Ismét megszorította a kezem, majd elindultunk a parkba. Még mindig minket figyeltek, azonban nem törődtem velük, csak Sensei-re figyeltem. Végig sétáltunk a hatalmas fék alatt. Ámulva néztem, az immár minden bizonnyal akár több száz éves fákat. Egyszer csak elértünk a szökőkútig. Ott leültünk egy padra, majd Sensei elment egy fagyiért. Jesszusom, úgy éreztem magam, mintha randiznánk... Várjunk csak.. RANDI??? A Sensei-el? Ezt elképzelni is fura... De most mégis... Ekkor láttam, hogy visszafelé tart. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, nem úgy mint a másik 20-30 lány, aki végig őt vizslatták. Kezdtek kissé idegesíteni... Mi joguk van ahhoz, hogy az én Sensei-emet... Na egy pillanat, mióta is az enyém?? Ááá, már tényleg megőrültem...
- Tessék. Jól tudom, hogy a vanillia a kedvenced?
- Igen. Köszönöm.
Leült mellém, térde hozzám ért. Kissé oldalra fordítottam a fejem, és amikor megláttam, hogy milyen fagyit majszol, elnevettem magam. Ő értetlenül nézett rám, azonban én nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Mégis mi történt? - nézett rám, már ő is kissé zavarban.
- Semmi fontos, de tényleg, Csak meglepődtem, hogy felnőtt létére ilyen fagyit eszik...
- Jaj, értem... Hát igen, kis korom óta megmaradt ez a szokásom. Ja és még valami, az iskolán kívül, tegez nyugodtan - és ismét felém küldött egy elbűvölő mosolyt.
- Re-rendben - dadogtam félénken.
Csendben megettük a fagyijainkat, s közbe szabad kezeink összefonódtak. Következő utunk, a sétányra vezetett. Mindenhol párok voltak, és az igazat megvallva mi sem nagyon lógtunk ki a sorból. Itt is minket figyeltek, de már nem tudott érdekelni, mert tudtam Ő sem figyel rájuk. Szorosan egymás mellett sétáltunk, s hol egymásra, hol az előttünk lévő útra figyeltünk, Egyszer csak megláttam az út egyik oldalán, egy rajzolót. Sensei is észrevette, és felém fordult.
- Szeretnéd, ha csinálnánk egy képet?
Zavartan bólintottam, de nem tudtam leplezni jó kedvem, és izgatottságom. Odasétáltunk, gyorsan leültünk, Én belekaroltam Sensei-be, ő pedig fejét fejemre hajtotta. Pár perc múlva, már kész is lett kép. Annyira gyönyörű volt, szinte el se hittem. Ez már tényleg, olyan, mint egy mese. A képet beraktuk a kocsiba, majd indultunk a vásárközbe. Hihetetlen volt ez az utca. Mindenhol különböző árusok kínálták portékáikat. Volt itt minden a könyvektől, az ékszereken át a napszemüvegekig, minden. Körbenéztem, és tekintetem megakadt az egyik ékszeres strandnál. Volt ott egy karkötő.. pontosabban kettő, mert egy pár volt. Sensei ezt is észrevette... Mintha megérzései lennének, esküszöm olyan volt ez... Mivel tudtam, hogy úgyis nemet mondana, inkább gyorsan elkaptam róluk a tekintetem, de már túl késő volt. Sensei odament az asztalhoz, s felkapta a karkötőket.
- Elnézést, ez mennyibe kerül? - kérdezte az árustól.
- 5.000 yen (kb 14.500 Ft).
- Értem - előkapta pénztárcáját, és elővett belőle egy 20.000 yenes (kb 58.300 Ft)bankjegyet, és odanyújtotta az asszonynak - Tessék. Tartsa meg a visszajárót - és egy angyali mosolyt küldött a nő felé.
- Nagyon köszönöm, uram - hajolt meg az asszony.
Sensei megfogta a bal csuklóm, s egyszerű mozdulattal felcsatolta a karkötőt. Majd a sajátját is. Ismét megfogta a kezem, tovább sétáltunk, és elvegyültünk a kavargó tömegben....