Engem nézett.. Azokkal a hatalmas szemekkel csak engem nézett... Láttam bennük az örömöt, boldogságot és szomorúságot is...
- Sajnálom, tényleg nem kellett volna- mondtam...
- Semmi gond... Örülök, hogy ezt elmondtad... ezért cserébe én is elmondom neked az egészet... legalábbis nagy vonalakban... Régen minden időmet vele töltöttem, és az igazat megvallva nagyon kedveltem... szinte már szerelme voltam belé... De tudtam, hogy ő mást szeret... De nem zavart... Úgy gondoltam, boldog leszek, amíg mellette lehetek.. De egy nap felhívott a nagymama, hogy van számomra egy feladata.. Figyelnem kell Kaito-t.. Ő is akkoriban hagyott ott téged... Emlékszem, napokig...nem is hónapokig emlegetett téged éjjel-nappal.. Utánad akart menni.. pontosabban vissza hozzád... Nem egyszer megszökött, de én mindig megtaláltam, és visszahoztam... Talán ez az oka, hogy most ennyire gyűlöl.... Azt hiszi, hogy én szakítottam el tőled...
- De igazából ez nem így törtétnt.. Ráadásul nem csak őt szakították el tőlem, hanem téged is Misa-tól... - mondtam szomorúan...
- Igen... Borzasztó volt a tudat, hogy engem vár... Az ott maradt dadusom minden héten írt levelet... Mindig megírta, hogy Misa naponta hányszor ment át engem keresni, hogy milyen szomorú volt amikor nem talált... Akár hányszor olvastam a levelet, össze szorult a szívem... És egy kicsit én is elkezdtem utálni Kaito-t... mivel ha nem kell rá vigyáznom, végig mellette maradhattam volna...
Elhallgatott... rájöttem, hogy azért, mert nem tudja tovább visszatartani a könnyeit.... Gyorsan leugrottam az ágyról, elfordítottam a zárat, majd leültem mellé, és átöltetem... Ismét halkan szipogni kezdett... Magamhoz húztam, és szorosan öleltem... Amikor éreztem, hogy már nem rázza a vállát a sírás, kicsit lazítottam az ölelésen, majd ő kicsit elhúzódott, és bánakózó tekintettel nézett rám...
- Sajnálom... már megint előtted sírok.. Tudom, hogy nem ilyennek képzeltél el...
- Ugyan már... Jobb vagy, mint képzeltem... Az ilyen vonásaidat nem kell szégyellned... Pont ezektől vagy kedves, és szeretetre méltó...
- Akkor nem utálsz? - nézett rám hatalmas, kisírt szemekkel.
- Nem, nem utállak. Éppen ellenkezőleg - mosolyogtam rá.
Ő megölelt, majd az arcomra nyomott egy puszit, zavartan elfordult, majd kirohant a kórteremből... Én meglepődve ültem az ágyon, az arcom fogva, ahol az előbb Ian ajkai hozzáértek a bőrömhöz....