Éreztem, hogy könnyeim átáztatták a kezén a kötést, ezért elhúzódtam tőle, bár a kezét még mindig nem engedtem el... Úgy éreztem, nem tehetem.. Hiába tudtam, hogy az egész az én hibámból történt, mégse akartam őt itt hagyni... Olyan érzésem volt, mintha azt akarná, vele maradjak... Az ágya szélére ültem, őt figyeltem... Nem mozdult... Csak mellkasa emelkedett és süllyedt ritmikusan... Legalább nincs életveszélyben.. Ettől a gondolattól némileg megnyugodtam... Mellé feküdtem, mint egy kis gyerek... Vállára hajtottam fejem, és hozzá bújtam.... Hirtelen azt érzetem, hogy valaki átölel... Kinyitottam a szeme, és lenéztem, a derekamra... Sensei keze fonódott körém... Felnéztem rá, szeme nyitva, engem figyel, arcán mosoly... Annyira megörültem, hogy a nyakába borultam... Sensei a fájdalomtól felszisszent, de akkor is magához szorított, és (ha kissé erőtlenül is) elnevette magát.
- Megyek szólok, az orvosnak - s lekászálódtam az ágyról, de ő megállított.
- Várj... - hangja rekedtes volt, és erőtlen - Te jól vagy?
- Igen, hála neked. Nagyon köszönöm.... és sajnálom... - s lesütöttem a fejem..
- Nem kell sajnálnod.. Örülök, hogy meg tudtalak védeni... - s egy mosolyt küldött felém.
Viszonoztam mosolyát, majd kisiettem a kórteremből, és kerestem egy orvost. Pár perc múlva, már 2-3 orvos, és kb 5 ápolónő sürgött, forgott. Annyira örültem, hogy jobban van... Hirtelen megszédültem, és ismét elhomályosult minden... Amikor ismét kinyitottam a szemem, barátnőim és Amaya-kun hajolt fölém.
- Akane!!! - zokogta mindkét barátnőm, és a nyakamba borultak.
- Áu, lányok... ez még fáj... - de azért viszonoztam ölelésük, és rájuk nevettem...
- Lányok, egy kicsit magunkra hagynátok? Csak egy perc az egész - szólt közbe komor hangon Amaya.
A lányok (és köztük én is) értetlenül néztünk rá, de barátnőim kimentek. Kettesben maradtunk, ami most rendkívül feszélyezett.. nem tudtam mi miatt, hiszen kiskorunk óta folyton együtt vagyunk... De ez most más volt... Aki előttem állt, annyira nem ő volt...
- Mondd csak, mégis hogy képzelted, hogy ilyen állapotban császkálsz? - kiáltott rám, amitől összerezzentem...
- Csak muszáj volt....
- Mi volt muszáj? Látni azt a férfit? - némán bólintottam - Mégis ki ő? Ki ő neked, hogy a felépülésed... nem is... az életed kockáztatod érte???
Még sohasem láttam őt ilyen dühösnek... teljesen kikelt önmagából... Megijesztett...
- Ő...
- Ki ő? Fontosabb neked ő, mint én? Szerelmes vagy belé?
Nem tudtam válaszolni.... Nem tudtam mit is mondhatnék el neki.... Mondjam el, hogy az aki megmentett, az nem más, mint a gyerekkori barátunk? Vagy mondjam el, hogy ő a tanárom, vagy hogy ő egy herceg??? Úgy döntöttem azt a választ adom neki, ami senkinek se okoz gondot...
- Ő az, aki megmentette az életem...