Alig vártam, hogy beesteledjen, és mindenki elhagyja a kórházat... Az órámra pillantottam... Éjfél múlt pár perccel... Eljött az én időm.. Kimásztam az ágyból, és óvatosan kinyitottam szobám ajtaját.. Körbe kémleltem.. Sehol senki... Lassan indultam el... Most céltudatosan kerestem azt a szobát, nem úgy, mint legutóbb... Most nem szűrődött ki fény az ajtó alatt... Reméltem, azért nem alszik... Most muszáj beszélnem vele... Lassan nyitottam az ajtót... Odabent sötétség honolt... Óvatosan lépkedtem.. Tudtam minden bútorról, hogy hol van, azért gond nélkül jutottam el az ágyig... Óvatosan fölé hajoltam.. Aludt... Hallottam, lágy, egyenletes szuszogását... Muszáj lesz majd máskor beszélnem vele.. Nem a akarom felébreszteni... Biztos nehéz napja volt... Amikor megfordultam, és épp indulni készültem, egy kar megragadt... Kis híján felsikoltottam...
- Mmmm.. hová mész? - szólalt meg, mély, rekedtes hangon..
- A frászt hoztad rám.. muszáj volt így megijesztened?
- Hááát... nem is tudom ki tört be kihez...
- Ez nem volt betörés - magyarázkodtam, és hálás voltam a sötétségnek, ami elrejtette zavaromat.
- Akkor minek neveznéd? - kérdezte hangjában némi huncutsággal.
Na jó ebből elég... Fogtam magam leültem az ágyára, és belekezdtem mondókámba...
- Nem is olyan rég azt mondtad hogy elmondhatok neked mindent.... ezért jöttem ide..
Felült ágyában, és a kis villany kapcsolója felé nyúlt. Halvány, derengő fény jelent meg a szobában... Csak annyi világosságot adott, hogy lássuk egymást... Akár a gyertyaláng... Tekintetem rá emeltem, és belenéztem gyönyörű kék szemébe, amit most egyetlen érzelem uralt... az együttérzés...