Láttam, ahogy Amaya kővé dermed, mint tegnap a barátnőim... Kezdtem megszokni, hogyha Sensei-ről van szó, minden barátom így reagál... Ekkor a lányok is betoppantak ismét. Kissé furcsán néztek a mozdulatlan Amaya-ra, majd felém fordultak, és hangjukat lehalkítva kérdezték:
- Mégis mit mondtál neki? Szegény fiú teljesen lefagyott....
- Csak az igazat... De nyugi lányok, hamar rendbe jön.. - majd rá sandítottam...
Már a kanapén ült, arcán érdekes kifejezéssel... Nem is tudtam eldönteni, hogy vajon csak meglepődött, vagy hálás, esetleg csalódott... A lányok az ágyam szélére ültek, és duma-partyba kezdtek. Elmesélték, hogy mi volt a suliban, amíg én kómában feküdtem, és azokat a pletykákat is, amik rólam, és Sensei-ről keringtek. Nem akartam hinni a fülemnek... Még, hogy Sensei és én együtt vagyunk? Na jó, igaz, hogy szerelmes vagyok belé, és elméletben ő is szeret engem, de akkor is. Az is igaz, hogy gyerekkori barátom, és az is, hogy nem is olyan régen az ő házában töltöttem az estét. Barátnőim azonban ezekről semmit sem tudtak. És az igazat megvallva nem is akartam, hogy tudjanak róla. Miután befejezték a mesélést, kérdezősködni kezdtek. Pontosabban kezdtek volna, ha nem jön be egy orvos. Az ágyamhoz sétált, és az ágy végére felerősített tárolóból elvette az aktám. Tanulmányozni kezdte, majd egy perc múlva felém fordult.
- Amori-san, jobban érzi már magát? - kérdezte kedves hangon.
- Igen, köszönöm... - itt megálltam, mivel rájöttem, hogy még a nevét sem tudom.
- Jaj ,sajnálom. Elfelejtettem, hogy igazából még nem is találkoztunk. Én vagyok a kezelőorvosa. Míg kómában volt, elvégeztünk néhány tesztet a barátja engedélyével - és Amaya felé bökött tollával.
- Értem - barátaim végre lemásztak az ágyamról.
- A nevem Ian Johnson - mutatkozott be, közelebb lépett, és a kezét nyújtotta.
Amikor én is kezem nyújtottam neki, megfogta a keze, majd ajkaihoz húzta, és kezet csókolt. Éreztem, hogy Amaya felugrik a fotelból, és a doktor felé indul, de barátnőim elkapták karját... Szerencsére... Nem tudom, hogy mi van ma vele... Mikor kezet csókolt, csak akkor vettem észre, mennyire vak is voltam. A kézcsók alatt középhosszú szőke haja arcába hullott. Szőke tincsei mögül szinte szikrázott óceánszín szeme. Akár a Karibi-óceán (bár fogalmam sincs mikor járhattam ott, vagy láthattam, de biztos voltam benne, hogy arra hasonlít) Ismét kiegyenesedett, és barátaim felé fordult.
- Kérlek, most menjetek. Nektek is pihennetek kell, és a kis betegünknek is - mosolygott rám.
A lányok egymásra néztek, majd magukban kuncogva karon fogták Amaya-t, és kimentek. Kettesben maradtunk a doktor úrral, aki az ágyam széléhez telepedett, majd kedves arccal felém fordult.
- És akkor most légyszíves mondd el, honnan ismered a mi kis hercegünket....