125. fejezet

Nem tudom mi történt velem... csak arra emlékszem, hogy elüldöztem Sensei-t, majd befeküdtem Ikuto ágyába. Most pedig a saját, pontosabban a régi ágyamban fekszem.A szobámban teljes rend uralkodott, tehát Kasumi már elment... Kimásztam az ágyból és lementem a földszintre. Valamiféle zajt hallottam a konyha irányából, ezért lassan odalopództam. Résnyire nyitottam az ajtót és belestem rajta. Amaya állt a tűzhely előtt az én rózsaszín kötényemben. Szélesebbre nyitottam az ajtót és jobban szemügyre vettem az elém táruló látványt. Akárhogy is próbáltam, nem tudtam visszatartani kitörő nevetésem. Ő kérdőn fordult felém, egyik kezén a rózsaszín sütőkesztyűvel, másik kezében pedig egy szedőkanállal.

 - Felébredtél? - kérdezte mosolyogva, majd végignézett magán és nevetve nézett rám - Furcsa látvány, igaz?

 - Eléggé - nevettem - A rózsaszín igazán nem a te színed!

Letette azokat, amik a kezében voltak, majd elzárta a gázt és odasétált hozzám.

 - Már minden rendben? - kérdezte immár komoly hangon.

 - Igen. Köszönöm, hogy elhoztál - mosolyogtam rá.

 - Nincs mit. Örülök, hogy végre újra itthon vagy. Idejét se tudom már, hogy mikor töltöttünk együtt egy kis időt, vagy hogy mikor mentünk utoljára együtt iskolába - sorolta szomorúan.

- Igaz, sajnálom - öleltem át őt - Mostanában eléggé megváltozott az életem, és nem tudtam ellene tenni semmit. Azt kívánom, bárcsak visszatérhetnék azokhoz az időkhöz, amikor a legnagyobb bajom az volt, hogy dolgozatokat kell írnom - nevettem keserűen. 

 - Akkor csak gyere vissza... Gyere vissza hozzám! - ölelt át szorosan.

Nem tudtam mit mondhatnék neki. Egy részem mindennél jobban vágyott vissza ide, de a másik részem azt súgta, vissza kell mennem a valódi családomhoz, megtalálni Ikuto-t és elfoglalni a helyem a trónon...

124. fejezet

Tehát életben vannak… Most nem tudom, hogy ennek a hírnek örüljek-e, vagy sem… Igaz, hogy így egy kissé megkönnyebbültem, de ugyanakkor féltem is… Tehát még szinte bármikor rám… ránk ronthat újra… Éreztem, hogy testemen remegés fut végig… Sensei minden bizonnyal észrevette, mivel egyetlen szó nélkül szorosan magához ölelt. Amint megéreztem körém fonódó karjaim védelmező erejét, már biztonságban éreztem magam. Többé nem féltem semmitől. De ekkor történt valami… egy érzés kerített hatalmába… A tarkómon lévő apró hajszálak az égnek álltak… Ikuto! Történt vele valami… éreztem. Mintha nemrég egy túlforrósodott kályhát öleltem volna, olyan gyorsan löktem el magamtól Sensei-t… ő pedig értetlenül meredt rám.

-  Mi történt?

- Ikuto! Valami történt vele! Azonnal vissza kell mennem hozzá – kiáltottam immár a kocsiból könnyes szemekkel. 

Már nem kérdezett semmit. Elég volt csak az, hogy rám nézett. Szó nélkül beszállt mellém a kocsiba, és tövig nyomta a gázt. Pár perc alatt értünk be a kórházba. Szinte repült velünk a kocsi. Még meg sem álltunk teljesen, amikor én szó szerint kiugrottam a kocsiból és elkezdtem rohanni Ikuto kórterme felé. Amint az ajtaj előtt álltam. már tudtam, hogy igazam volt. Történt vele valami. Kinyitottam az ajtót, és arcomba sakura szirmok örvénye csapódott. Egyik kezemmel eltakartam arcom. Amint lecsillapodott rémülve nyitottam ki a szemem. Ikuto eltűnt.. az ágya üres volt, az ablak pedig nyitva… Eltűnt… elment… itt hagyott… Szemembe könnyek gyűltek… Újra egyedül hagyott engem. Ő is olyan, mint a többiek. Elhagy engem és vissza se nézz. Könnyek gyűltek a szemembe… Zokogva rogytam térdre. A magány érzése elhatalmasodott rajtam. Legszívesebben kiugrottam volna utána az ablakon.. éppen indulni akarta, maikor Sensei beért engem és elkapta a derekam. A másodperc tört része alatt felmérte a helyzetet és megértette, hogy mi is történt itt. Szorosan ölelt magához én pedig próbált őt ellökni, de nem sikerült. Dühös voltam rá, még jobban, mint amikor eltitkolta a kilétét! Ökleimet összeszorítottam és dühösen mellkasát csapkodtam, miközben könnyeim záporoztak.

- A te hibád!Az egész a TE hibád! – zokogtam dühösen – Ha nem viszel el… - szipogtam – ha nem viszel el, akkor még mindig itt lenne! A TE hibád, hogy ő is elhagyott engem! Gyűlöllek! Tűnj innen! Látni se akarlak! Takarodj! – kiabáltam, mint valami félőrült.

Én is jól tudtam, hogy Sensei-nek igazából semmi köze ehhez az egészhez… az eszem tudta, de a szívem azt súgta, az eszem most téved. A szív hangja pedig erősebb volt! Most semmi nem számított, csak hogy visszakapjam Ikuto-t! Végső kétségbeesésemben összeszedtem minden erőmet és pofon vágtam Sensei-t. Jó erősre siekrülhete, mivel Sensei az arcához kapott és a földre esett. Csodálkozva nézett fel rám, én pedig dacosan a szemébe néztem és megkeményítettem a hangom.

-  Tűnj el innen! Látni se akarlak, amíg őt vissza nem kapom! Ne gyere a szemem elé! – utasítottam, majd megvártam míg feltápászkodik és elhagyja a kórtermet.

Utána odament Ikuto ágyához és a párnájába fúrtam fejem, hogy belélegezzem illatát…

123. fejezet

El se hiszem, hogy Ikuto a hátam mögött nyomozott Sensei után.. Ráadásnak mi ez az egész, hogy megmentette Őt, aztán hozzám rohant? A szíve súgta, hogy bajban vagyok? Talán tényleg ennyire szeret? Átérzi a gondjaim és megérzi a félelmem? De mégis hogyan??? Talán valamiféle telepata? Na jó, ez hülyeség... És nincs is időm most ezen rágódni...  Sensei-el kell foglalkoznom! Most csak Ő számít, és a családomban lévő félreértés! Visszafordultam hozzá és kérdőn néztem rá.

 - Mégis mi ez az egész? Hogy érted azt, hogy Ikuto mentett meg téged, azután elrohant hozzám? - kérdeztem, mivel rájöttem most sokkalta jobban foklalkoztat Ikuto hozzám fűződő kapcsolata, mint az én nem rég megismert új, de valódi családom...

 - Figyelj rám! Amikor édesanyád úgy döntött, hogy mindent elmond a kilétünkkel kapcsolatban, tudtam hogy ezentúl nem lesz túl sok lehetőségünk arra, hogy találkozhassunk, és  biztos voltam benne, hogy édesanyád még az iskolából is könnyű szerrel eltávoltana, ha úgy érezné ezzel megakadályozhatja, hogy veled legyek...

 - De miért?

 - Mert édesanyád azt szeretné, ha boldog lennél, és attól fél, hoyg a valódi boldogságot nem találnád meg az én oldalamon... ezért is szeretné, hogy Ian-nal kellj egybe...

  - Ian... egy pillanat.... Emlékszem rá, hogy azon az estélyen, amit azért rendzetek, mert kiengedtek a kórházból... azon az estén láttalak téged és Ian-t... te meg voltál kötözve... Ő pedig fogva tartott téged...

 - Az... lehetetlen - nézett rám kételkedve - Akkor én már abban az átkazott házban voltam... jó messzire attól a partitól... Ian-t pedig már legalább egy hónapja, ha nem több, nem láttam... Sőt még csak nem is hallottam róla... ami elég érdekes a történteket figyelembe véve...

 - Igazad lehet..... de mégse értem... Talán ha metaláljuk Ian-t, akkor pár dologra majd fény derül...

 - Elképzelhető. De mondd csak mégis mi a fene történt Ikuto-val és veled?

Igaz is... Ikuto súlyos sebekkel fekszik a kórházban, miközben én itt cseverészek... Vissza kell hozzá mennem, méghozzá a lehető legharabb! Tartozom neki ennyivel, amiért megmentette az életemet!

 - Kérlek vigyél vissza a kórházba! Mellette kell lennem, amikor felébred! Neki köszönhetem azt, hogy még életben vagyok!

 - Tessék? Hát tényleg veszélyben volt az életed? - kérdezte hitetlenkedve és aggódó szemekkel vizsgálta meg testem minden egyes porcikáját, meggyőződve annak épségéről.

 - Igen... de Ikuto megmentett... és ezért súlyos árat is fizetett... - mondtam szomorúan és lesütöttem a fejem.

 - Ezt mégis hogy érted? Miféle árat?

 - Hiro rám támad... pontosabban elrabolt... amikor éppen megszöktem tőle, akkor bukkant fel Ikuto, hogy segtsen... Hiro minden áron meg akart álltani, ezért lelőtte Ikuto-t... én pedig azt hittem, hoyg megölte, ezért én megöltem Őt.... De ekkor Daigo tűnt fel és rám szegezte a pisztolyt... Azonban Ikuto lelőtte.... mégse halt meg, viszont haldoklott... Amikor Amaya megjött, Ikuto már eszméletlenül feküdt... Azonnal bevittük a kórházba és csak nem rég tért magához... - magyaráztam zokogva.

 - Várj csak egy pillanatott... Ti most akkor ezek szerint megöltétek Hiro-t és Daigo-t? - nem válaszoltam, csak néma bűntudattal bólintottam - Figyelj rám! Ti nem öltetek meg senkit! Hiro és Daigo szintén benn vannak a kórházban. Ugyan kómában vannak, de élnek! Érted? Ti nem vagytok gyilkosok!!!