Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz Ian reakciója... És nem csalódtam... Szeme elkerekedett, szája tátva maradt... Én elégedetten libbentem be, és előtte még forogtam is egyet-kettőt. Kacagva illegtem és billegtem, amikor végre feleszmélt, és megmozdult. Hiába volt köztünk 2,5-3 méter, ő egyetlen lépéssel mellettem termett, derekamnál elkapott, és megpörgetett a levegőben. Lenéztem rá a levegőből... Szemében gyermeki öröm csillogott. Miután lassan leengedett, szorosan karjába zárt, majd arcon csókolt. És ebben a pillanatban léptek be barátnőim. Eddigi lelkes (és legfőképp hangos) társalgásuk megszűnt. Csend lett. Mindkettőjük lélegzete elakadt, amikor megpillantottak minket. Ian kelletlenül engedett el, majd hátam mögé lépett, kezeit a vállamra tette.
- Azt hiszem ezt el kell magyaráznunk nekik...
- Magyaráznom - javítottam ki - Ne értsd félre, de szerintem neked is jobb lesz, ha én beszélek velük... vele... - tettem hozzá olyan halkan, hogy csak ő hallja.
- Rendben van. Igazad lehet... - levette kezeit vállamról, és én legszívesebben utána nyúltam volna, hogy ne menjen, de nem tehettem... - Majd a szobámban megvárlak.
Elhaladt a két lefagyott barátnőim mellett, de az ajtóból még visszafordult, és rám kacsintott. Én pedig elnevettem magam. Ez a srác menthetetlen.... tuti... Barátnőim szinte rám vetették magukat,
- Akane, itt meg mi folyik? Mi van köztetek a dokival?
- Igen, és mi van Sensei-el?
- Nos... Az igazság az, hogy Sensei-el nem jövök ki valami jól, viszont Ian nagyon kedves, és szórakoztató. Amióta csak ide kerültem ő kedves volt velem, és mindenben segített... Jobban megért, mint bármelyik férfi ismerősöm...
Ismét néma csend.... Kezdem megszokni... Lassan az ágyamhoz sétáltam, és felkaptam a bőröndömet.
- Na én megyek. Ti döntsétek el, hogy maradtok, avagy jöttök. De készüljetek fel, Ian is velünk tart - szóltam oda nekik a vállam fölött.
Kiléptem a szobából, majd hallom, hogy barátnőim vágtáznak utánam. A folyosó felénél értek be. Mintha mi sem történt volna, nevetve karoltak belém. A folyosó végén elfordultunk balra, és megálltunk Ian ajtaja előtt. Elengedtem a lányokat, és bekopogtam az ajtón. Pár másodperc múlva már fel is tűnt Ian. Rám mosolygott, megölelt, majd fogta a táskám, másik kezét pedig nekem nyújtotta. Én boldogan belekaroltam, barátnőim pedig mögöttünk ( szintén egymásba karolva ) lépkedtek. Így vonultunk ki a kórházból, Amint kiléptünk a kórház ajtaján, Ian-nel szinte egyszerre nevettünk fel. A lányok értetlenül néztek ránk, de nem foglalkoztunk velük. Innentől Ian vezetett minket. Átvágtunk a parkolón, és amikor megláttam milyen kocsinál áll meg Ian, nem kaptam levegőt. De hiszen ez.... ez egy Infiniti G37 Cabrio! Valami isteni kocsi. Kék színe pont olyan volt, mint a szeme. Ekkor sikoltozást hallottam a hátam mögül. Megfordulni se volt időm, barátnőim sikoltozva vetették magukat a kocsira. De... az igazat megvallva... nem is lehetett őket hibáztatni...