Láttam rajta, hogy elég fáradt... Mégis amikor engem megpillantott, elmosolyodott. Angyali mosollyal arcán elsétált az íróasztaláig, felkapta kávéját, majd leült mellém.... Szótlanul iszogatta a kávét, szemei csukva voltak. Látszólag élvezte a kávé aromáját... De az igazság az volt, hogy összeszedte a gondolatait, mivel ő se nagyon tudta, mit is mondhatna nekem... És ezzel én is így voltam. Miután megitta kávéját, lazán a kanapé melletti kis asztalkára tette, és ismét előrehajolt térdeire támaszkodva, mint tegnap este is...
- A tegnapival kapcsolatban... - kezdet halk, kifürkészhetetlen hangon - sajnálom, ha gondot okoztam... magam sem tudom mire és miért reagáltam így....
- Se-semmi baj - dadogtam hangomat keresve
Felém fordult, és rám mosolygott...
- Azt hiszem, ideje lenne visszamennem a kórtermembe... A barátaim valószínűleg hamarosan itt lesznek.....
- Igazad van... Már csak azt kéne kitalálnunk, hogy juttatunk ki innen....
S elgondolkozott... Pár perc múlva arcán megjelent a kaján mosoly, majd hirtelen felállt, és odalépett hozzám. Értetlenül néztem fel rá, majd hirtelen lehajolt, és felkapott. Én csak egy halk nyikkanás szerű hangot tudtam magamból kicsikarni, mire ő már az ajtóban állt, karjaiban velem... Nem értettem, hogy ezzel pontosan mit akar, de mivel egyszer már vitt így a karjába, eléggé élveztem a helyzetet. Most nem az összesúgó nővérekre és orvosokra figyeltem, hanem csakis rá. Olyan volt, mintha egy külön világban lennénk... számomra most csak ő létezett... A szobámban szerencsére nem volt senki, amikor mi beléptünk. Óvatosan letett, majd az ágyamhoz kísért, és lefektetett... Leült az ágyam mellé, és betakart.
- Na akkor ezzel meg is vagyunk. Ha bárki kérdezné, hogy miért voltál a szobámban, mondd meg neki, hogy reggel csináltam egy gyors felmérést. Ennyi az egé....
De ekkor elhallgatott. Tekintete a padlóra szegeződött... Követtem pillantását, és megláttam... A fénykép, amit kivettem az albumból, most ott hevert a padlón... Alaposan megnéztem, és végre felismertem a lányt, aki rajta volt.. Hogy is nem ismertem fel eddig... Lehajolt a fényképért, és hitetlenkedve meredt rá... Szemei tágra nyíltak... Nem tudtam mit is mondhatnék.. agyam gőz erővel dolgozott, hogy kitaláljon valami ostoba kifogást, de hiába... már késő volt... Az egyetlen amit tehettem, hogy elmondom az igazat...
- Sajnálom, hogy elvettem.. Tudom, hogy nem lett volna szabad elvennem, és kutakodnom... Amíg vártam rád, addig gondoltam, hogy körülnézek... És megtaláltam azt az albumot... És amikor megláttam ezt a képet.. Olyan ismerős volt rajta a lány, de először nem tudtam, hogy honnan.... mégis honnan ismered....
- Misa-t? - szakított félbe - Nos igazából ez egy hosszú történet... Igazából Misa valamelyest kapcsolatban van az én családommal... Kicsit bonyolult a dolog, ezért ne is feszegessük... Elég annyi, hogy kiskora óta ismerem, de olyan 7 éves koromban úgymond el kellett hagynom.. azért, hogy Kaito-ra figyeljek... Nem csoda, hogy nem ismert meg, amikor találkoztunk.... De te honnan tudtad, hogy én vagyok a képen? Teljesen máshogy nézek ki...
- Ez egyszerű... A szemedben csillogó boldogság ugyan az maradt... Ugyanazt láttam tegnap este, mint itt a képen... - mosolyogtam rá...