Még az ingén keresztül is éreztem, hogy minden izma megfeszül.
- Jól vagy? - kérdezte zihálva.
- Pe-persze. Semmi bajom - dadogtam értetlenül.
Légzése lassan kezdett normálissá lassulni, és szívdobogásának dübörgése helyett is csak lágy lüktetést hallottam. Lassan engedett szorításán, de még mindig karjaiban tartott. Egy utolsó pillantást vetett rám, hogy megbizonyosodjék róla, tényleg nem esett bajom, majd Amaya felé fordult. Felnéztem rá, tekintetében gyilkos düh rejtőzött. Érzetem, hogyha nem teszek valamit, valaki megsérülhet. Döntöttem. El kell innen vinnem Ian-t, de AZONNAL... Amaya-val pedig majd később beszélek.
- Ian, menjünk - szorítottam meg a kezét, és amikor láttam, hogy nem reagál, tovább próbálkoztam - Szeretnék lepihenni. Még csak most kerültem ki a kórházból, és egy kissé elfáradtam.
Semmi reakció. Komolyan, ez már tényleg olyan volt, mint egy cowboy film.... Nincs ezeknek jobb dolguk? Várjunk... Ian megmozdult. Végre valahára... Felém fordult, és szemembe nézett.
- Igazad van, sajnálom. Te vagy a legfontosabb.
- Kö-köszönöm. Akkor kérlek, menjünk vissza hozzánk.
Még egy utolsó pillantást vetett Amaya-ra, majd derekamnál átkarolt, és távoztunk. Amikor a titkos ajtóhoz értünk, ő értetlenül meredt rám, hogy miért állok meg egy falnál. Tehát akkor nem találta meg a titkos gombot... De akkor mégis hogy jutott át? Ránéztem, és láttam, hogy térdénél nadrágja sáros... Szent egek... Csak nem... Csak nem átmászott?? Nem semmi ez a pasi nem semmi... Odaléptem hozzá, megöleltem, majd megnyomtam a falba rejtett gombot, és az ajtó kinyílt. Ő csodálkozva bámult maga elé, és óvatosan, szinte gyanakodva, hogy hamarosan becsukódik, félénken lépett át. A lányokat az ajtótól pár méterre odébb találtuk meg, ahogy egymásnak bakot tartva próbáltak átjutni a több, mint 2,5 méteres falon. Amikor megpillantottak, szemükből könnyeket hullatva futottak felém. Rám vetették magukat, a nyakamba borultak, és valamit próbáltak elmondani, de annyira sírtak, hogy beszédük érthetetlen volt. Átöleltem vállukat, és közben halkan suttogtam a fülükbe.
- Semmi baj. Jól vagyok. Nyugodjatok meg - meg hasonlókat.
Lassan zokogásuk szipogássá enyhült, majd mindannyian együtt bementünk a házba. Leültettem őket a nappaliban lévő asztalhoz, majd kisiettem a konyhába, és visszatértem 4 pohár friss zöld teával, és 4 szelet epertortával. A lányok szeme felcsillant, Ian pedig csodálkozva nézett. A lányok összenéztek, majd elnevették magukat.
- Akane nagyon jól főz - kezdte Frora.
- És persze süt - folytatta Misa
- És minden más ház körüli munkában is nagyon jó - fejezték be együtt.
Pár perc csend következett, majd Ian elmosolyodott, és felém fordult.
- Akkor jól választottam. Sose lesz szükségünk se szakácsra, se bejárónőre.
Erre a kijelentésre mindenki elnevette magát, és nem gondolt a holnapra, és az új tanulóra...