Egy nap feltűnik egy titokzatos férfi tanár, és teljesen felkavarja egy átlagosnak hitt lány életét. Megjelenésével sötét titkok látnak napvilágot, szívek törnek össze, szerelmek születnek, és lesznek semmivé. És mindez egy iskolában. Túl élik vajon a bonyodalmakat? Boldogok lehetnek együtt valaha is? Vár-e rájuk közös jövő, vagy a vér tönkretesz egy többéves, igaz szerelmet.......
40. fejezet
Barátnői, szinte rávettetek magukat a kocsira. Visongva ugráltak rajta körbe-körbe. Én is odaléptem hozzá, és végig húztam kezem a karosszérián. Lassan lemosolyodtam, és Ian-re néztem. Szemében láttam a büszkeséget. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Ő viszonozta az ölelésem. Lehajolt hozzám, és lágyan megcsókolt. Barátnőim elnémultak, és (gondolom) ránk meredtek. Majd egy diszkrétnek szánt köhögéssel visszarántottak a valóságba. Kibontakoztunk egymás öleléséből, és elindultunk a kocsihoz. Ian kinyitotta az anyósülés ajtaját, majd az ülést előre döntötte, hogy barátnőim bepattanhassanak hátra. Majd visszaállította az ülést, és mutatta, hogy szálljak be. Lehuppantam az ülésre, majd becsukta az ajtóm. Ő átment a kocsi előtt, majd beült mellém. Berakta a slusszkulcsot, elfordította, és a motor felbőgött. Akár egy leopárd... olyan volt a hangja. Barátnőim elnevették magukat, ezért Ian még párszor felbőgette a motort. Majd szinte füstölgő kerekekkel indultunk el. Amikor AHHOZ a kereszteződéshez értünk, testem minden izma megfeszült. Ian ezt észrevette, és egyik kezét az enyémre tette, hogy ezzel nyugtasson meg. Egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam, és éreztem, hogy izmaim egy kicsit elernyednek. Hálásan néztem rá, ő pedig rám mosolygott. A lányok az egész jelenetből nem értettek (ismét) semmit, de nekem ez nagyon is fontos volt. Pár perc múlva már a házunk előtt álltunk. Ian gyorsan kiszállt az autóból, majd kinyitotta nekem a kocsiajtót, és kiengedte a lányokat is. Hátra ment a csomagtartóhoz, és elővette belőle a táskámat, és még valamit.... Értetlenül néztem a kis csomagra. Odalépett hozzám, de válasz helyett csak megrázta a fejét. Egyelőre beletörődve a ház felé indultam. Bementem a kapun, majd a bejárati ajtón lévő számzárhoz léptem. Gyorsan bepötyögtem a 7 jegyű kódot, és az ajtó kinyílt. Még a lányok se jártak eddig nálam, ezért ők is meglepődtek, mikor beléptek a házba. Kívülről a házunk teljesen modernnek nézett ki. Európai stílusú, 2 emeletes háznak. Azonban belépve, mintha egy külön kis Japánba érkeznénk. Papírajtók, alacsony asztalok, a földön párnák, bonsai-ok és miniatűr sakurák mindenütt. A falon japán kanjival írt ősi versek, bölcseletek, itt-ott egy selyem kép. Azonban ez a kép megszakad, amikor elérkezünk a dolgozószobákig, és a konyháig. A dolgozószobákban minden a lehető legkorszerűbb volt. A legújabb számítógépek, modern, fémes hatású bútorok, egyszerű, szögletes formák. A konyhát pont tavaly újítottuk fel. Egy hatalmas konyhasziget, előtte 3 bárszék, mosogatógép, tűzhely, egy elrejtett hűtő, mikró, rizsfőző, kávé főző stb... Minden, ami egy háztartásbab kell. A lépcső felé vettük az irányt. A lányok kíváncsian lestek be a szobákba. A szüleim szobája nyugati stílusú volt. Mind színvilágilag, mind bútorilag, mind elrendezésileg. A következő szoba a 2 fürdő volt. Egyikben homályosított üvegű zuhanyzó (ami elég nagy 2 embernek), 2 kis "pipere" szekrény, mosdótál, egy hatalmas jakuzzi, és beépített spot lámpák voltak. Mindez egy barna-szürke színvilágban. A másik fürdő ennek szöges ellentéte volt. Egy hatalmas, japán stílusú kád, egy szauna rész, valamint egy olyan is helyiség, mint ami a nyilvános fürdőkben szokott lenni. A lányok kíváncsian siettek a következő ajtóhoz, én viszont feszengve álltam meg előtte. Egyből rájöttek, hogy az az én szobám... Ettől még izgatottabbak lettel. Ian mellém lépett, összekulcsolta ujjainkat, majd megszorította a kezem. Én felnéztem rá, ő pedig rám mosolygott, és bólintott. Vettem egy mély levegőt, majd mindketten, együtt rátettük a kezünk a kilincsre, és kinyitottuk az ajtót...
39. fejezet
Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz Ian reakciója... És nem csalódtam... Szeme elkerekedett, szája tátva maradt... Én elégedetten libbentem be, és előtte még forogtam is egyet-kettőt. Kacagva illegtem és billegtem, amikor végre feleszmélt, és megmozdult. Hiába volt köztünk 2,5-3 méter, ő egyetlen lépéssel mellettem termett, derekamnál elkapott, és megpörgetett a levegőben. Lenéztem rá a levegőből... Szemében gyermeki öröm csillogott. Miután lassan leengedett, szorosan karjába zárt, majd arcon csókolt. És ebben a pillanatban léptek be barátnőim. Eddigi lelkes (és legfőképp hangos) társalgásuk megszűnt. Csend lett. Mindkettőjük lélegzete elakadt, amikor megpillantottak minket. Ian kelletlenül engedett el, majd hátam mögé lépett, kezeit a vállamra tette.
- Azt hiszem ezt el kell magyaráznunk nekik...
- Magyaráznom - javítottam ki - Ne értsd félre, de szerintem neked is jobb lesz, ha én beszélek velük... vele... - tettem hozzá olyan halkan, hogy csak ő hallja.
- Rendben van. Igazad lehet... - levette kezeit vállamról, és én legszívesebben utána nyúltam volna, hogy ne menjen, de nem tehettem... - Majd a szobámban megvárlak.
Elhaladt a két lefagyott barátnőim mellett, de az ajtóból még visszafordult, és rám kacsintott. Én pedig elnevettem magam. Ez a srác menthetetlen.... tuti... Barátnőim szinte rám vetették magukat,
- Akane, itt meg mi folyik? Mi van köztetek a dokival?
- Igen, és mi van Sensei-el?
- Nos... Az igazság az, hogy Sensei-el nem jövök ki valami jól, viszont Ian nagyon kedves, és szórakoztató. Amióta csak ide kerültem ő kedves volt velem, és mindenben segített... Jobban megért, mint bármelyik férfi ismerősöm...
Ismét néma csend.... Kezdem megszokni... Lassan az ágyamhoz sétáltam, és felkaptam a bőröndömet.
- Na én megyek. Ti döntsétek el, hogy maradtok, avagy jöttök. De készüljetek fel, Ian is velünk tart - szóltam oda nekik a vállam fölött.
Kiléptem a szobából, majd hallom, hogy barátnőim vágtáznak utánam. A folyosó felénél értek be. Mintha mi sem történt volna, nevetve karoltak belém. A folyosó végén elfordultunk balra, és megálltunk Ian ajtaja előtt. Elengedtem a lányokat, és bekopogtam az ajtón. Pár másodperc múlva már fel is tűnt Ian. Rám mosolygott, megölelt, majd fogta a táskám, másik kezét pedig nekem nyújtotta. Én boldogan belekaroltam, barátnőim pedig mögöttünk ( szintén egymásba karolva ) lépkedtek. Így vonultunk ki a kórházból, Amint kiléptünk a kórház ajtaján, Ian-nel szinte egyszerre nevettünk fel. A lányok értetlenül néztek ránk, de nem foglalkoztunk velük. Innentől Ian vezetett minket. Átvágtunk a parkolón, és amikor megláttam milyen kocsinál áll meg Ian, nem kaptam levegőt. De hiszen ez.... ez egy Infiniti G37 Cabrio! Valami isteni kocsi. Kék színe pont olyan volt, mint a szeme. Ekkor sikoltozást hallottam a hátam mögül. Megfordulni se volt időm, barátnőim sikoltozva vetették magukat a kocsira. De... az igazat megvallva... nem is lehetett őket hibáztatni...
- Azt hiszem ezt el kell magyaráznunk nekik...
- Magyaráznom - javítottam ki - Ne értsd félre, de szerintem neked is jobb lesz, ha én beszélek velük... vele... - tettem hozzá olyan halkan, hogy csak ő hallja.
- Rendben van. Igazad lehet... - levette kezeit vállamról, és én legszívesebben utána nyúltam volna, hogy ne menjen, de nem tehettem... - Majd a szobámban megvárlak.
Elhaladt a két lefagyott barátnőim mellett, de az ajtóból még visszafordult, és rám kacsintott. Én pedig elnevettem magam. Ez a srác menthetetlen.... tuti... Barátnőim szinte rám vetették magukat,
- Akane, itt meg mi folyik? Mi van köztetek a dokival?
- Igen, és mi van Sensei-el?
- Nos... Az igazság az, hogy Sensei-el nem jövök ki valami jól, viszont Ian nagyon kedves, és szórakoztató. Amióta csak ide kerültem ő kedves volt velem, és mindenben segített... Jobban megért, mint bármelyik férfi ismerősöm...
Ismét néma csend.... Kezdem megszokni... Lassan az ágyamhoz sétáltam, és felkaptam a bőröndömet.
- Na én megyek. Ti döntsétek el, hogy maradtok, avagy jöttök. De készüljetek fel, Ian is velünk tart - szóltam oda nekik a vállam fölött.
Kiléptem a szobából, majd hallom, hogy barátnőim vágtáznak utánam. A folyosó felénél értek be. Mintha mi sem történt volna, nevetve karoltak belém. A folyosó végén elfordultunk balra, és megálltunk Ian ajtaja előtt. Elengedtem a lányokat, és bekopogtam az ajtón. Pár másodperc múlva már fel is tűnt Ian. Rám mosolygott, megölelt, majd fogta a táskám, másik kezét pedig nekem nyújtotta. Én boldogan belekaroltam, barátnőim pedig mögöttünk ( szintén egymásba karolva ) lépkedtek. Így vonultunk ki a kórházból, Amint kiléptünk a kórház ajtaján, Ian-nel szinte egyszerre nevettünk fel. A lányok értetlenül néztek ránk, de nem foglalkoztunk velük. Innentől Ian vezetett minket. Átvágtunk a parkolón, és amikor megláttam milyen kocsinál áll meg Ian, nem kaptam levegőt. De hiszen ez.... ez egy Infiniti G37 Cabrio! Valami isteni kocsi. Kék színe pont olyan volt, mint a szeme. Ekkor sikoltozást hallottam a hátam mögül. Megfordulni se volt időm, barátnőim sikoltozva vetették magukat a kocsira. De... az igazat megvallva... nem is lehetett őket hibáztatni...
38. fejezet
Ez a reggel más volt... a zsigereimben éreztem... Most nem ment el... Szinte egyszerre ébredtünk fel.. Álmos szemmel néztünk egymásra, majd szinte egyszerre, elmosolyodtunk... Lassan ültünk fel az ágyon, majd megöleltük egymást... Én kiszálltam az ágyból, és a kanapéra vetettem magam... Ian elment mellettem, és csak ekkor vettem észre, hogy van a szobába egy elrejtett helyiség... Utána néztem, és ekkor láttam csak, hogy amit eddig nem vettem észre, az nem más, mint egy gardrób... Ingek, nadrágok, cipők és zakók voltak benne... Válla felett rám nézett, kajánul elmosolyodott, és nekem csak ekkor esett le, hogy éppen öltözni készül... Zavarban voltam... éreztem... gyorsan elfordítottam a fejem, de még láttam, ahogy leveszi ingét, és felfedi kockás hasizmát, és elképesztő izmait.... Na ezt látnák meg az osztálytársaim.... Már nem érdekelné őket más pasi... Amikor visszajött elém egy világoskék ing,é s egy halvány, tört-fehér nadrág volt rajta. Az íróasztalához ment, és valamit elkezdett matatni.. Később meghallottam a kávéfőző zaját. Pár perc múlva, odajött hozzám, és kezembe nyomta az egyik bögrét, majd homlokon csókolt, és lehuppant mellém. Odabújtam hozzá, ő pedig egyik karjával átölelt. Akár a nászutasok... nevettem magamban... Igazából a tegnapi volt az első csókom.... Nem pont így képzeltem el.. Ez ... jobb volt, mint képzeltem ...
- Úgy tűnik, ismét visszacipelhetlek - nézett rám nevetve.
- Ki mondta neked, akár egyszer is, hogy cipelj? Tudok én járni a saját lábamon is... - mondtam neki, és orrom az égre emeltem...
Csend lett, majd egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. Megittuk a kávéinkat, majd ujjainkat összekulcsoltuk,é s indultunk vissza a szobámba. Ismét mindenki minket nézett... Már kezdtem megszokni... Nem tudott érdekelni semmi sem, amíg éreztem, hogy Ian keze az enyémbe fonódik... Sugdolózások foszlányai értek el hozzám, de nem figyeltem rájuk. A kórtermembe visszaérve kelletlenül engedtük el egymás kezét..
- Azt hisze ideje valami más ruhát is felvenned... Kezdj el csomagolni, hamarosan visszajövök - köszönt el.
A szekrényhez léptem, és elővettem az aljából a táskámat... Bementem a kis fürdőbe, és készülődni kezdte... Majd minden cuccom a táskámba pakoltam... Már vagy 5 perce végeztem a csomagolással, amikor Ian visszajött... Kezében egy szatyor volt... Nem mondott semmit, csak odalépett hozzám, kivette a szatyorból tartalmát, majd elém rakta...
- Ahogy gondoltam... Tökéletes... Na gyerünk öltözz át - és a kezembe nyomta a ruhát.
Besiettem a kis fürdőbe és sietve felvettem a sakura színű ruhát... Egy pánt nélküli, rózsaszín selyem ruha, amit a derekánál, és az alján csipke díszített... Még szerencse, hogy fekete szandál volt rajtam... Amint felvettem, úgy éreztem magam, mint egy hercegnő.. Megnéztem magam az apró tükörben, és a lélegzetem is elállt... Kopogás hallatszott az ajtón.... Vettem egy mély levegőt, majd kiléptem a kis helyiségből...
- Úgy tűnik, ismét visszacipelhetlek - nézett rám nevetve.
- Ki mondta neked, akár egyszer is, hogy cipelj? Tudok én járni a saját lábamon is... - mondtam neki, és orrom az égre emeltem...
Csend lett, majd egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. Megittuk a kávéinkat, majd ujjainkat összekulcsoltuk,é s indultunk vissza a szobámba. Ismét mindenki minket nézett... Már kezdtem megszokni... Nem tudott érdekelni semmi sem, amíg éreztem, hogy Ian keze az enyémbe fonódik... Sugdolózások foszlányai értek el hozzám, de nem figyeltem rájuk. A kórtermembe visszaérve kelletlenül engedtük el egymás kezét..
- Azt hisze ideje valami más ruhát is felvenned... Kezdj el csomagolni, hamarosan visszajövök - köszönt el.
A szekrényhez léptem, és elővettem az aljából a táskámat... Bementem a kis fürdőbe, és készülődni kezdte... Majd minden cuccom a táskámba pakoltam... Már vagy 5 perce végeztem a csomagolással, amikor Ian visszajött... Kezében egy szatyor volt... Nem mondott semmit, csak odalépett hozzám, kivette a szatyorból tartalmát, majd elém rakta...
- Ahogy gondoltam... Tökéletes... Na gyerünk öltözz át - és a kezembe nyomta a ruhát.
Besiettem a kis fürdőbe és sietve felvettem a sakura színű ruhát... Egy pánt nélküli, rózsaszín selyem ruha, amit a derekánál, és az alján csipke díszített... Még szerencse, hogy fekete szandál volt rajtam... Amint felvettem, úgy éreztem magam, mint egy hercegnő.. Megnéztem magam az apró tükörben, és a lélegzetem is elállt... Kopogás hallatszott az ajtón.... Vettem egy mély levegőt, majd kiléptem a kis helyiségből...
37. fejezet
Nem akartam elhinni, hogy mit tettem... Éreztem, hogy ő is meglepődik... Először el akart húzódni, de nem engedtem... Én is megfogtam arcát, és még közelebb húztam magamhoz... Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek.. De annyira jó volt... Végre elengedte magát, és visszacsókolt... Uhh... mennyire jól csókol... Úgy érzetem, mintha egy örökkévalóságig tartott volna... De éreztem, hogy a levegőm fogytán van... Kelletlenül, de elhúzódtam tőle.. Mindketten levegő után kapkodva néztünk egymás szemébe. Szeme csillogott, arcán pír égett... Haja kissé kócosan keretezte arcát, és pár tincs szeme elé hullt. Némi zavar, és rengeteg vágy tükröződött a szemében... Egy hirtelen mozdulattal a falhoz lökte magát, egyik kezével eltakarta az arcát, és lehajtotta a fejét...
- Mi-miért tetted? - kérdezte dadogva...
- Nem tudom... Úgy érzetem.... így... ezt kell tennem.... Sajnálom, igazad van. nem kellett volna... - gyorsan felálltam, és az ajtó felé indultam.
Ő ismét elkapta a karom... Mint egy szegény árva, úgy nézett rám...
- Ne menj - szólt halkan...
Zavartan bólintottam, és visszaültem az ágyra...
- Nem így értettem... csak.... csak megleptél ennyi... - mondta zavartan...
- Még magamat is megleptem vele- vallottam be halkan.
- Nem hittem volna, hogy ilyent teszel... de... de annyira örülök - s ismét átölelt..
Ölelésében nem volt se harag, se kétség.... Csak szeretett... Átöleltem vállát, és arcom vállába fúrtam... Pár perc múlva éreztem, hogy dőlni kezdünk.... Óvatosan ledőltünk az ágyra. A lámpát egyik kezével lekapcsoltam, majd betakarta mindkettőnket... Megfordultam, és hátammal hozzábújtam mellkasához... Egyik karjával átölelt, másik a feje alatt pihent... Szorosan magához húzott, és nem engedett el... Biztonságban éreztem magam.. mintha--- mintha hazaértem volna... Megtaláltam a helyem... Nem gondoltam se a holnapra, se a múltra, se a jövőre... Semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy megtaláltam azt, ki mindenkinél jobban ismer... Megtaláltam a társam, és többé sose engedem el... Nem számítanak se a szüleim, se a barátaim... Most csak mi ketten léteztünk... Egymás ölelésében, szinte eggyé váltunk... Egymás karjaiban talált ránk az álom.. ismét...
- Mi-miért tetted? - kérdezte dadogva...
- Nem tudom... Úgy érzetem.... így... ezt kell tennem.... Sajnálom, igazad van. nem kellett volna... - gyorsan felálltam, és az ajtó felé indultam.
Ő ismét elkapta a karom... Mint egy szegény árva, úgy nézett rám...
- Ne menj - szólt halkan...
Zavartan bólintottam, és visszaültem az ágyra...
- Nem így értettem... csak.... csak megleptél ennyi... - mondta zavartan...
- Még magamat is megleptem vele- vallottam be halkan.
- Nem hittem volna, hogy ilyent teszel... de... de annyira örülök - s ismét átölelt..
Ölelésében nem volt se harag, se kétség.... Csak szeretett... Átöleltem vállát, és arcom vállába fúrtam... Pár perc múlva éreztem, hogy dőlni kezdünk.... Óvatosan ledőltünk az ágyra. A lámpát egyik kezével lekapcsoltam, majd betakarta mindkettőnket... Megfordultam, és hátammal hozzábújtam mellkasához... Egyik karjával átölelt, másik a feje alatt pihent... Szorosan magához húzott, és nem engedett el... Biztonságban éreztem magam.. mintha--- mintha hazaértem volna... Megtaláltam a helyem... Nem gondoltam se a holnapra, se a múltra, se a jövőre... Semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy megtaláltam azt, ki mindenkinél jobban ismer... Megtaláltam a társam, és többé sose engedem el... Nem számítanak se a szüleim, se a barátaim... Most csak mi ketten léteztünk... Egymás ölelésében, szinte eggyé váltunk... Egymás karjaiban talált ránk az álom.. ismét...
36. fejezet
A kedvesen nézett rám, és közben arcom fürkészte... Vettem egy mély levegőt, mielőtt belekezdtem monológomba...
- Igazából semmi fontos.... csak egy butaság...
- De neked nem.. különben nem jöttél volna ide - kis szünet után némán bólintottam.
- Ma Sensei átjött a szobámba, hogy beszéljen velem... A múltkori esett óta nem beszéltünk.... Amikor átjött a holnapi kiengedésemről kezdett beszélni... Aztán arról, hogy sajnálja, hogy nem lehet majd mellet, hogy megóvjon a pletykáktól... Erre azt mondtam neki, hogy mivel a pletykáknak nincs alapjuk, ezért nem lesz belőle gond.. De erre azt mondta, hogy szeret... És ekkor bejött az a lány.. a múltkori... Aki Sensei menyasszonya... Éppen meghallotta, hogy mit mondott Sensei, és elkezdett kiabálni, és nekem esett... Sensei pedig megütötte, és ő is kiabált vele... Ettől én annyira ledöbbentem... Rájöttem, ha egyszer én is felidegesítem, lehet, hogy velem is ez történik majd... Tudom, hogy azt mondaná, hogy engem sose lenne képes bántani de akkor is... Nem lehet egy olyan férfival, aki megüt egy lányt...
Egy kis csend következett... Ian nem mondott semmit... Egy hosszú percig némaság vett kerül minket...
- Értem... Had mondjak valamit... Teljesen igazad van... Én ismerem, hogy milyen is valójában, maikor elveszti a fejét... Nem lehet neked könnyű látni, ezt az oldalát... Ráadásnak nem is először...
Némán bólintottam, és magamban hálát adtam azért, mert mellettem volt valaki, aki teljesen megért... Kinyújtotta felém egyik kezét, majd magához húzott... Fejemet mellkasához szorította... Átölelt, és szorosan tartott... Hallottam szíve dobogást... Megnyugtató volt.. Közelebb húzódtam hozzá, és én is átöleltem... Örültem... ő megértette azokat az érzéseimet, amiket még én sem értek igazán... Annyira jó volt, hogy van nekem... Úgy éreztem muszáj elmondanom neki... Vagy legalább kifejeznem valahogy....
- Ian.. - kezdtem én kis halkan - annyira köszönök neked mindent...
- Ugyan mit? - kérdezte azzal az immár jól ismert huncutsággal hangjában.
- Mindent.... azt, hogy vagy...
Elmosolyodott, arcomat két kezébe fogta, mélyen szemembe nézett.. Láttam mire készül... Az utolsó pillanatban elfordítottam az arcom, és ajkai arcom helyett a számhoz értek...
- Igazából semmi fontos.... csak egy butaság...
- De neked nem.. különben nem jöttél volna ide - kis szünet után némán bólintottam.
- Ma Sensei átjött a szobámba, hogy beszéljen velem... A múltkori esett óta nem beszéltünk.... Amikor átjött a holnapi kiengedésemről kezdett beszélni... Aztán arról, hogy sajnálja, hogy nem lehet majd mellet, hogy megóvjon a pletykáktól... Erre azt mondtam neki, hogy mivel a pletykáknak nincs alapjuk, ezért nem lesz belőle gond.. De erre azt mondta, hogy szeret... És ekkor bejött az a lány.. a múltkori... Aki Sensei menyasszonya... Éppen meghallotta, hogy mit mondott Sensei, és elkezdett kiabálni, és nekem esett... Sensei pedig megütötte, és ő is kiabált vele... Ettől én annyira ledöbbentem... Rájöttem, ha egyszer én is felidegesítem, lehet, hogy velem is ez történik majd... Tudom, hogy azt mondaná, hogy engem sose lenne képes bántani de akkor is... Nem lehet egy olyan férfival, aki megüt egy lányt...
Egy kis csend következett... Ian nem mondott semmit... Egy hosszú percig némaság vett kerül minket...
- Értem... Had mondjak valamit... Teljesen igazad van... Én ismerem, hogy milyen is valójában, maikor elveszti a fejét... Nem lehet neked könnyű látni, ezt az oldalát... Ráadásnak nem is először...
Némán bólintottam, és magamban hálát adtam azért, mert mellettem volt valaki, aki teljesen megért... Kinyújtotta felém egyik kezét, majd magához húzott... Fejemet mellkasához szorította... Átölelt, és szorosan tartott... Hallottam szíve dobogást... Megnyugtató volt.. Közelebb húzódtam hozzá, és én is átöleltem... Örültem... ő megértette azokat az érzéseimet, amiket még én sem értek igazán... Annyira jó volt, hogy van nekem... Úgy éreztem muszáj elmondanom neki... Vagy legalább kifejeznem valahogy....
- Ian.. - kezdtem én kis halkan - annyira köszönök neked mindent...
- Ugyan mit? - kérdezte azzal az immár jól ismert huncutsággal hangjában.
- Mindent.... azt, hogy vagy...
Elmosolyodott, arcomat két kezébe fogta, mélyen szemembe nézett.. Láttam mire készül... Az utolsó pillanatban elfordítottam az arcom, és ajkai arcom helyett a számhoz értek...
35. fejezet
Alig vártam, hogy beesteledjen, és mindenki elhagyja a kórházat... Az órámra pillantottam... Éjfél múlt pár perccel... Eljött az én időm.. Kimásztam az ágyból, és óvatosan kinyitottam szobám ajtaját.. Körbe kémleltem.. Sehol senki... Lassan indultam el... Most céltudatosan kerestem azt a szobát, nem úgy, mint legutóbb... Most nem szűrődött ki fény az ajtó alatt... Reméltem, azért nem alszik... Most muszáj beszélnem vele... Lassan nyitottam az ajtót... Odabent sötétség honolt... Óvatosan lépkedtem.. Tudtam minden bútorról, hogy hol van, azért gond nélkül jutottam el az ágyig... Óvatosan fölé hajoltam.. Aludt... Hallottam, lágy, egyenletes szuszogását... Muszáj lesz majd máskor beszélnem vele.. Nem a akarom felébreszteni... Biztos nehéz napja volt... Amikor megfordultam, és épp indulni készültem, egy kar megragadt... Kis híján felsikoltottam...
- Mmmm.. hová mész? - szólalt meg, mély, rekedtes hangon..
- A frászt hoztad rám.. muszáj volt így megijesztened?
- Hááát... nem is tudom ki tört be kihez...
- Ez nem volt betörés - magyarázkodtam, és hálás voltam a sötétségnek, ami elrejtette zavaromat.
- Akkor minek neveznéd? - kérdezte hangjában némi huncutsággal.
Na jó ebből elég... Fogtam magam leültem az ágyára, és belekezdtem mondókámba...
- Nem is olyan rég azt mondtad hogy elmondhatok neked mindent.... ezért jöttem ide..
Felült ágyában, és a kis villany kapcsolója felé nyúlt. Halvány, derengő fény jelent meg a szobában... Csak annyi világosságot adott, hogy lássuk egymást... Akár a gyertyaláng... Tekintetem rá emeltem, és belenéztem gyönyörű kék szemébe, amit most egyetlen érzelem uralt... az együttérzés...
- Mmmm.. hová mész? - szólalt meg, mély, rekedtes hangon..
- A frászt hoztad rám.. muszáj volt így megijesztened?
- Hááát... nem is tudom ki tört be kihez...
- Ez nem volt betörés - magyarázkodtam, és hálás voltam a sötétségnek, ami elrejtette zavaromat.
- Akkor minek neveznéd? - kérdezte hangjában némi huncutsággal.
Na jó ebből elég... Fogtam magam leültem az ágyára, és belekezdtem mondókámba...
- Nem is olyan rég azt mondtad hogy elmondhatok neked mindent.... ezért jöttem ide..
Felült ágyában, és a kis villany kapcsolója felé nyúlt. Halvány, derengő fény jelent meg a szobában... Csak annyi világosságot adott, hogy lássuk egymást... Akár a gyertyaláng... Tekintetem rá emeltem, és belenéztem gyönyörű kék szemébe, amit most egyetlen érzelem uralt... az együttérzés...
34. fejezet
Mit keres itt már megint ez a lány? Láttam, ahogy Sensei arca eltorzul.. Nem tudtam, hogy vajon a meglepetéstől vagy a dühtől... A lány felváltva nézett rám, és Sensei-re... Se ő, se mi nem szólaltunk meg... Legalábbis egy darabig... Egyszer csak Sensei hangját hallottam meg...
- Hiro? Te mit keresel itt?
MI??????????? HIRO????? Tehát ő az új osztálytársunk? Na remek... Egy újabb ellenség... Mintha nem lenne eddig is elég...
- Ugyan már.... hogy kérdezhetsz ilyet, kedvesem? - nézett mézes-mázosan Sensei-re.
Szinte megfagytam.. Sensei nem tett semmit.. Vagyis tett, de nem azt, amire számítottam... Egyszerűen pofon vágta... Nem akartam hinni a szememnek... A lány értetlenül, könnybe lábadt szemmel nézett rá...
- Miért? - kérdezte halkan.
- Megmondtam már neked ezerszer, hogy engem felejts el. Miért nem vagy képes felfogni? NEM SZERETLEK! Érted? Sose szerettelek, és nem is foglak... Nem érdeklenek se a te szüleid, se az enyémek... Az én életemről nem ők fognak dönteni! - dühöngött....
Úgy éreztem, hogy már láttam őt ilyennek, de először nem jutott eszembe, hogy mikor is... De utána rájöttem... Amiikor megszökött tegnap az őrei elől, csakhogy láthasson... Amikor bevallotta, hogy kémkedik utánam...
- Mégis miért nem? Annyi mindent megtettem érted... De te mégse szeretsz?
- Nem... sose foglak szeretni, mivel már évek óta egy lányért dobog a szívem. Érte - mutatott felém.
A lány, khmm... Hiro arra nézett, amerre Sensei mutatott, és tekintetünk találkozott. Szemében láttam a csalódást, a bánatot, a szerelmet és... dühöt... Most már fix, hogy ellenség.... Ekkor nem várt reakció következett...
- Hogy ő? De hát még csak nem is csinos... Nem is gazdag.. Mit akarsz te egy ilyen lánytól? - förmedt rám.
- ezt most hagyd abba? Milyen jogon beszélsz így? Csak azért, mert az apád gazdag? Az nem a TE pénzed, hanem az APÁDÉ! Ezt jól jegyezd meg! Neked sincs SEMMID! Világos? És most azonnal tűnj el innen. Nem akarlak többet itt látni, se a közelünkben...
-NEM - üvöltötte - Én sose adom fel! Majd meglátod! Nem tudsz tőlem ilyen könnyen megszabadulni - azzal kirohant a szobából...
Ismét csend ereszkedett ránk... Próbáltam feldolgozni az előbb történteket.. Tudom, hogy ennek most részben.. sőt nagyon is örülnöm kéne... de nem tudok... Valamiért haragszom rá... és nem is kicsit...
- Sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned... - fordult felém.
- Azt elhiszem. Most pedig te is menj el - mondtam komoran.
- Miért? Még mindig haragszol valami miatt?
- Csak menj el - szóltam oda ismét.
- Ahogy akarod - majd kiment.
Nem... Most nem vagyok képes beszélni vele, vagy csak ránézni... ezek után nem... Találnom kell egy helyet, ahova elrejtőzhetek előle... De mégis hova? ... Ian! Ő biztos segít nekem.... Ha Róla van szó, csakis Ő segíthet... Ezt eldöntöttem... Este ismét meglátogatom Ian-t...
- Hiro? Te mit keresel itt?
MI??????????? HIRO????? Tehát ő az új osztálytársunk? Na remek... Egy újabb ellenség... Mintha nem lenne eddig is elég...
- Ugyan már.... hogy kérdezhetsz ilyet, kedvesem? - nézett mézes-mázosan Sensei-re.
Szinte megfagytam.. Sensei nem tett semmit.. Vagyis tett, de nem azt, amire számítottam... Egyszerűen pofon vágta... Nem akartam hinni a szememnek... A lány értetlenül, könnybe lábadt szemmel nézett rá...
- Miért? - kérdezte halkan.
- Megmondtam már neked ezerszer, hogy engem felejts el. Miért nem vagy képes felfogni? NEM SZERETLEK! Érted? Sose szerettelek, és nem is foglak... Nem érdeklenek se a te szüleid, se az enyémek... Az én életemről nem ők fognak dönteni! - dühöngött....
Úgy éreztem, hogy már láttam őt ilyennek, de először nem jutott eszembe, hogy mikor is... De utána rájöttem... Amiikor megszökött tegnap az őrei elől, csakhogy láthasson... Amikor bevallotta, hogy kémkedik utánam...
- Mégis miért nem? Annyi mindent megtettem érted... De te mégse szeretsz?
- Nem... sose foglak szeretni, mivel már évek óta egy lányért dobog a szívem. Érte - mutatott felém.
A lány, khmm... Hiro arra nézett, amerre Sensei mutatott, és tekintetünk találkozott. Szemében láttam a csalódást, a bánatot, a szerelmet és... dühöt... Most már fix, hogy ellenség.... Ekkor nem várt reakció következett...
- Hogy ő? De hát még csak nem is csinos... Nem is gazdag.. Mit akarsz te egy ilyen lánytól? - förmedt rám.
- ezt most hagyd abba? Milyen jogon beszélsz így? Csak azért, mert az apád gazdag? Az nem a TE pénzed, hanem az APÁDÉ! Ezt jól jegyezd meg! Neked sincs SEMMID! Világos? És most azonnal tűnj el innen. Nem akarlak többet itt látni, se a közelünkben...
-NEM - üvöltötte - Én sose adom fel! Majd meglátod! Nem tudsz tőlem ilyen könnyen megszabadulni - azzal kirohant a szobából...
Ismét csend ereszkedett ránk... Próbáltam feldolgozni az előbb történteket.. Tudom, hogy ennek most részben.. sőt nagyon is örülnöm kéne... de nem tudok... Valamiért haragszom rá... és nem is kicsit...
- Sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned... - fordult felém.
- Azt elhiszem. Most pedig te is menj el - mondtam komoran.
- Miért? Még mindig haragszol valami miatt?
- Csak menj el - szóltam oda ismét.
- Ahogy akarod - majd kiment.
Nem... Most nem vagyok képes beszélni vele, vagy csak ránézni... ezek után nem... Találnom kell egy helyet, ahova elrejtőzhetek előle... De mégis hova? ... Ian! Ő biztos segít nekem.... Ha Róla van szó, csakis Ő segíthet... Ezt eldöntöttem... Este ismét meglátogatom Ian-t...
33. fejezet
Na újra itt a reggel... Most viszont végre aludtam is... Amikor felébredtem, mellettem egy elvél várt... Elvettem, szétnyitottam, és rögtön felismertem az írást...
"Jó reggelt Csipkerózsika :) Kíváncsi voltam, ma este is meglátogatsz-e, de úgy tűnik ez e kegy, csak egyszer áll... Gondolom örülsz, hogy holnap már hazamehetsz, de ne feledd vigyázó tekintetem mindig rajtad lesz, még az iskolában is... Hallottam, hogy ma bejön pár osztálytársad, ahogy ismerlek, a hátad közepére kívánod őket, de azért sok szerencsét
Ian"
Amikor végig olvastam a kis történetet, önkéntelenül és elmosolyodtam. Jobban ismer, mint bárki... Gyorsan elraktam a levelet, majd kimásztam az ágyból, és gyorsan átöltöztem. Még szerencse, mivel pár perc múlva be is állítottak barátnőim, nyomukban Amya-val, és lány hordával.... De tényleg.. szó szerint, mint egy hiéna horda.... Hallottam, ahogy a lányok suttognak nekik, és bele karolnak.. De ő mindenkit leráz magáról, és tekintetével engem keres...Én az ablakon kémleltem ki, és lélekben teljesen máshol jártam... Valahol, ahol azokkal lehetek, akiket szeretek.. valahol, ahol nincs ennyi .... hmm... hiéna... valahol, ahol az lehet, aki vagyok...Ekkor kinyílt az ajtóm, és Ian állt ott..... Örömömben majdnem felkiáltottam.... De csak egy örömteli pillantást küldtem felé... Láttam, hogy észrevesz, és rám mosolyog... Majd felelősségteljes hangon a többiekhez fordult...
- Sziasztok, bocsi a zavarásért, de a kis betegünknek szüksége lenne egy kis nyugalomra, és csendre. Szóval kérlek titeket, hogy most menjetek...
A lányok sóhajtozva néztek egymásra, majd amikor Ian egy angyali mosolyt küldött feléjük, mind elolvadtak, és örömmel követték, egyenesen ki a szobámból. Barátnőim rám néztek, majd amikor intettem nekik, ők is kimentek, és végre egyedül maradtam... Annyira örültem a csendnek... Becsuktam a szemem, és csak élveztem a csendet... Kopogtattak.. Sensei lépett be a szobámba...
- Szervusz... Hallottam, hogy holnap kiengednek... Tehát már jobban érzed magad?
- Igen... Holnap haza mehetek... És te mikor... téged mikor engednek ki?
- Még nem tudni... Sajnálom, hogy nem lehet majd veled az iskolában... Én is hallottam, hogy mikor terjesztenek... Biztos nem lesz egyszerű egyedül megbirkóznod vele...
- Nem lesz nehéz... én is jól tudom, hogy nincs semmi alapja...
- De hát én szeretlek, téged.... - mondta kedves, mély hangon...
- Hogy mit mondtál? - lépett be az az idegen lány, aki Sensei menyasszonyának mondja magát....
32. fejezet
Értetlenül maradtam magam elé... Pár perc mintha egyszerűen csak kiesett volna... Éreztem, hogy kirázz a hideg, ezért bebújtam a takaróm alá, és megpróbáltam elaludni. Mire úgy éreztem, hogy sikerülhet, barátnőim rontottak be a szobába, Amaya-val együtt. Egy hatalmas sóhaj közepette felkeltem, és feléjük fordultam.
- Szervusz Akane, milyen estéd volt? - kérdezték a lányok szinte egyszerre.
- Egy kicsit zavaros, de semmi gond. Azt hiszem ez nálam normális.
A lányok értetlenül néztek maguk elé, majd egymásra néztek, megrántották a vállukat, és ismét mesélni kezdtek. Elmondták miket gondoltak ki a szórakoztatásomra, és hogy megbeszélték az osztállyal, hogy mind bejönnek engem meglátogatni.
- Lányok ez nem éppen a legjobb ötlet... Nem vagyok valami jóban a lányokkal... Ti is tudjátok miért...
- Tudjuk, de akkor is... Ha ő is itt lesz, akkor nem lesz semmi gond - legyintett Frora.
- Ti meg mégis miről beszéltek? - kapcsolódott be a beszélgetésebe Amaya.
- Gondolom te is tisztában vagy vele, mennyire oda vannak érted a lányok... Na mi ezt most szépen kihasználjuk... Lényeg, hogy holnap suli után Akane minden osztálytársa itt lesz, ezért neked is itt kell lenned. Rögtön suli után ide kell jönnöd, értetted?? - meredtek rá egyszerre.
Szegény fiú teljesen lesokkolt. Nem csodálom... Ha a barátnőim valamit a fejükbe vesznek, nem lehet őket lebeszélni róla.... A nap többi része összemosódott... Emlékszem, hogy társasoztam a lányokkal, majd elvittek valamiféle vizsgálatra... utána egy kártyaparti Amaya-val, aztán egy nővér jött, és segített megmosakodni, majd átöltözni... Amikor észbe kaptam, ismét este volt... egész nap nem láttam őket... Se Ian-t, se Sensei-t... Valamiért úgy éreztem, hogy valami itt nincs rendben... mintha gonosz felhők közeledtek volna.... De a nap jó híre az volt, hogy holnap után már kiengednek.. Tehát ha túlélem a holnapi lányrohamot, akkor haza is mehetek... Sensei-t nem tudom mikor engedik ki.... Ja és még valami.... Majdnem elfelejtettem.... A lányok mondták, hogy a jövő héttől lesz egy új osztálytársunk... Azt mondták, hogy azért váltott iskolát, mert a szülei elköltöztek... Biztos nehéz lehetett otthagynia a barátait... Ha jól emlékszem a neve... mi is volt? óóó, igen... Hiro....
- Szervusz Akane, milyen estéd volt? - kérdezték a lányok szinte egyszerre.
- Egy kicsit zavaros, de semmi gond. Azt hiszem ez nálam normális.
A lányok értetlenül néztek maguk elé, majd egymásra néztek, megrántották a vállukat, és ismét mesélni kezdtek. Elmondták miket gondoltak ki a szórakoztatásomra, és hogy megbeszélték az osztállyal, hogy mind bejönnek engem meglátogatni.
- Lányok ez nem éppen a legjobb ötlet... Nem vagyok valami jóban a lányokkal... Ti is tudjátok miért...
- Tudjuk, de akkor is... Ha ő is itt lesz, akkor nem lesz semmi gond - legyintett Frora.
- Ti meg mégis miről beszéltek? - kapcsolódott be a beszélgetésebe Amaya.
- Gondolom te is tisztában vagy vele, mennyire oda vannak érted a lányok... Na mi ezt most szépen kihasználjuk... Lényeg, hogy holnap suli után Akane minden osztálytársa itt lesz, ezért neked is itt kell lenned. Rögtön suli után ide kell jönnöd, értetted?? - meredtek rá egyszerre.
Szegény fiú teljesen lesokkolt. Nem csodálom... Ha a barátnőim valamit a fejükbe vesznek, nem lehet őket lebeszélni róla.... A nap többi része összemosódott... Emlékszem, hogy társasoztam a lányokkal, majd elvittek valamiféle vizsgálatra... utána egy kártyaparti Amaya-val, aztán egy nővér jött, és segített megmosakodni, majd átöltözni... Amikor észbe kaptam, ismét este volt... egész nap nem láttam őket... Se Ian-t, se Sensei-t... Valamiért úgy éreztem, hogy valami itt nincs rendben... mintha gonosz felhők közeledtek volna.... De a nap jó híre az volt, hogy holnap után már kiengednek.. Tehát ha túlélem a holnapi lányrohamot, akkor haza is mehetek... Sensei-t nem tudom mikor engedik ki.... Ja és még valami.... Majdnem elfelejtettem.... A lányok mondták, hogy a jövő héttől lesz egy új osztálytársunk... Azt mondták, hogy azért váltott iskolát, mert a szülei elköltöztek... Biztos nehéz lehetett otthagynia a barátait... Ha jól emlékszem a neve... mi is volt? óóó, igen... Hiro....
31. fejezet
Engem nézett.. Azokkal a hatalmas szemekkel csak engem nézett... Láttam bennük az örömöt, boldogságot és szomorúságot is...
- Sajnálom, tényleg nem kellett volna- mondtam...
- Semmi gond... Örülök, hogy ezt elmondtad... ezért cserébe én is elmondom neked az egészet... legalábbis nagy vonalakban... Régen minden időmet vele töltöttem, és az igazat megvallva nagyon kedveltem... szinte már szerelme voltam belé... De tudtam, hogy ő mást szeret... De nem zavart... Úgy gondoltam, boldog leszek, amíg mellette lehetek.. De egy nap felhívott a nagymama, hogy van számomra egy feladata.. Figyelnem kell Kaito-t.. Ő is akkoriban hagyott ott téged... Emlékszem, napokig...nem is hónapokig emlegetett téged éjjel-nappal.. Utánad akart menni.. pontosabban vissza hozzád... Nem egyszer megszökött, de én mindig megtaláltam, és visszahoztam... Talán ez az oka, hogy most ennyire gyűlöl.... Azt hiszi, hogy én szakítottam el tőled...
- De igazából ez nem így törtétnt.. Ráadásul nem csak őt szakították el tőlem, hanem téged is Misa-tól... - mondtam szomorúan...
- Igen... Borzasztó volt a tudat, hogy engem vár... Az ott maradt dadusom minden héten írt levelet... Mindig megírta, hogy Misa naponta hányszor ment át engem keresni, hogy milyen szomorú volt amikor nem talált... Akár hányszor olvastam a levelet, össze szorult a szívem... És egy kicsit én is elkezdtem utálni Kaito-t... mivel ha nem kell rá vigyáznom, végig mellette maradhattam volna...
Elhallgatott... rájöttem, hogy azért, mert nem tudja tovább visszatartani a könnyeit.... Gyorsan leugrottam az ágyról, elfordítottam a zárat, majd leültem mellé, és átöltetem... Ismét halkan szipogni kezdett... Magamhoz húztam, és szorosan öleltem... Amikor éreztem, hogy már nem rázza a vállát a sírás, kicsit lazítottam az ölelésen, majd ő kicsit elhúzódott, és bánakózó tekintettel nézett rám...
- Sajnálom... már megint előtted sírok.. Tudom, hogy nem ilyennek képzeltél el...
- Ugyan már... Jobb vagy, mint képzeltem... Az ilyen vonásaidat nem kell szégyellned... Pont ezektől vagy kedves, és szeretetre méltó...
- Akkor nem utálsz? - nézett rám hatalmas, kisírt szemekkel.
- Nem, nem utállak. Éppen ellenkezőleg - mosolyogtam rá.
Ő megölelt, majd az arcomra nyomott egy puszit, zavartan elfordult, majd kirohant a kórteremből... Én meglepődve ültem az ágyon, az arcom fogva, ahol az előbb Ian ajkai hozzáértek a bőrömhöz....
- Sajnálom, tényleg nem kellett volna- mondtam...
- Semmi gond... Örülök, hogy ezt elmondtad... ezért cserébe én is elmondom neked az egészet... legalábbis nagy vonalakban... Régen minden időmet vele töltöttem, és az igazat megvallva nagyon kedveltem... szinte már szerelme voltam belé... De tudtam, hogy ő mást szeret... De nem zavart... Úgy gondoltam, boldog leszek, amíg mellette lehetek.. De egy nap felhívott a nagymama, hogy van számomra egy feladata.. Figyelnem kell Kaito-t.. Ő is akkoriban hagyott ott téged... Emlékszem, napokig...nem is hónapokig emlegetett téged éjjel-nappal.. Utánad akart menni.. pontosabban vissza hozzád... Nem egyszer megszökött, de én mindig megtaláltam, és visszahoztam... Talán ez az oka, hogy most ennyire gyűlöl.... Azt hiszi, hogy én szakítottam el tőled...
- De igazából ez nem így törtétnt.. Ráadásul nem csak őt szakították el tőlem, hanem téged is Misa-tól... - mondtam szomorúan...
- Igen... Borzasztó volt a tudat, hogy engem vár... Az ott maradt dadusom minden héten írt levelet... Mindig megírta, hogy Misa naponta hányszor ment át engem keresni, hogy milyen szomorú volt amikor nem talált... Akár hányszor olvastam a levelet, össze szorult a szívem... És egy kicsit én is elkezdtem utálni Kaito-t... mivel ha nem kell rá vigyáznom, végig mellette maradhattam volna...
Elhallgatott... rájöttem, hogy azért, mert nem tudja tovább visszatartani a könnyeit.... Gyorsan leugrottam az ágyról, elfordítottam a zárat, majd leültem mellé, és átöltetem... Ismét halkan szipogni kezdett... Magamhoz húztam, és szorosan öleltem... Amikor éreztem, hogy már nem rázza a vállát a sírás, kicsit lazítottam az ölelésen, majd ő kicsit elhúzódott, és bánakózó tekintettel nézett rám...
- Sajnálom... már megint előtted sírok.. Tudom, hogy nem ilyennek képzeltél el...
- Ugyan már... Jobb vagy, mint képzeltem... Az ilyen vonásaidat nem kell szégyellned... Pont ezektől vagy kedves, és szeretetre méltó...
- Akkor nem utálsz? - nézett rám hatalmas, kisírt szemekkel.
- Nem, nem utállak. Éppen ellenkezőleg - mosolyogtam rá.
Ő megölelt, majd az arcomra nyomott egy puszit, zavartan elfordult, majd kirohant a kórteremből... Én meglepődve ültem az ágyon, az arcom fogva, ahol az előbb Ian ajkai hozzáértek a bőrömhöz....
30. fejezet
Láttam rajta, hogy elég fáradt... Mégis amikor engem megpillantott, elmosolyodott. Angyali mosollyal arcán elsétált az íróasztaláig, felkapta kávéját, majd leült mellém.... Szótlanul iszogatta a kávét, szemei csukva voltak. Látszólag élvezte a kávé aromáját... De az igazság az volt, hogy összeszedte a gondolatait, mivel ő se nagyon tudta, mit is mondhatna nekem... És ezzel én is így voltam. Miután megitta kávéját, lazán a kanapé melletti kis asztalkára tette, és ismét előrehajolt térdeire támaszkodva, mint tegnap este is...
- A tegnapival kapcsolatban... - kezdet halk, kifürkészhetetlen hangon - sajnálom, ha gondot okoztam... magam sem tudom mire és miért reagáltam így....
- Se-semmi baj - dadogtam hangomat keresve
Felém fordult, és rám mosolygott...
- Azt hiszem, ideje lenne visszamennem a kórtermembe... A barátaim valószínűleg hamarosan itt lesznek.....
- Igazad van... Már csak azt kéne kitalálnunk, hogy juttatunk ki innen....
S elgondolkozott... Pár perc múlva arcán megjelent a kaján mosoly, majd hirtelen felállt, és odalépett hozzám. Értetlenül néztem fel rá, majd hirtelen lehajolt, és felkapott. Én csak egy halk nyikkanás szerű hangot tudtam magamból kicsikarni, mire ő már az ajtóban állt, karjaiban velem... Nem értettem, hogy ezzel pontosan mit akar, de mivel egyszer már vitt így a karjába, eléggé élveztem a helyzetet. Most nem az összesúgó nővérekre és orvosokra figyeltem, hanem csakis rá. Olyan volt, mintha egy külön világban lennénk... számomra most csak ő létezett... A szobámban szerencsére nem volt senki, amikor mi beléptünk. Óvatosan letett, majd az ágyamhoz kísért, és lefektetett... Leült az ágyam mellé, és betakart.
- Na akkor ezzel meg is vagyunk. Ha bárki kérdezné, hogy miért voltál a szobámban, mondd meg neki, hogy reggel csináltam egy gyors felmérést. Ennyi az egé....
De ekkor elhallgatott. Tekintete a padlóra szegeződött... Követtem pillantását, és megláttam... A fénykép, amit kivettem az albumból, most ott hevert a padlón... Alaposan megnéztem, és végre felismertem a lányt, aki rajta volt.. Hogy is nem ismertem fel eddig... Lehajolt a fényképért, és hitetlenkedve meredt rá... Szemei tágra nyíltak... Nem tudtam mit is mondhatnék.. agyam gőz erővel dolgozott, hogy kitaláljon valami ostoba kifogást, de hiába... már késő volt... Az egyetlen amit tehettem, hogy elmondom az igazat...
- Sajnálom, hogy elvettem.. Tudom, hogy nem lett volna szabad elvennem, és kutakodnom... Amíg vártam rád, addig gondoltam, hogy körülnézek... És megtaláltam azt az albumot... És amikor megláttam ezt a képet.. Olyan ismerős volt rajta a lány, de először nem tudtam, hogy honnan.... mégis honnan ismered....
- Misa-t? - szakított félbe - Nos igazából ez egy hosszú történet... Igazából Misa valamelyest kapcsolatban van az én családommal... Kicsit bonyolult a dolog, ezért ne is feszegessük... Elég annyi, hogy kiskora óta ismerem, de olyan 7 éves koromban úgymond el kellett hagynom.. azért, hogy Kaito-ra figyeljek... Nem csoda, hogy nem ismert meg, amikor találkoztunk.... De te honnan tudtad, hogy én vagyok a képen? Teljesen máshogy nézek ki...
- Ez egyszerű... A szemedben csillogó boldogság ugyan az maradt... Ugyanazt láttam tegnap este, mint itt a képen... - mosolyogtam rá...
- A tegnapival kapcsolatban... - kezdet halk, kifürkészhetetlen hangon - sajnálom, ha gondot okoztam... magam sem tudom mire és miért reagáltam így....
- Se-semmi baj - dadogtam hangomat keresve
Felém fordult, és rám mosolygott...
- Azt hiszem, ideje lenne visszamennem a kórtermembe... A barátaim valószínűleg hamarosan itt lesznek.....
- Igazad van... Már csak azt kéne kitalálnunk, hogy juttatunk ki innen....
S elgondolkozott... Pár perc múlva arcán megjelent a kaján mosoly, majd hirtelen felállt, és odalépett hozzám. Értetlenül néztem fel rá, majd hirtelen lehajolt, és felkapott. Én csak egy halk nyikkanás szerű hangot tudtam magamból kicsikarni, mire ő már az ajtóban állt, karjaiban velem... Nem értettem, hogy ezzel pontosan mit akar, de mivel egyszer már vitt így a karjába, eléggé élveztem a helyzetet. Most nem az összesúgó nővérekre és orvosokra figyeltem, hanem csakis rá. Olyan volt, mintha egy külön világban lennénk... számomra most csak ő létezett... A szobámban szerencsére nem volt senki, amikor mi beléptünk. Óvatosan letett, majd az ágyamhoz kísért, és lefektetett... Leült az ágyam mellé, és betakart.
- Na akkor ezzel meg is vagyunk. Ha bárki kérdezné, hogy miért voltál a szobámban, mondd meg neki, hogy reggel csináltam egy gyors felmérést. Ennyi az egé....
De ekkor elhallgatott. Tekintete a padlóra szegeződött... Követtem pillantását, és megláttam... A fénykép, amit kivettem az albumból, most ott hevert a padlón... Alaposan megnéztem, és végre felismertem a lányt, aki rajta volt.. Hogy is nem ismertem fel eddig... Lehajolt a fényképért, és hitetlenkedve meredt rá... Szemei tágra nyíltak... Nem tudtam mit is mondhatnék.. agyam gőz erővel dolgozott, hogy kitaláljon valami ostoba kifogást, de hiába... már késő volt... Az egyetlen amit tehettem, hogy elmondom az igazat...
- Sajnálom, hogy elvettem.. Tudom, hogy nem lett volna szabad elvennem, és kutakodnom... Amíg vártam rád, addig gondoltam, hogy körülnézek... És megtaláltam azt az albumot... És amikor megláttam ezt a képet.. Olyan ismerős volt rajta a lány, de először nem tudtam, hogy honnan.... mégis honnan ismered....
- Misa-t? - szakított félbe - Nos igazából ez egy hosszú történet... Igazából Misa valamelyest kapcsolatban van az én családommal... Kicsit bonyolult a dolog, ezért ne is feszegessük... Elég annyi, hogy kiskora óta ismerem, de olyan 7 éves koromban úgymond el kellett hagynom.. azért, hogy Kaito-ra figyeljek... Nem csoda, hogy nem ismert meg, amikor találkoztunk.... De te honnan tudtad, hogy én vagyok a képen? Teljesen máshogy nézek ki...
- Ez egyszerű... A szemedben csillogó boldogság ugyan az maradt... Ugyanazt láttam tegnap este, mint itt a képen... - mosolyogtam rá...
29. fejezet
Friss kávé illat csapta meg az orrom.. Ahogy lassan résnyire nyitottam a szeme, fény töltötte be a kis szobát... Furcsa.. úgy emlékeztem, hogy egy kanapén aludtam el, most mégis egy ágyban voltam.. Nyakig betakarva... Lassan felültem, és körbenéztem a kis helyiségben.. Este nem volt időm itt körbenézni... A szoba tényleg elég kicsi volt... Az egyik falat teljesen elfedte egy hatalmas könyvespolc, amin a tegnapihoz hasonló könyvóriások terpeszkedtek, a többi falon diplomák, oklevelek, ás tájképek voltak. A szoba bútorzatát mindössze egy kanapé, az íróasztal és a hozzá tartozó szék, egy fotel és ez az ágy adta... Lassan kiszálltam az ágyból, és megpróbáltam csendben visszaosonni a szobámba, de amikor kikukucskáltam az ajtón, odakint már mindenki sürgött-forgott.... Tudtam, hogy nem tettünk semmi rosszat, de úgy éreztem, nem lenne valami jó, ha most meglátnának... Visszahúzódtam hát a kis szobába, és leültem a kanapéra... Ekkor vettem csak észre, hogy az engem felébresztő illat, az íróasztalon lévő két bögréből gőzölök felfelé. Odaléptem hozzá... Az egyik bögréből már hiányzott egy kevés.. A bögrék mellett egy kis papír várt.. Elvettem, és olvasni kezdtem
"Jó reggelt! Egy kicsit el kellett mennem, addig kérlek maradj itt, ígérem hamarosan itt leszek. Addig is ébresztőként itt egy bögre kávé.
Ian"
Másképp írt, mint az orvosok szoktak... Az ő írása... hogy is mondjam.. olvasható... Szép, ívelt betűk.. kellemes volt ránézni.... Felkaptam az egyik csészét (amiből még nem hiányzott, persze) és a cetlivel együtt a kanapéra ültem... Miközben kortyolgattam a gőzölgő koffein löketett, az írását tanulmányoztam... Miután végeztem a bögre tartalmával, egy kis felfedező útra indultam... A könyvespolc felé vettem az irányt... Végig néztem a hatalmas könyvek gerinceit, és elolvastam a címüket... Szinte mindegyik valamiféle orvosi könyv volt... De a legalsó polcon a könyvek teljesen máshogy néztek ki... Kivettem az egyiket... Egy fényképészeti könyv volt... Tehát szeret fényképezni... Megnéztem a következőt.... Az a víz élővilágáról szólt... A következő pedig az erdőkről, majd a következő a vadvirágokról, és így tovább... Teljesen más, mint amilyennek képzeltem... Az utolsó a polcon valami más volt... Nem könyv... inkább olyan volt, mint egy album... Kivettem és ismét a kanapéra telepedtem vele... Kinyitottam, és az első lapon ott volt hatalma betűkkel az ő neve.... Lapoztam egyet, és mesésebbnél mesésebb képek voltak beleragasztva... Az egyiken egy mókus, a másik egy éppen felrepülő madár... Valamelyiken béka, volt ahol ebihal... Az utolsó képen pedig ő volt... ő és egy lány.... olyan ismerős volt... de nem tudtam honnan... Lépteket hallottam.. gyorsan kivettem a képet, a zsebembe raktam, majd sietve visszaraktam az albumod a helyére, és visszahuppantam a kanapéra.. Még épp időben, mielőtt Ian belépett volna...
28. fejezet
Basszus... Én ezt most komolyan kimondtam? Hangosan? Én már tényleg nem vagyok eszemnél... Mégis mit gondoltam? Elég ciki a helyzet már így is, nem hiányzik még hozzá ez is... Nem tudtam mit tegyek, ezért lesütöttem a tekintetem. Nem néztem rá, de így is tudtam, hogy nagyon megleptem az előbbi kijelentésemmel... Nem csoda... magamat is... Fél szemmel óvatosan felpillantottam rá, és láttam, hogy mosolyog. Szemében vidámság csillogott. Most már felemeltem tekintetem, és értetlenül meredtem rá. Vajon minek örül ennyire? Rejtély.... Ekkor felsőtestével felém fordult, és megfogta az egyik kezem...
- Figyelj, ilyen miatt ne érezd magad rosszul... Ez nem jelenti azt, hogy őt elárulod... érted?
Vajon honnan tudta, hogy ez zavar? Talán pszichológus?
- Nem, nem vagyok pszichológus.... és gondolat olvasó se, nyugi. De komolyan mondom, az ilyenekkel ne foglalkozz. Ha úgy érzed valakinek el kell mondanod, mert nem tudod magadban tartani, csak keres fel, rendben? Nekem bármit elmondhatsz.
Kis szünetet tartott, mélyen a szemembe nézett, én pedig megbűvölve figyeltem.
- Ráadásnak nem is olyan rég intéztem el, hogy én legyek az iskolád orvosa. Szóval ha bármi történik a suliban, vagy csak beszélgetni akarsz valakivel, az orvosiban majd megtalálsz...
- Szóval, akkor... tényleg BÁRMIT elmondhatok majd neked?
- Igen! BÁRMIT! Ne aggódj.. olyan leszek, mint a naplód... valaki/valami ami minden titkod tudja, de én segíteni is tudok neked...
Istenem annyira jól nézz ki, és ráadásnak még kedves is... Valamiért úgy érzem, hogy benne tényleg megbízhatok.. Méghozzá úgy, mint még soha senkiben... Se a barátnőimben, sem Amaya-ban, sem a szüleimben... Meg akartam neki köszönni, hogy ilyen kedves velem, ezért letérdeltem elé, és átöltetem. Ismét meglephettem, mivel először nem mozdult, de aztán éreztem, ahogy az erős karok körém zárulnak. Fejét vállamon pihentette, és magához ölelt. Mintha órák teltek volna el, úgy éreztem... de belül tudtam, hogy csupán pár másodpercig tartott az egész... Amikor el akartam húzódni, ő erősebben tartott... Majd a fülembe suttogott..
- Csak még egy kicsit... kérlek-- hangja elfúló volt, és csak akkor jöttem rá, hogy sír...
Elhúzódtam tőle, ami most sikerült is, mivel karjaiból elszállt az erő... Az arcát két kezembe vettem, és mélyen a szemébe néztem
- Mi a baj? - nem válaszolt csak megrázta a fejét - Akkor egyezzünk meg valamiben... KÖLCSÖNÖSEN elmondunk mindent egymásnak, rendben? - néztem mélyen a szemébe...
Kicsit hezitált, majd bólintott... Felültem vissza a kanapéra, ő pedig fejét az ölembe hajtotta... Nem tudtam, hogy miért sír, de úgy éreztem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy faggassam... Éreztem, ahogy könnycseppjei végiggurulnak a lábamon... Egyikünk sem szólt semmit.. Ő csendben zokogott, majd sírását felváltotta az egyenletes szuszogás... elaludt... Fejem a háttámlának támasztottam, és pár perc múlva jöttem rá, hogy miért is nem tudtam elaludni... Meg kellett őt vigasztalnom.. ez volt a feladatom...
- Figyelj, ilyen miatt ne érezd magad rosszul... Ez nem jelenti azt, hogy őt elárulod... érted?
Vajon honnan tudta, hogy ez zavar? Talán pszichológus?
- Nem, nem vagyok pszichológus.... és gondolat olvasó se, nyugi. De komolyan mondom, az ilyenekkel ne foglalkozz. Ha úgy érzed valakinek el kell mondanod, mert nem tudod magadban tartani, csak keres fel, rendben? Nekem bármit elmondhatsz.
Kis szünetet tartott, mélyen a szemembe nézett, én pedig megbűvölve figyeltem.
- Ráadásnak nem is olyan rég intéztem el, hogy én legyek az iskolád orvosa. Szóval ha bármi történik a suliban, vagy csak beszélgetni akarsz valakivel, az orvosiban majd megtalálsz...
- Szóval, akkor... tényleg BÁRMIT elmondhatok majd neked?
- Igen! BÁRMIT! Ne aggódj.. olyan leszek, mint a naplód... valaki/valami ami minden titkod tudja, de én segíteni is tudok neked...
Istenem annyira jól nézz ki, és ráadásnak még kedves is... Valamiért úgy érzem, hogy benne tényleg megbízhatok.. Méghozzá úgy, mint még soha senkiben... Se a barátnőimben, sem Amaya-ban, sem a szüleimben... Meg akartam neki köszönni, hogy ilyen kedves velem, ezért letérdeltem elé, és átöltetem. Ismét meglephettem, mivel először nem mozdult, de aztán éreztem, ahogy az erős karok körém zárulnak. Fejét vállamon pihentette, és magához ölelt. Mintha órák teltek volna el, úgy éreztem... de belül tudtam, hogy csupán pár másodpercig tartott az egész... Amikor el akartam húzódni, ő erősebben tartott... Majd a fülembe suttogott..
- Csak még egy kicsit... kérlek-- hangja elfúló volt, és csak akkor jöttem rá, hogy sír...
Elhúzódtam tőle, ami most sikerült is, mivel karjaiból elszállt az erő... Az arcát két kezembe vettem, és mélyen a szemébe néztem
- Mi a baj? - nem válaszolt csak megrázta a fejét - Akkor egyezzünk meg valamiben... KÖLCSÖNÖSEN elmondunk mindent egymásnak, rendben? - néztem mélyen a szemébe...
Kicsit hezitált, majd bólintott... Felültem vissza a kanapéra, ő pedig fejét az ölembe hajtotta... Nem tudtam, hogy miért sír, de úgy éreztem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy faggassam... Éreztem, ahogy könnycseppjei végiggurulnak a lábamon... Egyikünk sem szólt semmit.. Ő csendben zokogott, majd sírását felváltotta az egyenletes szuszogás... elaludt... Fejem a háttámlának támasztottam, és pár perc múlva jöttem rá, hogy miért is nem tudtam elaludni... Meg kellett őt vigasztalnom.. ez volt a feladatom...
27. fejezet
Na egy pillanat... Ian??? ez most komoly? Már az álmaimban is őt látom?? Az órára pillantottam... hajnali 1 volt.... Nem tudtam vissza aludni.. nem azért, mert az álmom lesokkolt.. sőt, még kellemes érzésekkel is töltött el... Inkább az lepett meg, hogy egyre kevesebbet gondolok Sensei-re... Mivel nem tudtam visszaaludni, úgy döntöttem, sétálok egyet.. Itt a kórházban úgyse lehet semmi bajom, ha meg egy nővér vagy orvos megkérdi, hova megyek... hát megmondom neki, hogy elzsibbadtak a lábaim, ezért kijöttem járni egyet... Ahogy sétáltam végig a folyosón, kísértetiesen hasonlított egy horror film jelentére... Egyszer csak megláttam valamit.. Az egyik ajtó alól fény szűrődött ki.. Valamiért úgy éreztem, hogy muszáj odamennem... Tudtam, hogy nincs ott rajtam kívül, mégis körbe néztem a folyosón, hogy megbizonyosodjak, nem lát senki.. Majd óvatos léptekkel megközelítettem az ajtót. Óvatosan elfordítottam a kilincset, és résnyire nyitottam az ajtót... Egy kicsit vártam, hogy szemem megszokja a világosságot, majd bedugtam a fejem... Egy férfi ült az asztalánál, félig háttal nekem... Valamiféle iratokat olvasgatott, és volt mellette még egy hatalmas (kb 1000 oldala, ha nem több) könyv is. Hol az iratokra pillantott, hol a könyvóriásban keresett valamit. Nem vett észre.. Legalábbis én azt hittem.. Még egy kicsit kinyitottam az ajtót, de ekkor megszólalt.. Nem nézett rám, még csak el sem fordította tekintetét íróasztaláról...
- Tudod.. nem igazán szeretem, ha kémkednek utánam.. főleg, ha azt egy ismerősöm teszi....
Értetlenül meredtem magam elé... Majd lassan beljebb mentem, de megálltam, amikor felismertem az alakot...
- Mi gond? Meglep, hogy még itt vagyok? Vagy az, hogy pont velem találkozol? - de még mindig nem fordult el asztalától..
Nem tudtam mit is mondhatnék.. Eléggé ledöbbentem.. Amiért nem válaszoltam, vagy csak mert megunta, de ismét hangosan kifújta a levegőt, becsukta a könyvóriást, és összerendezte a lapokat. Majd előrehajolt, megdörzsölte a szemét, aztán felém fordult.
- Na ne álldogálj már ott, gyere ülj le - mutatott a kanapéra.
Kissé értetlenül néztem rá, de a végén lehuppantam a nekem kijelölte helyre. Pár másodperc múlva ő is leült... nem sokkal mellém... Amikor lábát terpeszben szétnyitottam, és rá könyökölt, térdeink egymáséhoz értek.
- Na és mond csak, miért császkálsz ilyenkor a folyosókon?
- Nos... volt egy furcsa álmom, és nem igazán tudtam vissza aludni...
- Értem... gondolom Kaito-ról álmodtál.. nem csodálom a ami nap történései után...
- Az igazság az, hogy nem róla álmodtam.... - mondtam bátortalanul..
- Akkor? - nézett rám kíváncsian.
- Rólad, és rólam... egy tengerparton voltunk, és naplementekor te megcsókoltál - mondtam bele se gondolva szavaimba...
- Tudod.. nem igazán szeretem, ha kémkednek utánam.. főleg, ha azt egy ismerősöm teszi....
Értetlenül meredtem magam elé... Majd lassan beljebb mentem, de megálltam, amikor felismertem az alakot...
- Mi gond? Meglep, hogy még itt vagyok? Vagy az, hogy pont velem találkozol? - de még mindig nem fordult el asztalától..
Nem tudtam mit is mondhatnék.. Eléggé ledöbbentem.. Amiért nem válaszoltam, vagy csak mert megunta, de ismét hangosan kifújta a levegőt, becsukta a könyvóriást, és összerendezte a lapokat. Majd előrehajolt, megdörzsölte a szemét, aztán felém fordult.
- Na ne álldogálj már ott, gyere ülj le - mutatott a kanapéra.
Kissé értetlenül néztem rá, de a végén lehuppantam a nekem kijelölte helyre. Pár másodperc múlva ő is leült... nem sokkal mellém... Amikor lábát terpeszben szétnyitottam, és rá könyökölt, térdeink egymáséhoz értek.
- Na és mond csak, miért császkálsz ilyenkor a folyosókon?
- Nos... volt egy furcsa álmom, és nem igazán tudtam vissza aludni...
- Értem... gondolom Kaito-ról álmodtál.. nem csodálom a ami nap történései után...
- Az igazság az, hogy nem róla álmodtam.... - mondtam bátortalanul..
- Akkor? - nézett rám kíváncsian.
- Rólad, és rólam... egy tengerparton voltunk, és naplementekor te megcsókoltál - mondtam bele se gondolva szavaimba...
26. fejezet
Sensei teljesen lefagyott... Én itt már tényleg nem értek semmit... Tehát tényleg van valami, amiről ők ketten tudnak, de én nem...
-Na jó, fejezzétek be! De most rögtön! - kiáltottam rájuk, és mindketten értetlenül néztek rám - Most azonnal elmondtok nekem mindent, vagy pedig megkérem az biztonságaikat, hogy egyikőtöket se engedje be hozzám, soha többé!
Ettől mindketten megfagytak. Elengedték egymást, és mint a kisgyerekek, fejüket lesütve léptek felém.
- Nincs semmi titkolni valónk... - kezdte Sensei, de ekkor valami eszembe jutott...
- Akkor mégis honnan tudtad, hogy mit mond nekem Ian?
- Ian??? Ááááá, tehát már ilyen közel álltok....
- Nem ez a fontos - ripakodtam megint rá...
- Nos... Mivel én igazából nem nagyon járkálhatnék, és tudom, hogy neked is pihenned kell, megkértem a nővéreket, hogy szereljenek fel mindkettőnk szobájában egy eszközt, mivel bármiikor beszélhetünk... És hát ezen keresztül hallottam, hogy miről beszéltek...
- Szóval kémkedtél utánam... Na szép...
- Dehogy is... sose tennék ilyet...
- Persze.. mégis megtetted... De mindegy is, nem fontos... Ian... te mit akartál mondani, amikor bejött?
- Csak azt, hogy van pár dolog, amiről nem tudsz...
- Micsoda? - néztem rá már kissé nyugodtabban.
- Nos azt hiszem, nemez a legalkalmasabb idő arra, hogy mindent elmondjak.. Elég izgalomban volt mára részed.. higgy nekem... Majd holnap mindent megbeszélünk... Most pihenj - lépett az ágyamhoz, óvatosan lefektetett és ismét kezet csókolt.
Szemem sarkából láttam, hogy Sensei minden izma megfeszült, de nem érdekelt... megérdemelte... Ekkor Ian közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe súghasson valamit...
- Kérlek, a kedvemért egy kicsit játszd a sértődöttet, és csak küldd el őt.. ne engedd, hogy megérintsen vagy bármi más... majd holnap elmondom miért... emlékezz, bennem megbízhatsz, hát higgy nekem - majd egy ragyogó mosolyt küldött felém.
Zavartan bólintottam, és láttam, hogy elindul kifelé, de az ajtóból még visszanézett, és rám kacsintott. Amikor kilépett, Sensei-el kettesben maradtunk. Ő elindult felém, a nevemen szólítva...
- Akane...
- Menj el - követtem Ian tervét - Csak menj... most nem akarlak se látni, se hallani...
- Akane... - ismételte...
- MENJ! Vagy szólok az őröknek...
- Ahogy akarod... - majd hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó...
Nem tudom, hogy ezzel mit akart Ian, de én megtettem a magam részét...Ha nem tartja be a szavát, nem tudom mit teszek majd vele... Lecsuktam szemem, és meglepő gyorsasággal kerültem az álmok földjére... Egy meseszép álmot láttam... A tengerparton futkároztunk.. kergettük egymást, miközben a Nap lemenőben volt... Majd megpihentünk.. Leültünk a partra, egymáshoz bújtunk... Elmerültünk egymás ölelésében, és néztük a Naplementét... Mélyen egymás szemébe néztünk, és amikor a Nap eltűnt a horizontról, Ian megcsókolt...
-Na jó, fejezzétek be! De most rögtön! - kiáltottam rájuk, és mindketten értetlenül néztek rám - Most azonnal elmondtok nekem mindent, vagy pedig megkérem az biztonságaikat, hogy egyikőtöket se engedje be hozzám, soha többé!
Ettől mindketten megfagytak. Elengedték egymást, és mint a kisgyerekek, fejüket lesütve léptek felém.
- Nincs semmi titkolni valónk... - kezdte Sensei, de ekkor valami eszembe jutott...
- Akkor mégis honnan tudtad, hogy mit mond nekem Ian?
- Ian??? Ááááá, tehát már ilyen közel álltok....
- Nem ez a fontos - ripakodtam megint rá...
- Nos... Mivel én igazából nem nagyon járkálhatnék, és tudom, hogy neked is pihenned kell, megkértem a nővéreket, hogy szereljenek fel mindkettőnk szobájában egy eszközt, mivel bármiikor beszélhetünk... És hát ezen keresztül hallottam, hogy miről beszéltek...
- Szóval kémkedtél utánam... Na szép...
- Dehogy is... sose tennék ilyet...
- Persze.. mégis megtetted... De mindegy is, nem fontos... Ian... te mit akartál mondani, amikor bejött?
- Csak azt, hogy van pár dolog, amiről nem tudsz...
- Micsoda? - néztem rá már kissé nyugodtabban.
- Nos azt hiszem, nemez a legalkalmasabb idő arra, hogy mindent elmondjak.. Elég izgalomban volt mára részed.. higgy nekem... Majd holnap mindent megbeszélünk... Most pihenj - lépett az ágyamhoz, óvatosan lefektetett és ismét kezet csókolt.
Szemem sarkából láttam, hogy Sensei minden izma megfeszült, de nem érdekelt... megérdemelte... Ekkor Ian közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe súghasson valamit...
- Kérlek, a kedvemért egy kicsit játszd a sértődöttet, és csak küldd el őt.. ne engedd, hogy megérintsen vagy bármi más... majd holnap elmondom miért... emlékezz, bennem megbízhatsz, hát higgy nekem - majd egy ragyogó mosolyt küldött felém.
Zavartan bólintottam, és láttam, hogy elindul kifelé, de az ajtóból még visszanézett, és rám kacsintott. Amikor kilépett, Sensei-el kettesben maradtunk. Ő elindult felém, a nevemen szólítva...
- Akane...
- Menj el - követtem Ian tervét - Csak menj... most nem akarlak se látni, se hallani...
- Akane... - ismételte...
- MENJ! Vagy szólok az őröknek...
- Ahogy akarod... - majd hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó...
Nem tudom, hogy ezzel mit akart Ian, de én megtettem a magam részét...Ha nem tartja be a szavát, nem tudom mit teszek majd vele... Lecsuktam szemem, és meglepő gyorsasággal kerültem az álmok földjére... Egy meseszép álmot láttam... A tengerparton futkároztunk.. kergettük egymást, miközben a Nap lemenőben volt... Majd megpihentünk.. Leültünk a partra, egymáshoz bújtunk... Elmerültünk egymás ölelésében, és néztük a Naplementét... Mélyen egymás szemébe néztünk, és amikor a Nap eltűnt a horizontról, Ian megcsókolt...
25. fejezet
Tehát ez nem is álom volt... Amit azt hittem álmodtam, a valóságban történt... A pár... a doki és az a lány volt... aki pedig a fa mögött bujkált... az ...az én voltam... El se akarom hinni... Tehát, ha igaz, amit a doki mondott, Sensei valóban szeret.... De nem volt sok időm örülni új felfedezésemnek, mert a lány hozzám futott síró szemekkel, és nekem esett.
- Te? Ki vagy te? Honnan ismered őt?
Én értetlenül néztem rá... Hallottam a hangját. de mondandója nem jutott el tudatomig... Egyszer csak egy hatalmas kéz fonódott az idegen lány vállára, és lassan elráncigálta az ágyamtól... Még láttam, hogy a lány harcol, de de esélye se volt a hatalmas kéz ellen. Egyszer csak csend lett... Kezdett visszatérni a lélekjelenlétem... Körül néztem, és már csak a doki volt benn a szobámban. Hangosan kifújta a levegőt, majd kezét zsebre dugva indult felém...
- Bocsi, az előbbiért... Ne értsd félre a helyzetet. Ez a lány egy gazdag család egyetlen gyermeke. A szülei szeretnék hozzáadni Kaito-hoz... Még mindig nem tettek le róla, pedig Kaito már vagy 10 éve megmondta, hogy nem fogja őt elvenni, mivel téged szeret...
- Elég elegem már ebből - csattantam fel - Miért hajtogatja mindenki, hogy Sensei engem szeret?
- Azért mert így van...
- NEM! Nincs így... Ő nem szerethet engem... Ő egy herceg.. én pedig egy egyszerű lány vagyok...
- Ha ez zavar, akkor nem kell miatta aggódnod... Te nem vagy egy egyszerű lány... És ő sem teljesen az, akinek hiszed...
- Hogy mi? Ez meg mégis mit jelentsen? - kérdeztem, és szemem tágra nyílt.
- Nos van pár dolog, amit még nem mondott el neked... Se ő, se a szüleid...
- MI? Mégis miről tudsz te? - kérdeztem, és szemeim megteltek könnyekkel...
Amikor a szüleimet említette, bebizonyosodott több éves gyanúm.. Nem hasonlítottam de anyára, se apára... de még a nagyszüleimre se... tudtam, hogy örökbe fogadtak, csak nem mondták el... De ő vajon honnan tudhat róla? Nekem se sikerült bizonyítékot találnom rá... Akkor neki, hogy sikerült?
- Igazából... - ekkor kicsapódott az ajtót, és behallatszott, hogy odakint hatalmas a zűrzavar...
Sensei állt az ajtóban,kórházi pizsamában, vállára terítve egy kardigánt, papucsban, félig lógó kötésekkel. Odakint nővérek és orvosok kiáltozásait lehetett hallani.... Bizonyára Sensei magán akciója miatt volt ez a felfordulás... Mögötte ekkor megjelent a két őr, aki eddig a szobája előtt állt... Két oldalról közre fogták, karjánál felemelték, és épp vinni készültek, amikor megláttak engem bent a szobában.. Egymásra néztek, elmosolyodtak, majd egyikük a Sensei-hez hajolt, és valamit a fülébe súgott... Vissza, lerakták Sensei-t, majd kimentek az ajtón, becsukták maguk mögött, de láttam, hogy nem mennek e, hanem az én szobám ajtaja előtt állnak meg.
- Sensei.. mégis miért??? - meredtem rá kérdőn...
De ő nem figyelt rám, hanem egyenesen a dokihoz ment.. Elkapta orvosi köpenyének gallérját, és magához húzta.. Arcuk egymástól csak pár centire volt, amikor Sensei szinte sziszegő hangon megszólalt...
- Mégis mit képzelsz? Mikkel tömöd a fejét? Elhallgathatnál már végre.. Te semmit se tudsz...
- Ugyan már, miért húztad így fel magad, kedves kuzin? Talán van valami rejtegetni valód? - kérdezte arcán egy gúnyos mosollyal...
- Te? Ki vagy te? Honnan ismered őt?
Én értetlenül néztem rá... Hallottam a hangját. de mondandója nem jutott el tudatomig... Egyszer csak egy hatalmas kéz fonódott az idegen lány vállára, és lassan elráncigálta az ágyamtól... Még láttam, hogy a lány harcol, de de esélye se volt a hatalmas kéz ellen. Egyszer csak csend lett... Kezdett visszatérni a lélekjelenlétem... Körül néztem, és már csak a doki volt benn a szobámban. Hangosan kifújta a levegőt, majd kezét zsebre dugva indult felém...
- Bocsi, az előbbiért... Ne értsd félre a helyzetet. Ez a lány egy gazdag család egyetlen gyermeke. A szülei szeretnék hozzáadni Kaito-hoz... Még mindig nem tettek le róla, pedig Kaito már vagy 10 éve megmondta, hogy nem fogja őt elvenni, mivel téged szeret...
- Elég elegem már ebből - csattantam fel - Miért hajtogatja mindenki, hogy Sensei engem szeret?
- Azért mert így van...
- NEM! Nincs így... Ő nem szerethet engem... Ő egy herceg.. én pedig egy egyszerű lány vagyok...
- Ha ez zavar, akkor nem kell miatta aggódnod... Te nem vagy egy egyszerű lány... És ő sem teljesen az, akinek hiszed...
- Hogy mi? Ez meg mégis mit jelentsen? - kérdeztem, és szemem tágra nyílt.
- Nos van pár dolog, amit még nem mondott el neked... Se ő, se a szüleid...
- MI? Mégis miről tudsz te? - kérdeztem, és szemeim megteltek könnyekkel...
Amikor a szüleimet említette, bebizonyosodott több éves gyanúm.. Nem hasonlítottam de anyára, se apára... de még a nagyszüleimre se... tudtam, hogy örökbe fogadtak, csak nem mondták el... De ő vajon honnan tudhat róla? Nekem se sikerült bizonyítékot találnom rá... Akkor neki, hogy sikerült?
- Igazából... - ekkor kicsapódott az ajtót, és behallatszott, hogy odakint hatalmas a zűrzavar...
Sensei állt az ajtóban,kórházi pizsamában, vállára terítve egy kardigánt, papucsban, félig lógó kötésekkel. Odakint nővérek és orvosok kiáltozásait lehetett hallani.... Bizonyára Sensei magán akciója miatt volt ez a felfordulás... Mögötte ekkor megjelent a két őr, aki eddig a szobája előtt állt... Két oldalról közre fogták, karjánál felemelték, és épp vinni készültek, amikor megláttak engem bent a szobában.. Egymásra néztek, elmosolyodtak, majd egyikük a Sensei-hez hajolt, és valamit a fülébe súgott... Vissza, lerakták Sensei-t, majd kimentek az ajtón, becsukták maguk mögött, de láttam, hogy nem mennek e, hanem az én szobám ajtaja előtt állnak meg.
- Sensei.. mégis miért??? - meredtem rá kérdőn...
De ő nem figyelt rám, hanem egyenesen a dokihoz ment.. Elkapta orvosi köpenyének gallérját, és magához húzta.. Arcuk egymástól csak pár centire volt, amikor Sensei szinte sziszegő hangon megszólalt...
- Mégis mit képzelsz? Mikkel tömöd a fejét? Elhallgathatnál már végre.. Te semmit se tudsz...
- Ugyan már, miért húztad így fel magad, kedves kuzin? Talán van valami rejtegetni valód? - kérdezte arcán egy gúnyos mosollyal...
24. fejezet
Nem akartam hinni a fülemnek.. Menyasszony? Ez komoly? Észre se vettem, hogy a testem magától mozog, csak amikor csupaszt talpam a hideg padlóhoz ért... Nem tudtam parancsolni a testemnek, egyszerűen csak elindultam a nem rég érkező lány felé... kezem kinyújtottam felé, bár én magam se tudtam, miért is... A lány értetlenül nézett rám, a doki szeméből pedig sajnálatot olvastam ki.. tudta, hogy nekem szól, de nem értettem... Amikor odaértem hozzájuk, a lány kezét nyújtotta, és bemutatkozott.
- Üdvözlöm, a nevem Hiro Atshushi... Sajnálom, hogy csak így betörtem az ön szobájába....
Atshushi.. remek, még egy gazdag...
- Igazából, csak egy férfit keresk... Kaito...ööö... Fujimoto-t... - folytatta a lány - Igazából én vagyok a menyasszonya....
Ez már sok volt... éreztem, hogy lában elgyengül, szédülni kezdek... újra megtörtént.. minden elsötétült.... Egy erős kart éreztem a derekamon... Nem tudtam mi történik velem, olyan volt, mintha álmodtam volna... Érzetem, hogy lábam elemelkedik a földtől... álmomban (mert ez az állapot teljesen olyan volt, mintha álmodnék) egy mezőn repültem épp keresztül... Repültem a szél szárnyán, majd megpihentem egy puha felhőn... Onnan letekintettem, és egy párt láttam az egyik fa alatt beszélgetni... Olyan ismerősek voltak, de nem tudtam honnan... Közelebb repültem hozzájuk, de a felhő takarásában maradtam... Kíváncsi voltam miről beszélgetnek... Ahogy közelebb értem, láttam, hogy az egyik fa mögött egy lány bújt el... ő is kihallgatta őket... ő is ismerős volt...
- Ian, mégis mi folyik itt? Mi történt ezzel a lánnyal? - kezdte a párocska lány tagja.
- Igazából miért jött ide? Ön is nagyon jól tudjam, hogy Kaito nem akarja önt látni - förmedt rá a férfi.
- Még, hogy nem akar látni? A menyasszonyát? Mégis, hogy képzeled ezt?
- Megmondta már nem egyszer önnek, hogy az akit feleségül kíván venni, az nem ön. Megmondta, hogy ő nem fogja követni a családja utasításait. Akkor mégis miért zaklatja még mindig? És egyébként is, honnan tudta meg, hogy itt van?
- Egy nyomkövetőt helyeztünk el a kocsijában.... és amikor lekövettük, az egy roncstelepre vezetett... Ott megkérdezte az egyik emberem, hogy mi lett a kocsi tulajdonosával, ő pedig ide küldött minket...
- Akkor most jobb lesz, ha elmegy... Senkit sem engednek be hozzá... Egyedül egy ember látogathatja, a privát orvosain kívül, az pedig nem ön!
- Akkor mégis ki? Lány?
- Igen lány. Méghozzá az a lány, akit el akar venni, és ez ellen ön nem tehet semmit. És most kérem távozzon... nem ez a legalkamassabb helye arra, hogy ilyenekről beszélgessünk...
- Miért? Mi a legalkalmasabb hely akkor? És mit jelent ze? Csak az a lány látogathatja, akit feleségül akar venni? Én vagyok az a lány, akit feleségül FOG venni... érted?
Láttam, hogy férfi még közelebb megy a lányhoz, megfogja az állát, és kissé felemeli, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni. A lány állta a tekintetté, és nem mozdult.. De a fa mögötti kislány szinte reszketett...
- Na ide figyeljen.. eddig türelmes voltam magával, de ennek vége.. most azonnal távozzon, vagy a biztonságiakkal dobatom ki, kisasszony... - az utolsó szót olyan maró gúnnyal mondta, mintha szavaival akarná megsebezni a törékeny lányt..
- Addig nem megyek el, amíg nem láttam őt...
Ekkor valami mocorgás támadt, és a párocska abba az irányba fordult... Az eddig rejtőzködő lány volt az... A fiú arcán egy kedves mosoly jelent meg, ami átváltozott grimasszá, amikor "párja" felé fordult... Kezével a meghökkent lány felé bökött... először nem hallottam mit mondott... hirtelen nagyon világos lett.. becsuktam s szemem...mindenhol fehéret láttam.. lassan újra kinyitottam a szeme... egy kórházszoba.. hát visszatértem a valóságba.. de ekkor ismét meghallottam a fiú hangját..
- Ő az a lány, aki bemehet hozzá, és akit el fog venni...
A hang irányába fordultam... Ugyan az volt a szituáció, mint az álmomban.... Már tudtam mint voltak olyan ismerősek a szereplők... A kis párocska az az új lány volt, és a doki... a rejtőzködő pedig én....
- Üdvözlöm, a nevem Hiro Atshushi... Sajnálom, hogy csak így betörtem az ön szobájába....
Atshushi.. remek, még egy gazdag...
- Igazából, csak egy férfit keresk... Kaito...ööö... Fujimoto-t... - folytatta a lány - Igazából én vagyok a menyasszonya....
Ez már sok volt... éreztem, hogy lában elgyengül, szédülni kezdek... újra megtörtént.. minden elsötétült.... Egy erős kart éreztem a derekamon... Nem tudtam mi történik velem, olyan volt, mintha álmodtam volna... Érzetem, hogy lábam elemelkedik a földtől... álmomban (mert ez az állapot teljesen olyan volt, mintha álmodnék) egy mezőn repültem épp keresztül... Repültem a szél szárnyán, majd megpihentem egy puha felhőn... Onnan letekintettem, és egy párt láttam az egyik fa alatt beszélgetni... Olyan ismerősek voltak, de nem tudtam honnan... Közelebb repültem hozzájuk, de a felhő takarásában maradtam... Kíváncsi voltam miről beszélgetnek... Ahogy közelebb értem, láttam, hogy az egyik fa mögött egy lány bújt el... ő is kihallgatta őket... ő is ismerős volt...
- Ian, mégis mi folyik itt? Mi történt ezzel a lánnyal? - kezdte a párocska lány tagja.
- Igazából miért jött ide? Ön is nagyon jól tudjam, hogy Kaito nem akarja önt látni - förmedt rá a férfi.
- Még, hogy nem akar látni? A menyasszonyát? Mégis, hogy képzeled ezt?
- Megmondta már nem egyszer önnek, hogy az akit feleségül kíván venni, az nem ön. Megmondta, hogy ő nem fogja követni a családja utasításait. Akkor mégis miért zaklatja még mindig? És egyébként is, honnan tudta meg, hogy itt van?
- Egy nyomkövetőt helyeztünk el a kocsijában.... és amikor lekövettük, az egy roncstelepre vezetett... Ott megkérdezte az egyik emberem, hogy mi lett a kocsi tulajdonosával, ő pedig ide küldött minket...
- Akkor most jobb lesz, ha elmegy... Senkit sem engednek be hozzá... Egyedül egy ember látogathatja, a privát orvosain kívül, az pedig nem ön!
- Akkor mégis ki? Lány?
- Igen lány. Méghozzá az a lány, akit el akar venni, és ez ellen ön nem tehet semmit. És most kérem távozzon... nem ez a legalkamassabb helye arra, hogy ilyenekről beszélgessünk...
- Miért? Mi a legalkalmasabb hely akkor? És mit jelent ze? Csak az a lány látogathatja, akit feleségül akar venni? Én vagyok az a lány, akit feleségül FOG venni... érted?
Láttam, hogy férfi még közelebb megy a lányhoz, megfogja az állát, és kissé felemeli, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni. A lány állta a tekintetté, és nem mozdult.. De a fa mögötti kislány szinte reszketett...
- Na ide figyeljen.. eddig türelmes voltam magával, de ennek vége.. most azonnal távozzon, vagy a biztonságiakkal dobatom ki, kisasszony... - az utolsó szót olyan maró gúnnyal mondta, mintha szavaival akarná megsebezni a törékeny lányt..
- Addig nem megyek el, amíg nem láttam őt...
Ekkor valami mocorgás támadt, és a párocska abba az irányba fordult... Az eddig rejtőzködő lány volt az... A fiú arcán egy kedves mosoly jelent meg, ami átváltozott grimasszá, amikor "párja" felé fordult... Kezével a meghökkent lány felé bökött... először nem hallottam mit mondott... hirtelen nagyon világos lett.. becsuktam s szemem...mindenhol fehéret láttam.. lassan újra kinyitottam a szeme... egy kórházszoba.. hát visszatértem a valóságba.. de ekkor ismét meghallottam a fiú hangját..
- Ő az a lány, aki bemehet hozzá, és akit el fog venni...
A hang irányába fordultam... Ugyan az volt a szituáció, mint az álmomban.... Már tudtam mint voltak olyan ismerősek a szereplők... A kis párocska az az új lány volt, és a doki... a rejtőzködő pedig én....
23. fejezet
Itt meg mégis mi folyik? Unokatestvérek? Komolyan? Na ez szép... Nem is hasonlítanak... De mi lehet ez az ellentét kettejük között? Szinte szikrákat szór a szemük... Úgy látszik, én már semmit sem értek itt... Egy nagyot sóhajtottam, mire mindketten kérdőn fordultak hozzám... Zavarba jöttem, lesütöttem a fejem, és fejemmel nemet intettem, jelezve, hogy semmi baj... Egy kicsit lecsillapodott kettejük között a légkör, majd a doktor is hangosan kifújta a levegőt, és csípőre vágta kezét.
- Na jó, Amori-san. Ideje indulnunk. Az én kis kuzinomnak is pihenésre van szüksége, és neked is...
Azzal odalépett hozzám, lekapott az ágyról, és karjába vett. Nyikkani se volt időm, csak értetlenül néztem Sensei-re, utána meg a dokira.
- Hé, te csirkefogó, teszed le azonna... - azonban a hirtelen mozgástól egyik sebe felnyílt, és fájdalmas morgásba végződött mondanivalója.
Aggódva fordultam felé, de a doktor erősített fogásán.
- Ne mocorogj annyit, vagy a végén még leejtelek. Azt pedig te sem akarod, ugye? - majd rám villantott, egy angyali mosolyt.
Én megszeppenve bólintottam. Amikor kiléptünk a szobából, láttam a két őr csodálkozó arckifejezését, majd amikor pár lépéssel eltávolodtunk tőle, hallottam kaján nevetésük. Na remek, egyre jobb lesz, ez a nap... morogtam magamban... A folyosón minket figyelt mindenki... A nővérektől kezdve, az orvosokon át, egészen a betegekig és látogatójukig. Miközben így végigvonultunk a folyosón, elkaptam egy-egy megjegyzést... "Milyen szerencsés ez a lány..", "Azta, milyen jó képű ez a férfi? Orvos?" , "Vajon ki lehet ez a lány, Úgy hordozza, mint egy hercegnőt...". Jesszusom mibe keveredtem én... Nem elég, hogy az iskolában mindenki azt pletykálta, hogy együtt vagyok Sensei-el, a kórházban meg most azt fogják híresztelni, hogy a doktorral, vagyok együtt... Ekkora szerencsém is csak nekem lehet... Amikor megérkeztünk a szobámba, ő óvatosan lerakott az ágyamra, betakart, megigazgatta a párnám, és egy almával a kezében ismét az ágyamra telepedett.
- Na akkor most beszélgessünk egy kicsit - és elkezdte hámozni az almát - Most, hogy megbizonyosodtál róla, hogy az vagyok, akinek mondom magam, hajlandó vagy beavatni a részletekbe?
-Igen.. sajnálom, hogy nem hittem önnek, de nem akarom, hogy Sensei miattam kerüljön bajba...
- Értem én, ne aggódj. Ja és hagyd ezt a formális megszólítást... hívj nyugodtan Ian-nek :)
- Rendben... Ian... Akkor, mire vagy kíváncsi?
- Először is, hogy kerültél az ő kocsijába kora reggel?
- Nos.. - kezdtem zavartan.. - az igazság az, hogy nála töltöttem az éjszakát... De ne értsd félre... Csak annyi történt, hogy segítséget kért tőlem a másnapi órájához, és sokáig elhúzódott, ezért ott maradtam éjszakára... kb 10 szoba volt köztünk... és semmi...
- Nem kell nekem magyarázkodnod - szakított félbe - Tudom, hogy milyen ember ő... De mondd csak. honnan ismeritek egymást?
- Nos igazából ő a tanárom... aznap találkoztam vele először.. vagyis ezt hittem...
- Csak hitted? Ezt, hogy érted?
- Nos... később kiderült, hogy ő nem más, mint a gyerekkori barátom... és ugye a többire is rájöttem...
- Értem... Bizonyára sokkolt, amikor megtudtad, hogy ő egy herceg...
- Nos igen.. tényleg elég meglepő volt, de igazából...
Azonban ekkor betoppant egy gyönyörű nő. Körbekémlelt,é s megakadt a szeme a doktoron.
- Ian! Mi ez az egész? Miért nem engednek be hozzá? - zokogta.
- Na jó, Amori-san. Ideje indulnunk. Az én kis kuzinomnak is pihenésre van szüksége, és neked is...
Azzal odalépett hozzám, lekapott az ágyról, és karjába vett. Nyikkani se volt időm, csak értetlenül néztem Sensei-re, utána meg a dokira.
- Hé, te csirkefogó, teszed le azonna... - azonban a hirtelen mozgástól egyik sebe felnyílt, és fájdalmas morgásba végződött mondanivalója.
Aggódva fordultam felé, de a doktor erősített fogásán.
- Ne mocorogj annyit, vagy a végén még leejtelek. Azt pedig te sem akarod, ugye? - majd rám villantott, egy angyali mosolyt.
Én megszeppenve bólintottam. Amikor kiléptünk a szobából, láttam a két őr csodálkozó arckifejezését, majd amikor pár lépéssel eltávolodtunk tőle, hallottam kaján nevetésük. Na remek, egyre jobb lesz, ez a nap... morogtam magamban... A folyosón minket figyelt mindenki... A nővérektől kezdve, az orvosokon át, egészen a betegekig és látogatójukig. Miközben így végigvonultunk a folyosón, elkaptam egy-egy megjegyzést... "Milyen szerencsés ez a lány..", "Azta, milyen jó képű ez a férfi? Orvos?" , "Vajon ki lehet ez a lány, Úgy hordozza, mint egy hercegnőt...". Jesszusom mibe keveredtem én... Nem elég, hogy az iskolában mindenki azt pletykálta, hogy együtt vagyok Sensei-el, a kórházban meg most azt fogják híresztelni, hogy a doktorral, vagyok együtt... Ekkora szerencsém is csak nekem lehet... Amikor megérkeztünk a szobámba, ő óvatosan lerakott az ágyamra, betakart, megigazgatta a párnám, és egy almával a kezében ismét az ágyamra telepedett.
- Na akkor most beszélgessünk egy kicsit - és elkezdte hámozni az almát - Most, hogy megbizonyosodtál róla, hogy az vagyok, akinek mondom magam, hajlandó vagy beavatni a részletekbe?
-Igen.. sajnálom, hogy nem hittem önnek, de nem akarom, hogy Sensei miattam kerüljön bajba...
- Értem én, ne aggódj. Ja és hagyd ezt a formális megszólítást... hívj nyugodtan Ian-nek :)
- Rendben... Ian... Akkor, mire vagy kíváncsi?
- Először is, hogy kerültél az ő kocsijába kora reggel?
- Nos.. - kezdtem zavartan.. - az igazság az, hogy nála töltöttem az éjszakát... De ne értsd félre... Csak annyi történt, hogy segítséget kért tőlem a másnapi órájához, és sokáig elhúzódott, ezért ott maradtam éjszakára... kb 10 szoba volt köztünk... és semmi...
- Nem kell nekem magyarázkodnod - szakított félbe - Tudom, hogy milyen ember ő... De mondd csak. honnan ismeritek egymást?
- Nos igazából ő a tanárom... aznap találkoztam vele először.. vagyis ezt hittem...
- Csak hitted? Ezt, hogy érted?
- Nos... később kiderült, hogy ő nem más, mint a gyerekkori barátom... és ugye a többire is rájöttem...
- Értem... Bizonyára sokkolt, amikor megtudtad, hogy ő egy herceg...
- Nos igen.. tényleg elég meglepő volt, de igazából...
Azonban ekkor betoppant egy gyönyörű nő. Körbekémlelt,é s megakadt a szeme a doktoron.
- Ian! Mi ez az egész? Miért nem engednek be hozzá? - zokogta.
- Nyugodjon meg Hiro-sama... vegyen egy mély levegőt, és nyugodjon meg...
- Nem nyugszom meg... Mégis mi folyik itt? Miért nem engednek be Kaito-hoz? Miért nem engednek be hozzá? A menyasszonyát??
22. fejezet
Vajon ki lehet ez a doktor?? Miért hajolt meg előtte az az őr?? De mindegy is. Majd később kiderítem, A szoba most nem aranyszínben, hanem bordós-narancsban úszott. Az ablakokat valaki már bezárta, de a függönyöket elhúzták az ablak elől. Kitekintve rajtuk látni lehetett a városi központjában lévő parkot, az iskolát, a kis családi házakat... A parkban hatalmas sakurák álltak, s naplemente színétől még rószaszínebbnek tűntek, mint valójában... Az iskola hatalmas, elegáns épülete magabiztosan állt, és erőt sugárzott... A kis családi házak kertjeiből gyermek nevetést és kutya ugatást hozott magával a szél... Minden olyan békés volt... megnyugtató.. Sensei is az balkon nézett ki, és csak akkor fordult feléjük, amikor Akane megszólalt.
- Sensei... egy doktor van itt velem.. azt mondja, ismeri önt....
Sensei lassan fordult felénk, és szinte megfagyott, amikor megpillantotta a doktort...
- Ian.. te meg mégis mit keresel itt? - hangja ismét olyan volt, mint azelőtt, aminek nagyon örültem.
- Szervusz. Hogy s mint? Már meg ne haragudj, de elég vacakul festesz...
- Na persze... pont ez vártam tőled... Még mindig engem figyelsz meg?
- Hát persze.. hiszen ismered a nagymamát...
- Oké, akkor most azonnal engedd el Akanét.... - eddig észre se vettem, hogy a keze ismét a derekamra fonódott...
- Ugyan már.. hiszen én vagyok orvosa... Már láttam őt teljesen meztele....
- Ian, elég lesz. Fog be. Komolyan mondom, amint jobban leszek ellátom a bajod...
Éreztem, hogy arcomba vér szökik.. Tehát a doktor látott engem.. biztos, amikor eszméletlen voltam... De én azt hittem, hogy egy ápolónő öltöztetett át.. Tehát mégsem így volt... Áááá, mennyire ciki...
- Akane, gyere ide.. - szólt nekem Sensei, és kezét felém nyújtotta.
Lassan oda bicegtem hozzá, és leültem az ágya szélére. Ő magához húzott, és egy csókot nyomott a homlokomra...
- Ian, soha nem merj többet hozzáérni, világos? Attól még, hogy az unokatestvérem vagy, nem bocsátok meg neked...
Basszus, tehát az unokatestvére... Jobban megnéztem, de egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.... Valamire viszont felfigyeltem.. A kettejük között szikrázó levegőre, aminek én álltam a középpontjában...
- Sensei... egy doktor van itt velem.. azt mondja, ismeri önt....
Sensei lassan fordult felénk, és szinte megfagyott, amikor megpillantotta a doktort...
- Ian.. te meg mégis mit keresel itt? - hangja ismét olyan volt, mint azelőtt, aminek nagyon örültem.
- Szervusz. Hogy s mint? Már meg ne haragudj, de elég vacakul festesz...
- Na persze... pont ez vártam tőled... Még mindig engem figyelsz meg?
- Hát persze.. hiszen ismered a nagymamát...
- Oké, akkor most azonnal engedd el Akanét.... - eddig észre se vettem, hogy a keze ismét a derekamra fonódott...
- Ugyan már.. hiszen én vagyok orvosa... Már láttam őt teljesen meztele....
- Ian, elég lesz. Fog be. Komolyan mondom, amint jobban leszek ellátom a bajod...
Éreztem, hogy arcomba vér szökik.. Tehát a doktor látott engem.. biztos, amikor eszméletlen voltam... De én azt hittem, hogy egy ápolónő öltöztetett át.. Tehát mégsem így volt... Áááá, mennyire ciki...
- Akane, gyere ide.. - szólt nekem Sensei, és kezét felém nyújtotta.
Lassan oda bicegtem hozzá, és leültem az ágya szélére. Ő magához húzott, és egy csókot nyomott a homlokomra...
- Ian, soha nem merj többet hozzáérni, világos? Attól még, hogy az unokatestvérem vagy, nem bocsátok meg neked...
Basszus, tehát az unokatestvére... Jobban megnéztem, de egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.... Valamire viszont felfigyeltem.. A kettejük között szikrázó levegőre, aminek én álltam a középpontjában...
21. fejezet
Egy pillanatra álljunk csak meg... Azt mondta herceg?? Tehát ő tudja, hogy ki valójában Sensei. De mégis ki lehet ez az orvos?? Lehet, hogy annak a Philipnek valamilyen rokona? Hiszen mind a ketten angolok... És valljuk be, Okinaván nem sok az angol... Nem tudtam, hogy mit is tehetnék, ezért úgy döntöttem, úgy teszek, mintha semmit se tudnék, és nem érteném miről is beszél...
- Elnézést, de nem tudom ezt hogy érti....
- Amori-san... Előttem nem kell megjátszania magát. Tudom, hogy ismeri az igazságot Ifjabb Kaito Ikkei Fujimoto-Genji-ről.
Elképedtem, Tehát valóban ismeri őt. De akkor is... Valami furcsa volt benne... Mennyi arra az esély, hogy egszer csak jön egy angol doktor, aki ismeri Sensei titkát, és felbukkan itt??? Az egészben nem volt semmi... hogy is mondjam.. életszerű...
- Honnan ismeri őt? - kérdeztem, remélve, hogy néhány dologra így fény derülhet.
- Mondjuk úgy, hogy 10 éves kora óta ismerem, és figyelem őt.. A nagymamája bérelt... nem is, inkább kért fel erre. Bennem megbízhatsz - ismét egy mosolyt küldött felém.
Miért mosolyog rám folyton minden pasi? Először Sensei és most a doktor is.... Talán nevetnek rajtam, vagy mi???
- Sajnálom, hogy ez mondom, de nem mondok magának semmit, amíg ő maga meg nem erősíti, hogy valóban ismeri önt.
- Semmi gond, megértem. Jobb is, hogy óvatos vagy - egy percnyi szünetet tartott, majd megfogta a kezem, és így szólt - Nos, akkor induljunk. Beszéljünk azzal a semmirekellővel...
Felültem az ágyon, s lassan lekászálódtam. Éreztem, hogy a pizsama felsőm fel csúszott, így kivillant a derekam. Hallottam, ahogy a doktornak elakad a lélegzete... Megfordultam, s gyorsan lehúztam a felsőm. A doktor mereven bámult maga elé, majd közelebb lépett hozzám.
- Az mi volt a derekadon? Egy... anyajegy??
- Ó, az... Igen egy anyajegy... Furcsa alakja van, ugye? - kérdeztem nevetve.
- Valóban... Kik is a szüleid?
- Katsuhiko és Keiko Amori... Miért?
- Oh, semmi... Nem fontos... Menjünk.
Átkarolta a derekam, így támogatva. Sensei ajtaja előtt még mindig ott állt a két őr... Amikor megláttak, kissé elmosolyodtak, de utána tekintetük a doktorra siklott.
- Hogy van kishölgy? - kérdezte az egyik - Ismét látogatóba jött?
- Igen - mosolyogtam rájuk.
- Sajnálom, de az úr nem mehet magával, mivel nincs rajta a listán...
A doktor odalépett az őrökhöz, s valamit súgott az egyiknek, mire újra átlapozta a listát... Az egyik oldalnál elkerekedett a szeme, majd, mint egy uralkodónak meghajolt, és beengedett minket....
- Elnézést, de nem tudom ezt hogy érti....
- Amori-san... Előttem nem kell megjátszania magát. Tudom, hogy ismeri az igazságot Ifjabb Kaito Ikkei Fujimoto-Genji-ről.
Elképedtem, Tehát valóban ismeri őt. De akkor is... Valami furcsa volt benne... Mennyi arra az esély, hogy egszer csak jön egy angol doktor, aki ismeri Sensei titkát, és felbukkan itt??? Az egészben nem volt semmi... hogy is mondjam.. életszerű...
- Honnan ismeri őt? - kérdeztem, remélve, hogy néhány dologra így fény derülhet.
- Mondjuk úgy, hogy 10 éves kora óta ismerem, és figyelem őt.. A nagymamája bérelt... nem is, inkább kért fel erre. Bennem megbízhatsz - ismét egy mosolyt küldött felém.
Miért mosolyog rám folyton minden pasi? Először Sensei és most a doktor is.... Talán nevetnek rajtam, vagy mi???
- Sajnálom, hogy ez mondom, de nem mondok magának semmit, amíg ő maga meg nem erősíti, hogy valóban ismeri önt.
- Semmi gond, megértem. Jobb is, hogy óvatos vagy - egy percnyi szünetet tartott, majd megfogta a kezem, és így szólt - Nos, akkor induljunk. Beszéljünk azzal a semmirekellővel...
Felültem az ágyon, s lassan lekászálódtam. Éreztem, hogy a pizsama felsőm fel csúszott, így kivillant a derekam. Hallottam, ahogy a doktornak elakad a lélegzete... Megfordultam, s gyorsan lehúztam a felsőm. A doktor mereven bámult maga elé, majd közelebb lépett hozzám.
- Az mi volt a derekadon? Egy... anyajegy??
- Ó, az... Igen egy anyajegy... Furcsa alakja van, ugye? - kérdeztem nevetve.
- Valóban... Kik is a szüleid?
- Katsuhiko és Keiko Amori... Miért?
- Oh, semmi... Nem fontos... Menjünk.
Átkarolta a derekam, így támogatva. Sensei ajtaja előtt még mindig ott állt a két őr... Amikor megláttak, kissé elmosolyodtak, de utána tekintetük a doktorra siklott.
- Hogy van kishölgy? - kérdezte az egyik - Ismét látogatóba jött?
- Igen - mosolyogtam rájuk.
- Sajnálom, de az úr nem mehet magával, mivel nincs rajta a listán...
A doktor odalépett az őrökhöz, s valamit súgott az egyiknek, mire újra átlapozta a listát... Az egyik oldalnál elkerekedett a szeme, majd, mint egy uralkodónak meghajolt, és beengedett minket....
20. fejezet
Láttam, ahogy Amaya kővé dermed, mint tegnap a barátnőim... Kezdtem megszokni, hogyha Sensei-ről van szó, minden barátom így reagál... Ekkor a lányok is betoppantak ismét. Kissé furcsán néztek a mozdulatlan Amaya-ra, majd felém fordultak, és hangjukat lehalkítva kérdezték:
- Mégis mit mondtál neki? Szegény fiú teljesen lefagyott....
- Csak az igazat... De nyugi lányok, hamar rendbe jön.. - majd rá sandítottam...
Már a kanapén ült, arcán érdekes kifejezéssel... Nem is tudtam eldönteni, hogy vajon csak meglepődött, vagy hálás, esetleg csalódott... A lányok az ágyam szélére ültek, és duma-partyba kezdtek. Elmesélték, hogy mi volt a suliban, amíg én kómában feküdtem, és azokat a pletykákat is, amik rólam, és Sensei-ről keringtek. Nem akartam hinni a fülemnek... Még, hogy Sensei és én együtt vagyunk? Na jó, igaz, hogy szerelmes vagyok belé, és elméletben ő is szeret engem, de akkor is. Az is igaz, hogy gyerekkori barátom, és az is, hogy nem is olyan régen az ő házában töltöttem az estét. Barátnőim azonban ezekről semmit sem tudtak. És az igazat megvallva nem is akartam, hogy tudjanak róla. Miután befejezték a mesélést, kérdezősködni kezdtek. Pontosabban kezdtek volna, ha nem jön be egy orvos. Az ágyamhoz sétált, és az ágy végére felerősített tárolóból elvette az aktám. Tanulmányozni kezdte, majd egy perc múlva felém fordult.
- Amori-san, jobban érzi már magát? - kérdezte kedves hangon.
- Igen, köszönöm... - itt megálltam, mivel rájöttem, hogy még a nevét sem tudom.
- Jaj ,sajnálom. Elfelejtettem, hogy igazából még nem is találkoztunk. Én vagyok a kezelőorvosa. Míg kómában volt, elvégeztünk néhány tesztet a barátja engedélyével - és Amaya felé bökött tollával.
- Értem - barátaim végre lemásztak az ágyamról.
- A nevem Ian Johnson - mutatkozott be, közelebb lépett, és a kezét nyújtotta.
Amikor én is kezem nyújtottam neki, megfogta a keze, majd ajkaihoz húzta, és kezet csókolt. Éreztem, hogy Amaya felugrik a fotelból, és a doktor felé indul, de barátnőim elkapták karját... Szerencsére... Nem tudom, hogy mi van ma vele... Mikor kezet csókolt, csak akkor vettem észre, mennyire vak is voltam. A kézcsók alatt középhosszú szőke haja arcába hullott. Szőke tincsei mögül szinte szikrázott óceánszín szeme. Akár a Karibi-óceán (bár fogalmam sincs mikor járhattam ott, vagy láthattam, de biztos voltam benne, hogy arra hasonlít) Ismét kiegyenesedett, és barátaim felé fordult.
- Kérlek, most menjetek. Nektek is pihennetek kell, és a kis betegünknek is - mosolygott rám.
A lányok egymásra néztek, majd magukban kuncogva karon fogták Amaya-t, és kimentek. Kettesben maradtunk a doktor úrral, aki az ágyam széléhez telepedett, majd kedves arccal felém fordult.
- És akkor most légyszíves mondd el, honnan ismered a mi kis hercegünket....
- Mégis mit mondtál neki? Szegény fiú teljesen lefagyott....
- Csak az igazat... De nyugi lányok, hamar rendbe jön.. - majd rá sandítottam...
Már a kanapén ült, arcán érdekes kifejezéssel... Nem is tudtam eldönteni, hogy vajon csak meglepődött, vagy hálás, esetleg csalódott... A lányok az ágyam szélére ültek, és duma-partyba kezdtek. Elmesélték, hogy mi volt a suliban, amíg én kómában feküdtem, és azokat a pletykákat is, amik rólam, és Sensei-ről keringtek. Nem akartam hinni a fülemnek... Még, hogy Sensei és én együtt vagyunk? Na jó, igaz, hogy szerelmes vagyok belé, és elméletben ő is szeret engem, de akkor is. Az is igaz, hogy gyerekkori barátom, és az is, hogy nem is olyan régen az ő házában töltöttem az estét. Barátnőim azonban ezekről semmit sem tudtak. És az igazat megvallva nem is akartam, hogy tudjanak róla. Miután befejezték a mesélést, kérdezősködni kezdtek. Pontosabban kezdtek volna, ha nem jön be egy orvos. Az ágyamhoz sétált, és az ágy végére felerősített tárolóból elvette az aktám. Tanulmányozni kezdte, majd egy perc múlva felém fordult.
- Amori-san, jobban érzi már magát? - kérdezte kedves hangon.
- Igen, köszönöm... - itt megálltam, mivel rájöttem, hogy még a nevét sem tudom.
- Jaj ,sajnálom. Elfelejtettem, hogy igazából még nem is találkoztunk. Én vagyok a kezelőorvosa. Míg kómában volt, elvégeztünk néhány tesztet a barátja engedélyével - és Amaya felé bökött tollával.
- Értem - barátaim végre lemásztak az ágyamról.
- A nevem Ian Johnson - mutatkozott be, közelebb lépett, és a kezét nyújtotta.
Amikor én is kezem nyújtottam neki, megfogta a keze, majd ajkaihoz húzta, és kezet csókolt. Éreztem, hogy Amaya felugrik a fotelból, és a doktor felé indul, de barátnőim elkapták karját... Szerencsére... Nem tudom, hogy mi van ma vele... Mikor kezet csókolt, csak akkor vettem észre, mennyire vak is voltam. A kézcsók alatt középhosszú szőke haja arcába hullott. Szőke tincsei mögül szinte szikrázott óceánszín szeme. Akár a Karibi-óceán (bár fogalmam sincs mikor járhattam ott, vagy láthattam, de biztos voltam benne, hogy arra hasonlít) Ismét kiegyenesedett, és barátaim felé fordult.
- Kérlek, most menjetek. Nektek is pihennetek kell, és a kis betegünknek is - mosolygott rám.
A lányok egymásra néztek, majd magukban kuncogva karon fogták Amaya-t, és kimentek. Kettesben maradtunk a doktor úrral, aki az ágyam széléhez telepedett, majd kedves arccal felém fordult.
- És akkor most légyszíves mondd el, honnan ismered a mi kis hercegünket....
19. fejezet
Éreztem, hogy könnyeim átáztatták a kezén a kötést, ezért elhúzódtam tőle, bár a kezét még mindig nem engedtem el... Úgy éreztem, nem tehetem.. Hiába tudtam, hogy az egész az én hibámból történt, mégse akartam őt itt hagyni... Olyan érzésem volt, mintha azt akarná, vele maradjak... Az ágya szélére ültem, őt figyeltem... Nem mozdult... Csak mellkasa emelkedett és süllyedt ritmikusan... Legalább nincs életveszélyben.. Ettől a gondolattól némileg megnyugodtam... Mellé feküdtem, mint egy kis gyerek... Vállára hajtottam fejem, és hozzá bújtam.... Hirtelen azt érzetem, hogy valaki átölel... Kinyitottam a szeme, és lenéztem, a derekamra... Sensei keze fonódott körém... Felnéztem rá, szeme nyitva, engem figyel, arcán mosoly... Annyira megörültem, hogy a nyakába borultam... Sensei a fájdalomtól felszisszent, de akkor is magához szorított, és (ha kissé erőtlenül is) elnevette magát.
- Megyek szólok, az orvosnak - s lekászálódtam az ágyról, de ő megállított.
- Várj... - hangja rekedtes volt, és erőtlen - Te jól vagy?
- Igen, hála neked. Nagyon köszönöm.... és sajnálom... - s lesütöttem a fejem..
- Nem kell sajnálnod.. Örülök, hogy meg tudtalak védeni... - s egy mosolyt küldött felém.
Viszonoztam mosolyát, majd kisiettem a kórteremből, és kerestem egy orvost. Pár perc múlva, már 2-3 orvos, és kb 5 ápolónő sürgött, forgott. Annyira örültem, hogy jobban van... Hirtelen megszédültem, és ismét elhomályosult minden... Amikor ismét kinyitottam a szemem, barátnőim és Amaya-kun hajolt fölém.
- Akane!!! - zokogta mindkét barátnőm, és a nyakamba borultak.
- Áu, lányok... ez még fáj... - de azért viszonoztam ölelésük, és rájuk nevettem...
- Lányok, egy kicsit magunkra hagynátok? Csak egy perc az egész - szólt közbe komor hangon Amaya.
A lányok (és köztük én is) értetlenül néztünk rá, de barátnőim kimentek. Kettesben maradtunk, ami most rendkívül feszélyezett.. nem tudtam mi miatt, hiszen kiskorunk óta folyton együtt vagyunk... De ez most más volt... Aki előttem állt, annyira nem ő volt...
- Mondd csak, mégis hogy képzelted, hogy ilyen állapotban császkálsz? - kiáltott rám, amitől összerezzentem...
- Csak muszáj volt....
- Mi volt muszáj? Látni azt a férfit? - némán bólintottam - Mégis ki ő? Ki ő neked, hogy a felépülésed... nem is... az életed kockáztatod érte???
Még sohasem láttam őt ilyen dühösnek... teljesen kikelt önmagából... Megijesztett...
- Ő...
- Ki ő? Fontosabb neked ő, mint én? Szerelmes vagy belé?
Nem tudtam válaszolni.... Nem tudtam mit is mondhatnék el neki.... Mondjam el, hogy az aki megmentett, az nem más, mint a gyerekkori barátunk? Vagy mondjam el, hogy ő a tanárom, vagy hogy ő egy herceg??? Úgy döntöttem azt a választ adom neki, ami senkinek se okoz gondot...
- Ő az, aki megmentette az életem...
- Megyek szólok, az orvosnak - s lekászálódtam az ágyról, de ő megállított.
- Várj... - hangja rekedtes volt, és erőtlen - Te jól vagy?
- Igen, hála neked. Nagyon köszönöm.... és sajnálom... - s lesütöttem a fejem..
- Nem kell sajnálnod.. Örülök, hogy meg tudtalak védeni... - s egy mosolyt küldött felém.
Viszonoztam mosolyát, majd kisiettem a kórteremből, és kerestem egy orvost. Pár perc múlva, már 2-3 orvos, és kb 5 ápolónő sürgött, forgott. Annyira örültem, hogy jobban van... Hirtelen megszédültem, és ismét elhomályosult minden... Amikor ismét kinyitottam a szemem, barátnőim és Amaya-kun hajolt fölém.
- Akane!!! - zokogta mindkét barátnőm, és a nyakamba borultak.
- Áu, lányok... ez még fáj... - de azért viszonoztam ölelésük, és rájuk nevettem...
- Lányok, egy kicsit magunkra hagynátok? Csak egy perc az egész - szólt közbe komor hangon Amaya.
A lányok (és köztük én is) értetlenül néztünk rá, de barátnőim kimentek. Kettesben maradtunk, ami most rendkívül feszélyezett.. nem tudtam mi miatt, hiszen kiskorunk óta folyton együtt vagyunk... De ez most más volt... Aki előttem állt, annyira nem ő volt...
- Mondd csak, mégis hogy képzelted, hogy ilyen állapotban császkálsz? - kiáltott rám, amitől összerezzentem...
- Csak muszáj volt....
- Mi volt muszáj? Látni azt a férfit? - némán bólintottam - Mégis ki ő? Ki ő neked, hogy a felépülésed... nem is... az életed kockáztatod érte???
Még sohasem láttam őt ilyen dühösnek... teljesen kikelt önmagából... Megijesztett...
- Ő...
- Ki ő? Fontosabb neked ő, mint én? Szerelmes vagy belé?
Nem tudtam válaszolni.... Nem tudtam mit is mondhatnék el neki.... Mondjam el, hogy az aki megmentett, az nem más, mint a gyerekkori barátunk? Vagy mondjam el, hogy ő a tanárom, vagy hogy ő egy herceg??? Úgy döntöttem azt a választ adom neki, ami senkinek se okoz gondot...
- Ő az, aki megmentette az életem...
18. fejezet
Mindenem sajgott... Nem emlékeztem semmire... Amikor megpróbáltam kinyit a szemem, csak valami fehér hálófélét láttam egyik szemem előtt. Fél szemmel körül néztem, és rájöttem, hol s vagyok... Egy kórházi szobában. Megpróbáltam lekecmeregni az ágyról, de ekkor észrevettem egy alakot... Az ágyam melletti fotelban pihent. Jobban megnéztem.... Amaya-kun volt az... Óvatosan lépkedtem, nehogy felébresszem... Tudtam, hogyha felébred, vissza dug az ágyba. De azt most nem lehet, meg kell őt keresnem. Muszáj... De nem jártam sikerrel, felébredt. Álmosan dörzsölte meg a szemét, majd amikor látása kitisztult, utánam kapott.
- Akane! Végre magadhoz tértél! Úgy örülök - és a nyakamba borult - Azt hittem, már sose térsz magadhoz - szeméből záporozni kezdtek a könnyek.
- Amaya?? Mi baj? Nyugodj meg, semmi bajom... Jól vagyok... - próbáltam megnyugtatni, de nem jártam sikerrel.
- Hogy lennél már jól? 3 napig kómában feküdtél. Eltört 3 bordád, agyrázkódásod van, és tele vagy zúzódásokkal. Az orvosok azt mondták, kész csoda, ha egy hétnél hamarabb magadhoz térsz...
- Hogy mi? 3 napig voltam eszméletlen?
- Pontosan. Ezért jobban tennéd, ha most vissza feküdnél, és pihennél. Megyek szólok a barátnőidnek, és egy nővérnek. Frora és Misa most ugrott le a büfébe - azzal indult, de mielőtt kilépett voolna az ajtón, még utána szóltam.
- Várj... És ő... ő jól van? - kérdeztem alig halhatóan?
- Aki veled volt? - bólintottam - Nos, ő nem úszta meg ilyen könnyedén... Ő még mindig nem tért magához... De nem mehet be hozzá senki... Csak az orvosok... Azt mondták, nem biztos, hogy túléli... Amikor megpróbálták értesíteni a családját, csak 2 számot találtak a telefonjában... Az iskolákét, és a tiédet... - azzal kiment.
Értetlenül néztem magam elé. Tehát Sensei nincs jól... És mindez azért, mert engem próbált védeni. Azonnal látnom kell őt... Nem érdekel, hogyan, de látnom kell őt... Amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy köpenyt, és elindultam a nővérpult felé. Megkérdeztem az egyik nővért, hogy hol találom őt. Miután megmondta, melyik szoba az övé, szinte futva siettem hozzá. Az ajtóban 2 őr állt, és engem méregettek.
- Ki maga? - kérdezte az egyik, mély, recsegő hangon.
- A nevem Akane Amori. És azonnal látnom kell őt! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
A két őr egymásra nézett, majd mindkettőjük figyelme rám irányult.
- Mit is mondott, ki maga? - kérdezett vissza a másik őr, és elővett valamiféle listát....
- Akane Amori.
Megnézte a listát, fordított egy lapot. majd rá meredt. Utána rám, majd ismét lapra. Végül megszólalt.
- Rendben van, maga bemehet, de csak 10 perce van! - némán bólintottam, s az egyik őr kinyitotta nekem az ajtót.
Amikor elhaladtam mellette a listára sandítottam. Már értettem miért nézett hol rám, hol a lapra... Egy adatlap volt, rajta a fényképemmel... Beléptem, tekintetemmel rögtön az ágyat kerestem. A szobába besütött a déli Nap sugara. A nyitott ablaknál a függöny lengedezett az enyhe széltől. A kis szekrényen ott volt a telefonja, tárcája, igazolványa, és egy fénykép... Közelebb mentem... Egy fénykép, rólam.... Amikor gimnazista lettem... Az első napomon... akkor készült.. de nem tudom, hogyan... Igazából nem érdekel... Sensei ágyához léptem... Valóban pocsékul festett.... Lába gipszbe, egy magas párnán hevert... Kezei végig fásliba burkolva, ami itt-ott már át is vérzett... Arcán sebek, és horzsolások éktelenkedtek... Feje szintén bekötve... Éreztem, hogy arcomon végig gördül egy könnycsepp... Sensei szörnyen festett, és senki se volt mellette... Nem lehettek, azért, aki.... És ez az egész az én hibám... Kezére borultam, és többé nem tartottam vissza könnyeim...
- Akane! Végre magadhoz tértél! Úgy örülök - és a nyakamba borult - Azt hittem, már sose térsz magadhoz - szeméből záporozni kezdtek a könnyek.
- Amaya?? Mi baj? Nyugodj meg, semmi bajom... Jól vagyok... - próbáltam megnyugtatni, de nem jártam sikerrel.
- Hogy lennél már jól? 3 napig kómában feküdtél. Eltört 3 bordád, agyrázkódásod van, és tele vagy zúzódásokkal. Az orvosok azt mondták, kész csoda, ha egy hétnél hamarabb magadhoz térsz...
- Hogy mi? 3 napig voltam eszméletlen?
- Pontosan. Ezért jobban tennéd, ha most vissza feküdnél, és pihennél. Megyek szólok a barátnőidnek, és egy nővérnek. Frora és Misa most ugrott le a büfébe - azzal indult, de mielőtt kilépett voolna az ajtón, még utána szóltam.
- Várj... És ő... ő jól van? - kérdeztem alig halhatóan?
- Aki veled volt? - bólintottam - Nos, ő nem úszta meg ilyen könnyedén... Ő még mindig nem tért magához... De nem mehet be hozzá senki... Csak az orvosok... Azt mondták, nem biztos, hogy túléli... Amikor megpróbálták értesíteni a családját, csak 2 számot találtak a telefonjában... Az iskolákét, és a tiédet... - azzal kiment.
Értetlenül néztem magam elé. Tehát Sensei nincs jól... És mindez azért, mert engem próbált védeni. Azonnal látnom kell őt... Nem érdekel, hogyan, de látnom kell őt... Amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy köpenyt, és elindultam a nővérpult felé. Megkérdeztem az egyik nővért, hogy hol találom őt. Miután megmondta, melyik szoba az övé, szinte futva siettem hozzá. Az ajtóban 2 őr állt, és engem méregettek.
- Ki maga? - kérdezte az egyik, mély, recsegő hangon.
- A nevem Akane Amori. És azonnal látnom kell őt! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
A két őr egymásra nézett, majd mindkettőjük figyelme rám irányult.
- Mit is mondott, ki maga? - kérdezett vissza a másik őr, és elővett valamiféle listát....
- Akane Amori.
Megnézte a listát, fordított egy lapot. majd rá meredt. Utána rám, majd ismét lapra. Végül megszólalt.
- Rendben van, maga bemehet, de csak 10 perce van! - némán bólintottam, s az egyik őr kinyitotta nekem az ajtót.
Amikor elhaladtam mellette a listára sandítottam. Már értettem miért nézett hol rám, hol a lapra... Egy adatlap volt, rajta a fényképemmel... Beléptem, tekintetemmel rögtön az ágyat kerestem. A szobába besütött a déli Nap sugara. A nyitott ablaknál a függöny lengedezett az enyhe széltől. A kis szekrényen ott volt a telefonja, tárcája, igazolványa, és egy fénykép... Közelebb mentem... Egy fénykép, rólam.... Amikor gimnazista lettem... Az első napomon... akkor készült.. de nem tudom, hogyan... Igazából nem érdekel... Sensei ágyához léptem... Valóban pocsékul festett.... Lába gipszbe, egy magas párnán hevert... Kezei végig fásliba burkolva, ami itt-ott már át is vérzett... Arcán sebek, és horzsolások éktelenkedtek... Feje szintén bekötve... Éreztem, hogy arcomon végig gördül egy könnycsepp... Sensei szörnyen festett, és senki se volt mellette... Nem lehettek, azért, aki.... És ez az egész az én hibám... Kezére borultam, és többé nem tartottam vissza könnyeim...
17. fejezet
Fáradtan ébredtem... A Nap a szemembe sütött... Szinte bearanyozta fénye a szobát... Lassan felültem az ágyban, és még csak ne, is tudatosult bennem, hogy hol is vagyok... .. Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam 7 óra. Remek, már ébresztőre sincs szükségem, magamtól is felkelek. Kipattantam az ágyból, és lementem a konyhába. Még mindig nem voltam magamnál, mivel még mindig nem tűnt fel, hol is vagyok... A konyhába érve neki kezdtem a bento készítésnek. Amikor meg voltam vele, gyorsan megreggeliztem, megnéztem az időjárást, és mentem vissza, készül az iskolába. Lezuhanyoztam, visszamentem a szobámba, és az egyenruhám az ágyamon várt. Gyorsan belebújtam, lesiettem a bentokért, majd felkaptam a táskám, ami a bentok mellé volt készítve. Amikor kiléptem az ajtón, hogy elinduljak Amaya-kun felé, csak akkor tudatosult bennem, hol is vagyok. Basszus, hogy felejthettem el, hogy a Sensei házában vagyok? Nem létezik, hogy nem tűnt fel... Hogy lehetek ennyire ostoba? Visszasiettem a házba, és amint beléptem az ajtón, szó szerint belebotlottam Sensei-be. Amikor fejem mellkasához ért, csak akkor jöttem rá, milyen izmos... Kissé kábultan néztem fel rá, ő pedig ismét mosolygott.
- Sajnálom. El felejtettem, hol vagyok... De sietnem kéne. Ayama-kun aggódni fog, hogy hol vagyok...
- Igazad van. De miért nem telefonálsz akkor neki?
- Az nem jó. Én készítem el az ebédjét. Most is itt van nálam, ezért muszáj bele találkoznom.
- Értem. Hát akkor nincs mit tenni. Hívd fel, hogy hamarosan ott vagy, várjon egy kicsit.
Bólintottam, majd beszálltam Sensei autójába. Mind a ketten úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna tegnap éjjel,é s ez így is van jól... Most nincs időnk ilyeneken gondolkodni... Hamarabb beértünk, mint azt gondoltam volna. Az úton végig azt figyeltem, hogy futnak mellettünk a fák... Végig azt járt az eszemben, hogy a barátnőim mit fognak ehhez az egészhez szólni... Vagy az osztálytársaim... Ha valahogy kiderül, hogy a Sensei házában töltöttem az éjszakát, nekem végem. Egy piros lámpa állta utunkat, pedig már nem voltunk messze... Kis várakozás után a lámpa váltott, mi elindultunk, azonban ekkor valami ütést éreztem. Nem volt időm megfordulni, de láttam, ahogy egy másik kocsi belénk jön. A mi kocsink felborult, és pörögni kezdett. Sikítozva szorítottam magamhoz az ebédes dobozokat, és lehajtottam a fejem. Még éppen láttam, hogy Sensei kicsatolja a biztonsági övét, és felém hajol, hogy engem védjen... majd minden elsötétült...
- Sajnálom. El felejtettem, hol vagyok... De sietnem kéne. Ayama-kun aggódni fog, hogy hol vagyok...
- Igazad van. De miért nem telefonálsz akkor neki?
- Az nem jó. Én készítem el az ebédjét. Most is itt van nálam, ezért muszáj bele találkoznom.
- Értem. Hát akkor nincs mit tenni. Hívd fel, hogy hamarosan ott vagy, várjon egy kicsit.
Bólintottam, majd beszálltam Sensei autójába. Mind a ketten úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna tegnap éjjel,é s ez így is van jól... Most nincs időnk ilyeneken gondolkodni... Hamarabb beértünk, mint azt gondoltam volna. Az úton végig azt figyeltem, hogy futnak mellettünk a fák... Végig azt járt az eszemben, hogy a barátnőim mit fognak ehhez az egészhez szólni... Vagy az osztálytársaim... Ha valahogy kiderül, hogy a Sensei házában töltöttem az éjszakát, nekem végem. Egy piros lámpa állta utunkat, pedig már nem voltunk messze... Kis várakozás után a lámpa váltott, mi elindultunk, azonban ekkor valami ütést éreztem. Nem volt időm megfordulni, de láttam, ahogy egy másik kocsi belénk jön. A mi kocsink felborult, és pörögni kezdett. Sikítozva szorítottam magamhoz az ebédes dobozokat, és lehajtottam a fejem. Még éppen láttam, hogy Sensei kicsatolja a biztonsági övét, és felém hajol, hogy engem védjen... majd minden elsötétült...
16. fejezet
Szeret? Engem? Ő? Na álljunk meg egy pillanatra.... Ez már nekem sok.... Herceg, később uralkodó, milliárdos, gyermekkori barátom, azóta szeret, és most a tanárom... Hogy történhetett ennyi minden egy nap leforgás alatt?? Sőt, kevesebb, mint 24 óra alatt... Ilyen csak a filmekben van.. pontosabban a szappanoperákban... Egy szegény lány és egy gazdag pasi egymásra talál, egymásba szeretnek, összeházasodnak stb...De ekkor is... Új tanár jön a suliba, kikérnek a suliból, új ruhát kapok, a vásárlás, a császkálás, a vacsora és most ez... A fejemhez kaptam. Ez már tényleg túl sok...
- Jól vagy? - lépett hozzám aggodalommal telt hangon.
- Nem... de túl élem... - kis szünetet tartottam - Most kérlek menj el.... egyedül akarok lenni...
- Rendben, megértem. Hálóinget találsz a gardrób polcain. Ha reggel sem leszel jól, kikérlek az iskolából.
Nem válaszoltam, csak ültem az ágyon némán. Vártam, hogy végre kimenjen... Egy szó nélkül távozott. Az ajtó csukódása, és a léptei hangja ott visszhangzottak a fejemben... Hiába tudtam, hogy most ő is rosszul érzi magát, nem tudott érdekelni. Ő csapott b engem, és még nekem legye miatta bűntudatom? azt már nem. Teljesen félreismertem. Azt hittem, kedves és figyelmes. De kiderült, hogy csak a közelembe akart kerülni. Valamiért úgy érzem, hogy nem kéne rá haragudnom, de mégis... Annyira dühös vagyok... Nem tudok nem gondolni rá, hogy mit tett... Lassan az őrületbe kerget...Amikor hallottam, hogy az ő ajtaja és becsukódik, csak akkor mozdultam meg. Elsétáltam, sőt inkább kóvályogtam a gardróbig, és kivettem az első hálóinget ami a kezembe akadt. Nem volt se erőm, se kedvem kiakadni, vagy csodálkozni azon, hogy még a hálóingen is mennyire látszik, hogy egy gazdag ember vette... Gyorsan belebújtam a fehér selyem hálóingbe, amit csipke díszített, kiengedtem a hajam, és bebújtam a paplan alá. Ismét belefúrtam arcom a puha anyagba, viszont most nem a boldogság miatt, hanem, hogy elfojtsam könnyeim. Nem is tudatosult bennem igazán, hogy sírok, amíg meg nem éreztem, a könnyeimtől teljes átnedvesedett párna érintését... Nem tudtam az okát könnyeimnek... Vagyis mégis... Magamnak nem hazudhattam... Nem azért sírtam, mert Sensei egy herceg, vagy hogy milliárdos.. Nem is azért, mert hazudott nekem... Nem azért, mert tudom, hogy bármit is érzek iránta, sosem lelnek igazán viszonzásra, hiába mondd ő bármit is... Nem azért, mert köztünk minden kapcsolat lehetetlen, egyrészt a tanári mivolta miatt, másrészt azért, mert ő a trón várományosa.... Nem azért, mert bár tudtam, hogy nem igaz, de azt mondta szeret... Nem is azért, mert annyira meglepődtem mindenen, hogy az sok volt... Csupán egy okom volt arra, hogy az egész éjszakát átsírjam.... Az pedig nem más, minthogy az, akibe az első pillanatba beleszerettem, amint megláttam, nem más volt, mint a gyerekkori barátom Keita... igazából nem is a gyerekkori barátom... hanem.. az én első, és egyetlen.... szerelmem....
- Jól vagy? - lépett hozzám aggodalommal telt hangon.
- Nem... de túl élem... - kis szünetet tartottam - Most kérlek menj el.... egyedül akarok lenni...
- Rendben, megértem. Hálóinget találsz a gardrób polcain. Ha reggel sem leszel jól, kikérlek az iskolából.
Nem válaszoltam, csak ültem az ágyon némán. Vártam, hogy végre kimenjen... Egy szó nélkül távozott. Az ajtó csukódása, és a léptei hangja ott visszhangzottak a fejemben... Hiába tudtam, hogy most ő is rosszul érzi magát, nem tudott érdekelni. Ő csapott b engem, és még nekem legye miatta bűntudatom? azt már nem. Teljesen félreismertem. Azt hittem, kedves és figyelmes. De kiderült, hogy csak a közelembe akart kerülni. Valamiért úgy érzem, hogy nem kéne rá haragudnom, de mégis... Annyira dühös vagyok... Nem tudok nem gondolni rá, hogy mit tett... Lassan az őrületbe kerget...Amikor hallottam, hogy az ő ajtaja és becsukódik, csak akkor mozdultam meg. Elsétáltam, sőt inkább kóvályogtam a gardróbig, és kivettem az első hálóinget ami a kezembe akadt. Nem volt se erőm, se kedvem kiakadni, vagy csodálkozni azon, hogy még a hálóingen is mennyire látszik, hogy egy gazdag ember vette... Gyorsan belebújtam a fehér selyem hálóingbe, amit csipke díszített, kiengedtem a hajam, és bebújtam a paplan alá. Ismét belefúrtam arcom a puha anyagba, viszont most nem a boldogság miatt, hanem, hogy elfojtsam könnyeim. Nem is tudatosult bennem igazán, hogy sírok, amíg meg nem éreztem, a könnyeimtől teljes átnedvesedett párna érintését... Nem tudtam az okát könnyeimnek... Vagyis mégis... Magamnak nem hazudhattam... Nem azért sírtam, mert Sensei egy herceg, vagy hogy milliárdos.. Nem is azért, mert hazudott nekem... Nem azért, mert tudom, hogy bármit is érzek iránta, sosem lelnek igazán viszonzásra, hiába mondd ő bármit is... Nem azért, mert köztünk minden kapcsolat lehetetlen, egyrészt a tanári mivolta miatt, másrészt azért, mert ő a trón várományosa.... Nem azért, mert bár tudtam, hogy nem igaz, de azt mondta szeret... Nem is azért, mert annyira meglepődtem mindenen, hogy az sok volt... Csupán egy okom volt arra, hogy az egész éjszakát átsírjam.... Az pedig nem más, minthogy az, akibe az első pillanatba beleszerettem, amint megláttam, nem más volt, mint a gyerekkori barátom Keita... igazából nem is a gyerekkori barátom... hanem.. az én első, és egyetlen.... szerelmem....
15. fejezet
Ez lehetetlen. Miért jönne a mi iskolánkba, főleg tanárként egy milliárdos herceg? És hogy-hogy senki se ismerte fel? Ez egyszerűen lehetetlen. Biztos csak valami félreértés az egész... Ha ő valóban herceg, akkor mégis miért érdeklődne utánam? Egy kis senki után... Ez kezdett egyre érthetetlenebb lenni... azt hiszem az lesz a legjobb, ha beszélek Sensei-el... Vagy talán mégse olyan jó ötlet? A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben... Úgy éreztem az egész világom a feje tetejére állt. És mindez egy olyan tanár miatt, akit alig egy napja ismerek... Ez túl sok volt neki egyszerre. Megpróbált felállni, de lábai túl gyengének bizonyultak, és forgott vele a világ... Úgy döntött, meg próbálkozik a felállással még egyszer. Ezúttal sikerrel járt, azonban csak később vette észre, hogy így is csak Sensei segítségével. A felkarjánál fogta őt. A szobája felé kormányozta, egy szó nélkül. Bekísérte, majd leültette az ágyra. Az ágy végében volt egy láda, rajta selyem párna féle. Ő arra ült le, szembe a lánnyal.
- Akarok hogy inkább elmenjek? - megráztam a fejem - Akkor elmondjam, az egész történetet? - tétován bólintottam.
Sensei vett egy mély levegőt és neki kezdett. Láttam rajta, hogy nem mondja el a teljes igazat, de most nem érdekelt. Úgy éreztem elárult. Tudni akartam mi folyok itt, de nem voltam kíváncsi a mentségeire.
- Gondolom megtaláltad a hiányzó képet... Reméltem, hogy nem igazán fogsz foglalkozni a képekkel... De ha már megtörtént, nincs mit tenni. Igen, jó következtetésre jutottál... A hercegi család leszármazottja vagyok.. és valóban 25. generációs milliárdos... De még gyermekkoromban elszakítottak a szüleimtől. 3 éves korom óta nem is láttam őket... Pontosabban nem láthattam... A nagymamám úgy gondolta, amíg meg nem öröklöm a trónt, addig éljem a magam életét, a szüleim és bárki más beleszólása nélkül. Természetesen, mint rájöhettél a családi vagyonhoz hozzáférek, de a családom nem láthatom, és semmilyen formában nem érintkezhetek velük. Különben elbúcsúzhatok örökre az eddigi életemtől, és valóban soha többé nem láthatom a szüleim. Minden bizonnyal elküldenének valahova külföldre, vagy valami hasonló. Ezért úgy döntöttem, eleget teszek a nagymamám akaratának, és addig, amíg trónra nem kerülök, nem keresem a szüleim. De téged meg kellett, hogy keresselek... Emlékszel, még, amikor reggel azt mondtam, hogy azért választottalak tanársegédnek, mert hasonlítasz egy számomra fontos lányra? Nos igazából, nem csak hasonlítasz, hanem TE vagy az... Ez a ruhavásárlásnál derült ki... - értetlen fejet vághattam, mivel Sensei így folytatta - Megmagyarázom... Gyermekkoromban itt éltem, Okinaván. Nevelőszülőkkel... A szomszédotok voltam.... ahogy Amaya-kun is...
- Egy pillanat...- szakítottam félbe - A szomszédom voltál? De hát azt a fiút úgy hívták, hogy Keita....
- Igen.. Keita... Akkoriban tele voltak az újságok, nagymamám döntésével, és az én nevemmel... ezért muszáj volt egy álnevet használnom....
- És mit értettél az előbb azon, hogy engem muszáj volt megkeresned?
- Nos, az igazat megvallva.. gyermekkorunk óta a csodálód vagyok... pontosabban ... izé... ezzel azt akarom mondani... hogy... én .... te... - nagyon zavarban volt, össze-vissza makogott, de amikor végre kimondta, ledöbbentem - azóta szeretlek...
- Akarok hogy inkább elmenjek? - megráztam a fejem - Akkor elmondjam, az egész történetet? - tétován bólintottam.
Sensei vett egy mély levegőt és neki kezdett. Láttam rajta, hogy nem mondja el a teljes igazat, de most nem érdekelt. Úgy éreztem elárult. Tudni akartam mi folyok itt, de nem voltam kíváncsi a mentségeire.
- Gondolom megtaláltad a hiányzó képet... Reméltem, hogy nem igazán fogsz foglalkozni a képekkel... De ha már megtörtént, nincs mit tenni. Igen, jó következtetésre jutottál... A hercegi család leszármazottja vagyok.. és valóban 25. generációs milliárdos... De még gyermekkoromban elszakítottak a szüleimtől. 3 éves korom óta nem is láttam őket... Pontosabban nem láthattam... A nagymamám úgy gondolta, amíg meg nem öröklöm a trónt, addig éljem a magam életét, a szüleim és bárki más beleszólása nélkül. Természetesen, mint rájöhettél a családi vagyonhoz hozzáférek, de a családom nem láthatom, és semmilyen formában nem érintkezhetek velük. Különben elbúcsúzhatok örökre az eddigi életemtől, és valóban soha többé nem láthatom a szüleim. Minden bizonnyal elküldenének valahova külföldre, vagy valami hasonló. Ezért úgy döntöttem, eleget teszek a nagymamám akaratának, és addig, amíg trónra nem kerülök, nem keresem a szüleim. De téged meg kellett, hogy keresselek... Emlékszel, még, amikor reggel azt mondtam, hogy azért választottalak tanársegédnek, mert hasonlítasz egy számomra fontos lányra? Nos igazából, nem csak hasonlítasz, hanem TE vagy az... Ez a ruhavásárlásnál derült ki... - értetlen fejet vághattam, mivel Sensei így folytatta - Megmagyarázom... Gyermekkoromban itt éltem, Okinaván. Nevelőszülőkkel... A szomszédotok voltam.... ahogy Amaya-kun is...
- Egy pillanat...- szakítottam félbe - A szomszédom voltál? De hát azt a fiút úgy hívták, hogy Keita....
- Igen.. Keita... Akkoriban tele voltak az újságok, nagymamám döntésével, és az én nevemmel... ezért muszáj volt egy álnevet használnom....
- És mit értettél az előbb azon, hogy engem muszáj volt megkeresned?
- Nos, az igazat megvallva.. gyermekkorunk óta a csodálód vagyok... pontosabban ... izé... ezzel azt akarom mondani... hogy... én .... te... - nagyon zavarban volt, össze-vissza makogott, de amikor végre kimondta, ledöbbentem - azóta szeretlek...
14. fejezet
Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Igazából arra számítottam, hogy majd jól leordítja a fejem, vagy tart egy fejmosást, de nem ez történt. Ő csak nevetett... Nem tudtam most mit mondjak vagy tegyek. Lesütöttem a fejem, és vártam tetteim következményeit. Amikor Sensei abbahagyta a nevetést, kissé előrehajolt, könyökét az asztalra tette, ujjait összekulcsolta és fejét rájuk tette. Arcára ismét visszatért az a kifejezés, amit akkor láttam, mikor először találkoztunk. Láttam rajta, hogy nem haragszik, de akkor sem tudtam a szemébe nézni.
- Értem. Nyugodj meg, nem haragszom rád. Csak kicsit megleptél... Nem gondoltam volna, hogy ennyire....
- Hogy ennyire aljas, és rosszakaró vagyok? - szakítottam félbe.
- Hogy ennyire zavar az a viselkedésed, amit én annyira elragadónak találok - javított ki.
Nem hittem a saját fülemnek. Sensei azt mondta, hogy elragadó vagyok... El sem hiszem... Éreztem, hogy ismét rákszínre vált az arcom.
- Hát akkor most együnk - és elragadó mosolyt küldött felém.
Csendben folytattuk az evést, olykor-olykor lopva egymásra tekingetve. A vacsora befejeztével, Sensei azt mondta, menjek fel a szobámba, amíg ő elmosogat. Hiába erősködtem, hogy majd én segítek, nem használt. Felmentem, és úgy döntöttem, ismét átöltözök. Biztos voltam benne, hogyha alaposan szétnézek találok valami olyan ruhát is, ami kevésbé elegáns. Felkutattam az egész lakosztályom, de nem találtam semmit. Úgy döntöttem, lemegyek, és megkérdezem Sensei-t. Most amikor végig mentem a folyosón, feltűnt, hogy a folyosó egész hosszában képek lógtak szorosan egymás mellett. Idősödő férfiak, arcukon bátor és vakmerő kifejezéssel. Minden férfi előtt, egy széken egy elegáns hölgy ült. Bizonyára családi képek. Ámuldozva néztem az életnagyságú festmények sokaságát. Most már biztos volt, hogy Sensei családja nagyon gazdag. Ugyanis egy egyszerű család nem csináltatna magáról festményt, főleg nem életnagyságút, és nem ki tudja hány szász évre visszamenőleg. Amikor elért a lépcsőhöz, ott nem várta festmény. Egy hely kimaradt. Csak (mint a többi alatt) a névtábla volt ott. [Ifjabb Kaito Ikkei Fujimoto-Genji] Egy pillanat... Genji??? Úgy mint a hercegi család, Genji? Úgy mint a ki tudja hányadik generációs milliárdos család, akié fél Japán? Ez nem lehet igaz... Sensei akkor nem csak gazdag, de igazából herceg is....
- Értem. Nyugodj meg, nem haragszom rád. Csak kicsit megleptél... Nem gondoltam volna, hogy ennyire....
- Hogy ennyire aljas, és rosszakaró vagyok? - szakítottam félbe.
- Hogy ennyire zavar az a viselkedésed, amit én annyira elragadónak találok - javított ki.
Nem hittem a saját fülemnek. Sensei azt mondta, hogy elragadó vagyok... El sem hiszem... Éreztem, hogy ismét rákszínre vált az arcom.
- Hát akkor most együnk - és elragadó mosolyt küldött felém.
Csendben folytattuk az evést, olykor-olykor lopva egymásra tekingetve. A vacsora befejeztével, Sensei azt mondta, menjek fel a szobámba, amíg ő elmosogat. Hiába erősködtem, hogy majd én segítek, nem használt. Felmentem, és úgy döntöttem, ismét átöltözök. Biztos voltam benne, hogyha alaposan szétnézek találok valami olyan ruhát is, ami kevésbé elegáns. Felkutattam az egész lakosztályom, de nem találtam semmit. Úgy döntöttem, lemegyek, és megkérdezem Sensei-t. Most amikor végig mentem a folyosón, feltűnt, hogy a folyosó egész hosszában képek lógtak szorosan egymás mellett. Idősödő férfiak, arcukon bátor és vakmerő kifejezéssel. Minden férfi előtt, egy széken egy elegáns hölgy ült. Bizonyára családi képek. Ámuldozva néztem az életnagyságú festmények sokaságát. Most már biztos volt, hogy Sensei családja nagyon gazdag. Ugyanis egy egyszerű család nem csináltatna magáról festményt, főleg nem életnagyságút, és nem ki tudja hány szász évre visszamenőleg. Amikor elért a lépcsőhöz, ott nem várta festmény. Egy hely kimaradt. Csak (mint a többi alatt) a névtábla volt ott. [Ifjabb Kaito Ikkei Fujimoto-Genji] Egy pillanat... Genji??? Úgy mint a hercegi család, Genji? Úgy mint a ki tudja hányadik generációs milliárdos család, akié fél Japán? Ez nem lehet igaz... Sensei akkor nem csak gazdag, de igazából herceg is....
13. fejezet
Evőeszközöket a kezembe vettem, s a tányérra meredtem. Nem tudtam, hogy mivel kezdjek. Tányéromon minden volt, a tenger gyümölcsétől kezdve, a vörös- és fehér húsokon át, egészen a rizsig és zöldségekig. Beleszúrtam villám egy adag (valószínűleg roston sült) csirkemellbe, és levágtam egy falatot. Óvatosan számhoz emeltem, és megízleltem. A falat szinte felrobbant a számban. Íze olyan volt, akár a manna, az Istenek eledele. Tekintetem Sensei-re emeltem, és szemében várakozást láttam. Nem tudtam miért, de számomra annyira furcsa volt ilyennek látni őt. Mindig azt láttam, hogy ő mennyire erős, most azonban sebezhetőnek látszott. Láttam rajta, hogy egy rossz szó, egy kisebb világ végét jelenthetne neki... Úgy gondoltam, muszály kihasználnom az lakalmat, ezért arra jutottam, hogy egy kicsit játszok vele. Egy pillanatra becsuktam a szeme, majd belekezdtem a kis színjátékomba.
- Hmmm... - kezdtem sokatmondóan - nem is tudom mit mondhatnék...
Láttam, hogy arcára kiül az aggodalom, s (ha csak belül is, de) megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt.
- Igen? Mondd nyugodtan - fúrta tekintetét az enyémbe.
- Egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt vártam - s megkeményítettem a hangom.
Arca búskomorrá, és elcsigázottá vált, szemét lesütötte. Éreztem rajta, hogy egyrészt szomorú, másrészt dühös magára, miért nem sikerült neki... Ahogy így néztem, kezdtem megsajnálni őt, azonban mielőtt még megszólalhattam volna, ő megelőzött...
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Igazából te vagy az első, akinek főztem...
Hirtelen érzetem, ahogy egy hatalmasat dobban a szívem, és maga alá terít a bűntudat. Letettem az evőeszközöket, tekintetem ráemeltem, és kissé lágy hangon szóltam.
- Semmi baj, nem okoztál csalódást... Az igazat megvallva mennyei íze van, az ételnek - s most én küldtem felé egy mosolyt.
- De akkor az előbbi? - nézett rám összezavarodottan.
- Csak kihasználtam egy lehetőséget. Most láttalak először ilyen... hmm.. hogy is mondjam... ilyen sérülékenynek... Láttam hogy hajt a kíváncsiság, de ugyan akkor aggódtál is. Mivel eddig mindig én kerültem hasonló helyzetbe, úgy érzetem, most revansot vehetek... Sajnálom...
Sensei arcáról a meglepetés tükröződött. Egy örökké tartó pillanatig nem mozdult, nem szólt, csak mereven nézett engem. Majd láttam, hogy szája felfelé görbül, és egy pillanattal később, jó ízű nevetés hagyja el torkát...
- Hmmm... - kezdtem sokatmondóan - nem is tudom mit mondhatnék...
Láttam, hogy arcára kiül az aggodalom, s (ha csak belül is, de) megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt.
- Igen? Mondd nyugodtan - fúrta tekintetét az enyémbe.
- Egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt vártam - s megkeményítettem a hangom.
Arca búskomorrá, és elcsigázottá vált, szemét lesütötte. Éreztem rajta, hogy egyrészt szomorú, másrészt dühös magára, miért nem sikerült neki... Ahogy így néztem, kezdtem megsajnálni őt, azonban mielőtt még megszólalhattam volna, ő megelőzött...
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Igazából te vagy az első, akinek főztem...
Hirtelen érzetem, ahogy egy hatalmasat dobban a szívem, és maga alá terít a bűntudat. Letettem az evőeszközöket, tekintetem ráemeltem, és kissé lágy hangon szóltam.
- Semmi baj, nem okoztál csalódást... Az igazat megvallva mennyei íze van, az ételnek - s most én küldtem felé egy mosolyt.
- De akkor az előbbi? - nézett rám összezavarodottan.
- Csak kihasználtam egy lehetőséget. Most láttalak először ilyen... hmm.. hogy is mondjam... ilyen sérülékenynek... Láttam hogy hajt a kíváncsiság, de ugyan akkor aggódtál is. Mivel eddig mindig én kerültem hasonló helyzetbe, úgy érzetem, most revansot vehetek... Sajnálom...
Sensei arcáról a meglepetés tükröződött. Egy örökké tartó pillanatig nem mozdult, nem szólt, csak mereven nézett engem. Majd láttam, hogy szája felfelé görbül, és egy pillanattal később, jó ízű nevetés hagyja el torkát...
12. fejezet
(Így jobban belegondolva, úgy nézhettem ki, mint egy idióta, ki magában mosolyog). Amikor már a lépcső felénél jártam, csak akkor vettem észre Sesnei-t. Hirtelen megálltam, és egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom is, de gyorsan megkapaszkodtam a korlátban.
- Mi-mióta figyelsz? - kérdeztem zavaromban dadogva.
- Nem régóta - kis szünetet tartott, és alaposan szemügyre vett - Gyönyörű vagy.
Éreztem arcom lángba borul, így lesütöttem fejem, s orrom alatt motyogva beszéltem.
- Köszönöm...
Sensei elindult felém, fellépet 2-3 lépcsőfokot, és felém nyújtotta a kezét. Felemeltem tekintetem, és önkéntelenül is elindultam felé. Miközben egyre lépkedtem lefelé a fokokon, alaposan szemügyre vettem Sensei-t. Ő is átöltözött. Egy sötétkék öltöny volt rajta, alatta fehér ing, nyakában pedig mintás nyakkendő. Zakója alatt mellény simult ingére, zsebében (az arany láncok miatta valószínűleg) egy régimódi arany láncos óra volt. Furcsa volt így látni őt, mivel általában mindig ki van gombolva inge felső 2-3 gombja, most azonban a nyakkendő miatt, ez lehetetlen volt. Már csak pár lépcsőfok választott el tőle, amikor tekintetem a felém nyújtott kezére siklott. Csuklóján ott volt, a ma vásárolt karkötő. Annyira megörültem, amikor megpillantottam, hogy ismét elmosolyodtam. Megtettem az utolsó pár lépést is, és kezem az övébe helyeztem. Ő rám mosolygott, és megszorította a kezem, majd belekaroltam. Átsétáltunk az ebédlőbe, ahol egy 2 főre megterített asztal várt minket. Mesésen nézett ki az asztalunk. Rózsaszirmok borították az amúgy hófehér terítőt, mintás porcelán tányérokon hevertek a finomabbnál finomabb falatok. Kecses poharak hívogatták a vendéget a bennük lévő vörös nedűvel, és gyertyaláng teremtett kellemes hangulatot. Az asztalhoz sétáltunk, Sensei pedig kihúzta nekem egy széket (mint a filmekben az úriemberek). Megvártam, míg ő is elfoglalja a helyét velem szemközt, s csak akkor néztem az elém tálalt ételre. Kész lakoma volt elém tálalva, és tudtam, hogy mindezt ő maga készítette. Finomabbnál finomabb falatok sorakoztak, és evésre csábították az éhes vendéget. Sensei-re pillantottam, és nagyon meglepődtem. Arcára kiült az aggodalom, és a kíváncsiság.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Nos.... igazából ez az első alkalom hogy másnak főzök. Az igazat megvallva... egy kicsit izgulok - láttam ahogy (kivételesen ő is) elpirul, és elfordítja tekintetét.
Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki épp most vallotta be a lánynak, akit szeret, hogy mit érez. Erre gondolva, halk kacagásba kezdtem, amitől csak nőtt zavara. Láttam, ahogy megpróbálja összeszedni magát, majd felém fordult, és szemembe nézett.
- Kérlek kóstold meg, kíváncsi vagyok a véleményedre.
"Annyira aranyos" - gondoltam magamban, majd bólintottam és az evőeszközért nyúltam...
- Mi-mióta figyelsz? - kérdeztem zavaromban dadogva.
- Nem régóta - kis szünetet tartott, és alaposan szemügyre vett - Gyönyörű vagy.
Éreztem arcom lángba borul, így lesütöttem fejem, s orrom alatt motyogva beszéltem.
- Köszönöm...
Sensei elindult felém, fellépet 2-3 lépcsőfokot, és felém nyújtotta a kezét. Felemeltem tekintetem, és önkéntelenül is elindultam felé. Miközben egyre lépkedtem lefelé a fokokon, alaposan szemügyre vettem Sensei-t. Ő is átöltözött. Egy sötétkék öltöny volt rajta, alatta fehér ing, nyakában pedig mintás nyakkendő. Zakója alatt mellény simult ingére, zsebében (az arany láncok miatta valószínűleg) egy régimódi arany láncos óra volt. Furcsa volt így látni őt, mivel általában mindig ki van gombolva inge felső 2-3 gombja, most azonban a nyakkendő miatt, ez lehetetlen volt. Már csak pár lépcsőfok választott el tőle, amikor tekintetem a felém nyújtott kezére siklott. Csuklóján ott volt, a ma vásárolt karkötő. Annyira megörültem, amikor megpillantottam, hogy ismét elmosolyodtam. Megtettem az utolsó pár lépést is, és kezem az övébe helyeztem. Ő rám mosolygott, és megszorította a kezem, majd belekaroltam. Átsétáltunk az ebédlőbe, ahol egy 2 főre megterített asztal várt minket. Mesésen nézett ki az asztalunk. Rózsaszirmok borították az amúgy hófehér terítőt, mintás porcelán tányérokon hevertek a finomabbnál finomabb falatok. Kecses poharak hívogatták a vendéget a bennük lévő vörös nedűvel, és gyertyaláng teremtett kellemes hangulatot. Az asztalhoz sétáltunk, Sensei pedig kihúzta nekem egy széket (mint a filmekben az úriemberek). Megvártam, míg ő is elfoglalja a helyét velem szemközt, s csak akkor néztem az elém tálalt ételre. Kész lakoma volt elém tálalva, és tudtam, hogy mindezt ő maga készítette. Finomabbnál finomabb falatok sorakoztak, és evésre csábították az éhes vendéget. Sensei-re pillantottam, és nagyon meglepődtem. Arcára kiült az aggodalom, és a kíváncsiság.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Nos.... igazából ez az első alkalom hogy másnak főzök. Az igazat megvallva... egy kicsit izgulok - láttam ahogy (kivételesen ő is) elpirul, és elfordítja tekintetét.
Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki épp most vallotta be a lánynak, akit szeret, hogy mit érez. Erre gondolva, halk kacagásba kezdtem, amitől csak nőtt zavara. Láttam, ahogy megpróbálja összeszedni magát, majd felém fordult, és szemembe nézett.
- Kérlek kóstold meg, kíváncsi vagyok a véleményedre.
"Annyira aranyos" - gondoltam magamban, majd bólintottam és az evőeszközért nyúltam...
11. fejezet
Beléptem, s hietetlenkedve néztem körbe. Ez nem is szoba volt, hanem olyan, mint egy kisebb különálló ház inkább, egy lakosztály. Gyerekkoromban ilyennek képzeltem el egy hercegnői szobát (valljuk be melyik kisláy nem akart hercegnő lenni?!?!) Végiglépkedtem a (feltehetően) perzsa szőnyegen,végig húztam a kezem az antik fésülködőasztalon és gardróbon, és elsétáltam az ágyig. Ámuldozva néztem a rengeteg, fodos huzatos párnát, a fodros szélű ágytakarót. Nembírtam tovább, (az ajtóban álló Sensei-ről megfeldkezve) az ágyra vetettem magam. Amikor megéreztem a bőrömhöz érő puha selymet, felkacagtam. Gyermeki örömmel fúrtam az arcom a puha anyag közé, s betakartam magam vele. Csak akkor tudatosult bennem, hogy Sensei még mindig az ajtóban áll, amikor megköszörűlte a torkát.
- Látom jól érzed magad itt. Öltözz át, és gyere le, én addig előkészítem a vacsorát.
"Basszus, teljesen elfelejtettem, hogy még mindig az ajtóban áll... Én meg itt bohóckodom, mint egy 8 éves kölyök.. Annyira ciki..."
Sensei megfordult, és kiment az ajtón. A zárt ajtó mögött is hallottam a léptei hangját.
- Ez szép volt, Akane. Most totálisan lejárattad magad - gratuláltam magamnak.
Leszálltam az ágyról, és a gardróbhoz mentem. Kinyitottam az ajtaját, és mesés ruhák tömkelege köszönt vissza rám. Szebbnél szebb, és színesebbnél színesebb ruhaköltemények lapultak a szekrényben. Izgatottan húztam végig az ujjaim a ruhák puha anyagán. Tekintetem megakadt egy halvány kék, hosszú szoknyás estélyin. Megragadtam vállfáját, óvatosan kiemeltem a szekrényből, a tükörhöz sétáltam vele, és magam elé raktam. Már tudtam, ez lesz a tökéletes ruha. Gyorsan kibújtam a Sensei-től kapott sárga ruhámból, a (mostanra) megigazított ágyra terítettem óvatosa, és felvettem az "én" ruhakölteményemet. A szekrény aljában ott voltak a cipők, szép sorba rendezve. Megfogtam az egyik kéket, majd belebújtam. Nem volt se túl magas, se túl alacsony. Pont, ahogy én szeretem. A fésülködő asztalhoz léptem, kinyitottam a kis ládikát (amiben első látásra látszik, hogy az ékszereket tartják), és elővettem belőle egy ezüst fülbevalót. Majd pedig feltűztem a hajam. Visszaléptem a tükör elé, és én is meglepődtem, mennyire jól nézek ki (tudom ez egy kicsit egós volt, de akkor is).
- Ezzel biztos, hogy nagy meglepetést fogok neki okozni - gondolkodtam hangosan.
(Ezúton megjegyezném, hogy nem azért választottam ezt a ruhát, mert ez tűnt a legelőkelőbbnek... Hanem azért, mert ez volt a legszerényebb!!! Komolyan mondom, a többi ruha is hihetetlen volt, de én jobban szeretem az egyszerűséget) Vettem egy utolsó mély levegőt, majd kiléptem a szobából. Végigsétáltam a folyosón, s elindultam le a lépcsőn. Kezem végighúzva a korláton, lassan lépkedtem le. Ismét eszembe jutott gyerekkori álmom, hogy hercegnő legyek. Most valóban úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Ettől a gondolattól elmosolyodtam, és észre se vettem, hogy Sensei kilép a konyhából, és engem figyel...
- Látom jól érzed magad itt. Öltözz át, és gyere le, én addig előkészítem a vacsorát.
"Basszus, teljesen elfelejtettem, hogy még mindig az ajtóban áll... Én meg itt bohóckodom, mint egy 8 éves kölyök.. Annyira ciki..."
Sensei megfordult, és kiment az ajtón. A zárt ajtó mögött is hallottam a léptei hangját.
- Ez szép volt, Akane. Most totálisan lejárattad magad - gratuláltam magamnak.
Leszálltam az ágyról, és a gardróbhoz mentem. Kinyitottam az ajtaját, és mesés ruhák tömkelege köszönt vissza rám. Szebbnél szebb, és színesebbnél színesebb ruhaköltemények lapultak a szekrényben. Izgatottan húztam végig az ujjaim a ruhák puha anyagán. Tekintetem megakadt egy halvány kék, hosszú szoknyás estélyin. Megragadtam vállfáját, óvatosan kiemeltem a szekrényből, a tükörhöz sétáltam vele, és magam elé raktam. Már tudtam, ez lesz a tökéletes ruha. Gyorsan kibújtam a Sensei-től kapott sárga ruhámból, a (mostanra) megigazított ágyra terítettem óvatosa, és felvettem az "én" ruhakölteményemet. A szekrény aljában ott voltak a cipők, szép sorba rendezve. Megfogtam az egyik kéket, majd belebújtam. Nem volt se túl magas, se túl alacsony. Pont, ahogy én szeretem. A fésülködő asztalhoz léptem, kinyitottam a kis ládikát (amiben első látásra látszik, hogy az ékszereket tartják), és elővettem belőle egy ezüst fülbevalót. Majd pedig feltűztem a hajam. Visszaléptem a tükör elé, és én is meglepődtem, mennyire jól nézek ki (tudom ez egy kicsit egós volt, de akkor is).
- Ezzel biztos, hogy nagy meglepetést fogok neki okozni - gondolkodtam hangosan.
(Ezúton megjegyezném, hogy nem azért választottam ezt a ruhát, mert ez tűnt a legelőkelőbbnek... Hanem azért, mert ez volt a legszerényebb!!! Komolyan mondom, a többi ruha is hihetetlen volt, de én jobban szeretem az egyszerűséget) Vettem egy utolsó mély levegőt, majd kiléptem a szobából. Végigsétáltam a folyosón, s elindultam le a lépcsőn. Kezem végighúzva a korláton, lassan lépkedtem le. Ismét eszembe jutott gyerekkori álmom, hogy hercegnő legyek. Most valóban úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Ettől a gondolattól elmosolyodtam, és észre se vettem, hogy Sensei kilép a konyhából, és engem figyel...
10. fejezet
Miután már belefáradtunk a sétálásba és a nézelődésbe, ismét visszamentünk a kocsihoz, s indultunk a követkető "állomásra", a Sensei házába... Várjunk csak egy pillanatott!! A Sensei háza?? Ez komoly?? Még csak egy napja ismerem, és a házába tartok?? Oké, hogy a tanárom, de akkor is... Ettől kicsit feszengeni kezdtem, amit persze ős ismét kiszúrt...
- Mi baj? Talán nem érzed jól magad? Szeretnéd, hogy megálljak egy kicsit? - nézett rám, aggodalommal teli tekintettel.
- Hmm... Nem köszönöm... Jól vagyok. Semmi gond.
- Akkor jó - majd ismét az útra figyelt.
Kissé még mindig feszengve ültem az anyósülésen, ezért kinéztem az ablakon, hogy eltereljem a gondoltaimat. Mikor már kb 15-20 perce kocsikáztunk, hangulatom egyre rosszabb lett. Még pár kilométer, és elhagyjuk a várost.
- Ho-hova megyünk? - kérdeztem némileg dadogva rajtam elhatalmasodó félelemtől.
- Ne aggódj, hamarosan ott vagyunk. Igaz, kissé furcsa lehet neked, hiszen nem is tudsz rólam semmit, késő is van, ráadásul hamarosan el is hagyjuk a várost...
- Aggódnom kéne? - néztem rá félszegen, ő pedig a kérdés hallatán elnevette magát, és megpaskolta a fejem.
- Ne félj. Megértem. Mindjárt ott vagyunk... Nézd csak, látod ott azt a házat? - mutatott egy hatalmas, modern építésű kisebb birodalomra emlékeztető épület felé - Az az én házam, oda megyünk.
Megszólalni sem tudtam. Sensei háza valóban hatalmas volt. Még pár perc kocsikázás, és ráfordultunk arra az útra, ami a birtokán (igen, a saját birtokán, amihez tartozott egy kisebb erdő, patak, legelő és még ki tudja mi minden) át vezetett, egészen a házig. Igazából az nem is egy egyszerű ház volt, inkább egy 21. századi kastély vagy palota. Kiszállva a kocsiból, egy inas sietett elénk, s vagy 4-5 szobalány követte. Igen jól halljátok, inas és szobalányok!! El sem hiszem, Sensei valóban piszkosul gazdag lehet. A szolgálók meghajoltak előttünk, s engedelmes hangon szóltak Sensei-hez.
- Üdvözlöm itthon, uram. Már vártuk jöttét. Mindent előkészítettünk amit kért. És természetesen a hölgy hálóhelyét is előkészítettük, Reméljük kellemes estéjük lesz.
- Köszönöm, most pedig mindannyian távozhatnak. Az este hátralévő részére, mint ígértem, kimenőt kapnak. Azonban mindannyian álljanak szolgálatba holnap pontban 10-kor.
- Igenis. Engedelmével, mi akkor távozunk is. Viszont látásra - s mind meghajoltak.
Tátott szájjal figyeltem a kis jelenetet, és fel sem fogtam, mit is mondott az imént, az inas... Csak amikor már beértünk a házba, akkor ért el tudatomig.
- Egy pillanat... Az az inas, az előbb azt mondta, hogy elkészítette a hálóhelyem? Ez meg mégis mit jelentsen?
- Aggodalomra semmi ok. Mint már mondtam, beszéltem a szüleiddel. Megmondtam nekik, hogy szükségem van a segítségedre, és valószínűleg elég későn végzünk. Ezért felajánlottam, hogy ma este itt aludhatsz. Nem kell tőlem tartanod, a szolgálókat pedig csak azért küldtem el, hogy ne érezd magad kellemetlenül.
- Értem... De akkor miben is kell segítenem, pontosan?
- Azzal még ráérünk. Előbb vacsorázzunk meg. Vagyis előbb gyere, megmutatom melyik lesz a te szobád. Találsz majd ott pár ruhát és ékszert, válasz nyugodtan. Ha elkészültél gyere le, főzök valami vacsorát - a ismét rám villantatott egyet mesés mosolyai közül.
Ismételten zavarban voltam, ezért csak gyorsan bólintottam egyet, és követtem őt. Fel mentünk a lépcsőn, végig egy hatalmas folyosón, majd kb a felénél egy hatalmas ajtó előtt megállt, s kitárta a szoba ajtaját. Amint bepillantottam a szobába, a lélegzetem is elállt...
- Mi baj? Talán nem érzed jól magad? Szeretnéd, hogy megálljak egy kicsit? - nézett rám, aggodalommal teli tekintettel.
- Hmm... Nem köszönöm... Jól vagyok. Semmi gond.
- Akkor jó - majd ismét az útra figyelt.
Kissé még mindig feszengve ültem az anyósülésen, ezért kinéztem az ablakon, hogy eltereljem a gondoltaimat. Mikor már kb 15-20 perce kocsikáztunk, hangulatom egyre rosszabb lett. Még pár kilométer, és elhagyjuk a várost.
- Ho-hova megyünk? - kérdeztem némileg dadogva rajtam elhatalmasodó félelemtől.
- Ne aggódj, hamarosan ott vagyunk. Igaz, kissé furcsa lehet neked, hiszen nem is tudsz rólam semmit, késő is van, ráadásul hamarosan el is hagyjuk a várost...
- Aggódnom kéne? - néztem rá félszegen, ő pedig a kérdés hallatán elnevette magát, és megpaskolta a fejem.
- Ne félj. Megértem. Mindjárt ott vagyunk... Nézd csak, látod ott azt a házat? - mutatott egy hatalmas, modern építésű kisebb birodalomra emlékeztető épület felé - Az az én házam, oda megyünk.
Megszólalni sem tudtam. Sensei háza valóban hatalmas volt. Még pár perc kocsikázás, és ráfordultunk arra az útra, ami a birtokán (igen, a saját birtokán, amihez tartozott egy kisebb erdő, patak, legelő és még ki tudja mi minden) át vezetett, egészen a házig. Igazából az nem is egy egyszerű ház volt, inkább egy 21. századi kastély vagy palota. Kiszállva a kocsiból, egy inas sietett elénk, s vagy 4-5 szobalány követte. Igen jól halljátok, inas és szobalányok!! El sem hiszem, Sensei valóban piszkosul gazdag lehet. A szolgálók meghajoltak előttünk, s engedelmes hangon szóltak Sensei-hez.
- Üdvözlöm itthon, uram. Már vártuk jöttét. Mindent előkészítettünk amit kért. És természetesen a hölgy hálóhelyét is előkészítettük, Reméljük kellemes estéjük lesz.
- Köszönöm, most pedig mindannyian távozhatnak. Az este hátralévő részére, mint ígértem, kimenőt kapnak. Azonban mindannyian álljanak szolgálatba holnap pontban 10-kor.
- Igenis. Engedelmével, mi akkor távozunk is. Viszont látásra - s mind meghajoltak.
Tátott szájjal figyeltem a kis jelenetet, és fel sem fogtam, mit is mondott az imént, az inas... Csak amikor már beértünk a házba, akkor ért el tudatomig.
- Egy pillanat... Az az inas, az előbb azt mondta, hogy elkészítette a hálóhelyem? Ez meg mégis mit jelentsen?
- Aggodalomra semmi ok. Mint már mondtam, beszéltem a szüleiddel. Megmondtam nekik, hogy szükségem van a segítségedre, és valószínűleg elég későn végzünk. Ezért felajánlottam, hogy ma este itt aludhatsz. Nem kell tőlem tartanod, a szolgálókat pedig csak azért küldtem el, hogy ne érezd magad kellemetlenül.
- Értem... De akkor miben is kell segítenem, pontosan?
- Azzal még ráérünk. Előbb vacsorázzunk meg. Vagyis előbb gyere, megmutatom melyik lesz a te szobád. Találsz majd ott pár ruhát és ékszert, válasz nyugodtan. Ha elkészültél gyere le, főzök valami vacsorát - a ismét rám villantatott egyet mesés mosolyai közül.
Ismételten zavarban voltam, ezért csak gyorsan bólintottam egyet, és követtem őt. Fel mentünk a lépcsőn, végig egy hatalmas folyosón, majd kb a felénél egy hatalmas ajtó előtt megállt, s kitárta a szoba ajtaját. Amint bepillantottam a szobába, a lélegzetem is elállt...
9. fejezet
Ismét megszorította a kezem, majd elindultunk a parkba. Még mindig minket figyeltek, azonban nem törődtem velük, csak Sensei-re figyeltem. Végig sétáltunk a hatalmas fék alatt. Ámulva néztem, az immár minden bizonnyal akár több száz éves fákat. Egyszer csak elértünk a szökőkútig. Ott leültünk egy padra, majd Sensei elment egy fagyiért. Jesszusom, úgy éreztem magam, mintha randiznánk... Várjunk csak.. RANDI??? A Sensei-el? Ezt elképzelni is fura... De most mégis... Ekkor láttam, hogy visszafelé tart. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, nem úgy mint a másik 20-30 lány, aki végig őt vizslatták. Kezdtek kissé idegesíteni... Mi joguk van ahhoz, hogy az én Sensei-emet... Na egy pillanat, mióta is az enyém?? Ááá, már tényleg megőrültem...
- Tessék. Jól tudom, hogy a vanillia a kedvenced?
- Igen. Köszönöm.
Leült mellém, térde hozzám ért. Kissé oldalra fordítottam a fejem, és amikor megláttam, hogy milyen fagyit majszol, elnevettem magam. Ő értetlenül nézett rám, azonban én nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Mégis mi történt? - nézett rám, már ő is kissé zavarban.
- Semmi fontos, de tényleg, Csak meglepődtem, hogy felnőtt létére ilyen fagyit eszik...
- Jaj, értem... Hát igen, kis korom óta megmaradt ez a szokásom. Ja és még valami, az iskolán kívül, tegez nyugodtan - és ismét felém küldött egy elbűvölő mosolyt.
- Re-rendben - dadogtam félénken.
Csendben megettük a fagyijainkat, s közbe szabad kezeink összefonódtak. Következő utunk, a sétányra vezetett. Mindenhol párok voltak, és az igazat megvallva mi sem nagyon lógtunk ki a sorból. Itt is minket figyeltek, de már nem tudott érdekelni, mert tudtam Ő sem figyel rájuk. Szorosan egymás mellett sétáltunk, s hol egymásra, hol az előttünk lévő útra figyeltünk, Egyszer csak megláttam az út egyik oldalán, egy rajzolót. Sensei is észrevette, és felém fordult.
- Szeretnéd, ha csinálnánk egy képet?
Zavartan bólintottam, de nem tudtam leplezni jó kedvem, és izgatottságom. Odasétáltunk, gyorsan leültünk, Én belekaroltam Sensei-be, ő pedig fejét fejemre hajtotta. Pár perc múlva, már kész is lett kép. Annyira gyönyörű volt, szinte el se hittem. Ez már tényleg, olyan, mint egy mese. A képet beraktuk a kocsiba, majd indultunk a vásárközbe. Hihetetlen volt ez az utca. Mindenhol különböző árusok kínálták portékáikat. Volt itt minden a könyvektől, az ékszereken át a napszemüvegekig, minden. Körbenéztem, és tekintetem megakadt az egyik ékszeres strandnál. Volt ott egy karkötő.. pontosabban kettő, mert egy pár volt. Sensei ezt is észrevette... Mintha megérzései lennének, esküszöm olyan volt ez... Mivel tudtam, hogy úgyis nemet mondana, inkább gyorsan elkaptam róluk a tekintetem, de már túl késő volt. Sensei odament az asztalhoz, s felkapta a karkötőket.
- Elnézést, ez mennyibe kerül? - kérdezte az árustól.
- 5.000 yen (kb 14.500 Ft).
- Értem - előkapta pénztárcáját, és elővett belőle egy 20.000 yenes (kb 58.300 Ft)bankjegyet, és odanyújtotta az asszonynak - Tessék. Tartsa meg a visszajárót - és egy angyali mosolyt küldött a nő felé.
- Nagyon köszönöm, uram - hajolt meg az asszony.
Sensei megfogta a bal csuklóm, s egyszerű mozdulattal felcsatolta a karkötőt. Majd a sajátját is. Ismét megfogta a kezem, tovább sétáltunk, és elvegyültünk a kavargó tömegben....
- Tessék. Jól tudom, hogy a vanillia a kedvenced?
- Igen. Köszönöm.
Leült mellém, térde hozzám ért. Kissé oldalra fordítottam a fejem, és amikor megláttam, hogy milyen fagyit majszol, elnevettem magam. Ő értetlenül nézett rám, azonban én nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Mégis mi történt? - nézett rám, már ő is kissé zavarban.
- Semmi fontos, de tényleg, Csak meglepődtem, hogy felnőtt létére ilyen fagyit eszik...
- Jaj, értem... Hát igen, kis korom óta megmaradt ez a szokásom. Ja és még valami, az iskolán kívül, tegez nyugodtan - és ismét felém küldött egy elbűvölő mosolyt.
- Re-rendben - dadogtam félénken.
Csendben megettük a fagyijainkat, s közbe szabad kezeink összefonódtak. Következő utunk, a sétányra vezetett. Mindenhol párok voltak, és az igazat megvallva mi sem nagyon lógtunk ki a sorból. Itt is minket figyeltek, de már nem tudott érdekelni, mert tudtam Ő sem figyel rájuk. Szorosan egymás mellett sétáltunk, s hol egymásra, hol az előttünk lévő útra figyeltünk, Egyszer csak megláttam az út egyik oldalán, egy rajzolót. Sensei is észrevette, és felém fordult.
- Szeretnéd, ha csinálnánk egy képet?
Zavartan bólintottam, de nem tudtam leplezni jó kedvem, és izgatottságom. Odasétáltunk, gyorsan leültünk, Én belekaroltam Sensei-be, ő pedig fejét fejemre hajtotta. Pár perc múlva, már kész is lett kép. Annyira gyönyörű volt, szinte el se hittem. Ez már tényleg, olyan, mint egy mese. A képet beraktuk a kocsiba, majd indultunk a vásárközbe. Hihetetlen volt ez az utca. Mindenhol különböző árusok kínálták portékáikat. Volt itt minden a könyvektől, az ékszereken át a napszemüvegekig, minden. Körbenéztem, és tekintetem megakadt az egyik ékszeres strandnál. Volt ott egy karkötő.. pontosabban kettő, mert egy pár volt. Sensei ezt is észrevette... Mintha megérzései lennének, esküszöm olyan volt ez... Mivel tudtam, hogy úgyis nemet mondana, inkább gyorsan elkaptam róluk a tekintetem, de már túl késő volt. Sensei odament az asztalhoz, s felkapta a karkötőket.
- Elnézést, ez mennyibe kerül? - kérdezte az árustól.
- 5.000 yen (kb 14.500 Ft).
- Értem - előkapta pénztárcáját, és elővett belőle egy 20.000 yenes (kb 58.300 Ft)bankjegyet, és odanyújtotta az asszonynak - Tessék. Tartsa meg a visszajárót - és egy angyali mosolyt küldött a nő felé.
- Nagyon köszönöm, uram - hajolt meg az asszony.
Sensei megfogta a bal csuklóm, s egyszerű mozdulattal felcsatolta a karkötőt. Majd a sajátját is. Ismét megfogta a kezem, tovább sétáltunk, és elvegyültünk a kavargó tömegben....
8. fejezet
Várjunk csak egy percet... Sensei most tényleg megfogta a kezem? Ez nem lehet. Még egyszer oda sandítottam, és tényleg igaz volt. Érzem, hogy ismét elpirulok. Micsoda nap. Ezek után kezdem úgy érezni magam, mint egy paradicsom! milyen ciki. Ekkor Sensei egy kicsit megszorította a kezem. Kérdőn néztem fel rá, ő pedig rám mosolygott.
- Rendben. Akkor ezeket a ruhákat kérnénk - fordult Philip felé.
- Ahogy kívánja, uram. Kérem kövessen.
Philip a kasszához kísért minket, és amikor megláttam a végösszeget, azt hittem frászt kapok. 13.000.000 yen (kb 37.900.200 Ft) ! Életemben nem láttam még ennyi pénzt. Hüledezve néztem Sensei-re, aki nem tűnt túl felháborodottnak az összeg láttán, csak előkapta pénztálcájából az ARANY kártyáját. El sem hiszem, hogy valódi arany kártyája van... Később meg kell tőle majd kérdeznem, hogy mivel is foglalkozott régen, vagy hogy kik a szülei... Hihetetlen, hogy mennyire gazdag... Kilépve az üzletből, az össze eddig velünk foglalkozó kijött elköszönni. Egy emberként, egyszerre hajoltak meg, és kívántak további szép napot. Ja és azt még nem is mondtam, hogy az egyenruhánkat pedig kitisztítják, majd pedig futárszolgálattal haza viszik. És ezt ingyen, és bérmentve. Hihetetlen ez a hely. Beszálltunk a kocsiba, majd elindultunk a.... várjunk hova is....
- Sensei, akkor most hova is megyünk?
- Először is a parkba. Azután a sétányra, majd a vásárközre, aztán pedig hozzám.
Elképedve néztem rá. Vajon ezeknek a helyeknek mi közük van a holnapi órához? Nem értettem. De nem is bántam. Így egy kicsit együtt lehettem a Sensei-el... Megérkeztünk a parkhoz, s megálltunk az egyik közeli parkolóban. Ahogy sejtettem, minden szempár ránk szegeződött. Én meg köztudottan rosszul bírom, ha mindenki engem figyel. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Mintha Sensei meghallotta volna, hogy mire gondolok, odalépett hozzám, megfogta a kezem, és hozzám közelebb hajolva (hogy csak én halljam) a fülembe suttogott.
- Nem kell félned, itt vagyok veled. Ne foglalkozz senkivel, csak engem nézz. - majd kiegyenesedett, és mélyen a szemembe nézett.
Szemének zöld árnyalata, akár a természet. Hihetetlen erő áradt belőlük. Mint valami elemi ösztön, hogy védenie kell azt a lányt, aki vele van. Lábaim meggyengültek, s ha nem tart olyan erősen, esküszöm elájulok, vagy összeesem. Elemi erővel söpört rajtam végig ez az érzés. Már biztos voltam benne, hogy halálosan, és visszavonhatatlanul beleszerettem...
- Rendben. Akkor ezeket a ruhákat kérnénk - fordult Philip felé.
- Ahogy kívánja, uram. Kérem kövessen.
Philip a kasszához kísért minket, és amikor megláttam a végösszeget, azt hittem frászt kapok. 13.000.000 yen (kb 37.900.200 Ft) ! Életemben nem láttam még ennyi pénzt. Hüledezve néztem Sensei-re, aki nem tűnt túl felháborodottnak az összeg láttán, csak előkapta pénztálcájából az ARANY kártyáját. El sem hiszem, hogy valódi arany kártyája van... Később meg kell tőle majd kérdeznem, hogy mivel is foglalkozott régen, vagy hogy kik a szülei... Hihetetlen, hogy mennyire gazdag... Kilépve az üzletből, az össze eddig velünk foglalkozó kijött elköszönni. Egy emberként, egyszerre hajoltak meg, és kívántak további szép napot. Ja és azt még nem is mondtam, hogy az egyenruhánkat pedig kitisztítják, majd pedig futárszolgálattal haza viszik. És ezt ingyen, és bérmentve. Hihetetlen ez a hely. Beszálltunk a kocsiba, majd elindultunk a.... várjunk hova is....
- Sensei, akkor most hova is megyünk?
- Először is a parkba. Azután a sétányra, majd a vásárközre, aztán pedig hozzám.
Elképedve néztem rá. Vajon ezeknek a helyeknek mi közük van a holnapi órához? Nem értettem. De nem is bántam. Így egy kicsit együtt lehettem a Sensei-el... Megérkeztünk a parkhoz, s megálltunk az egyik közeli parkolóban. Ahogy sejtettem, minden szempár ránk szegeződött. Én meg köztudottan rosszul bírom, ha mindenki engem figyel. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Mintha Sensei meghallotta volna, hogy mire gondolok, odalépett hozzám, megfogta a kezem, és hozzám közelebb hajolva (hogy csak én halljam) a fülembe suttogott.
- Nem kell félned, itt vagyok veled. Ne foglalkozz senkivel, csak engem nézz. - majd kiegyenesedett, és mélyen a szemembe nézett.
Szemének zöld árnyalata, akár a természet. Hihetetlen erő áradt belőlük. Mint valami elemi ösztön, hogy védenie kell azt a lányt, aki vele van. Lábaim meggyengültek, s ha nem tart olyan erősen, esküszöm elájulok, vagy összeesem. Elemi erővel söpört rajtam végig ez az érzés. Már biztos voltam benne, hogy halálosan, és visszavonhatatlanul beleszerettem...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)