Miután már belefáradtunk a sétálásba és a nézelődésbe, ismét visszamentünk a kocsihoz, s indultunk a követkető "állomásra", a Sensei házába... Várjunk csak egy pillanatott!! A Sensei háza?? Ez komoly?? Még csak egy napja ismerem, és a házába tartok?? Oké, hogy a tanárom, de akkor is... Ettől kicsit feszengeni kezdtem, amit persze ős ismét kiszúrt...
- Mi baj? Talán nem érzed jól magad? Szeretnéd, hogy megálljak egy kicsit? - nézett rám, aggodalommal teli tekintettel.
- Hmm... Nem köszönöm... Jól vagyok. Semmi gond.
- Akkor jó - majd ismét az útra figyelt.
Kissé még mindig feszengve ültem az anyósülésen, ezért kinéztem az ablakon, hogy eltereljem a gondoltaimat. Mikor már kb 15-20 perce kocsikáztunk, hangulatom egyre rosszabb lett. Még pár kilométer, és elhagyjuk a várost.
- Ho-hova megyünk? - kérdeztem némileg dadogva rajtam elhatalmasodó félelemtől.
- Ne aggódj, hamarosan ott vagyunk. Igaz, kissé furcsa lehet neked, hiszen nem is tudsz rólam semmit, késő is van, ráadásul hamarosan el is hagyjuk a várost...
- Aggódnom kéne? - néztem rá félszegen, ő pedig a kérdés hallatán elnevette magát, és megpaskolta a fejem.
- Ne félj. Megértem. Mindjárt ott vagyunk... Nézd csak, látod ott azt a házat? - mutatott egy hatalmas, modern építésű kisebb birodalomra emlékeztető épület felé - Az az én házam, oda megyünk.
Megszólalni sem tudtam. Sensei háza valóban hatalmas volt. Még pár perc kocsikázás, és ráfordultunk arra az útra, ami a birtokán (igen, a saját birtokán, amihez tartozott egy kisebb erdő, patak, legelő és még ki tudja mi minden) át vezetett, egészen a házig. Igazából az nem is egy egyszerű ház volt, inkább egy 21. századi kastély vagy palota. Kiszállva a kocsiból, egy inas sietett elénk, s vagy 4-5 szobalány követte. Igen jól halljátok, inas és szobalányok!! El sem hiszem, Sensei valóban piszkosul gazdag lehet. A szolgálók meghajoltak előttünk, s engedelmes hangon szóltak Sensei-hez.
- Üdvözlöm itthon, uram. Már vártuk jöttét. Mindent előkészítettünk amit kért. És természetesen a hölgy hálóhelyét is előkészítettük, Reméljük kellemes estéjük lesz.
- Köszönöm, most pedig mindannyian távozhatnak. Az este hátralévő részére, mint ígértem, kimenőt kapnak. Azonban mindannyian álljanak szolgálatba holnap pontban 10-kor.
- Igenis. Engedelmével, mi akkor távozunk is. Viszont látásra - s mind meghajoltak.
Tátott szájjal figyeltem a kis jelenetet, és fel sem fogtam, mit is mondott az imént, az inas... Csak amikor már beértünk a házba, akkor ért el tudatomig.
- Egy pillanat... Az az inas, az előbb azt mondta, hogy elkészítette a hálóhelyem? Ez meg mégis mit jelentsen?
- Aggodalomra semmi ok. Mint már mondtam, beszéltem a szüleiddel. Megmondtam nekik, hogy szükségem van a segítségedre, és valószínűleg elég későn végzünk. Ezért felajánlottam, hogy ma este itt aludhatsz. Nem kell tőlem tartanod, a szolgálókat pedig csak azért küldtem el, hogy ne érezd magad kellemetlenül.
- Értem... De akkor miben is kell segítenem, pontosan?
- Azzal még ráérünk. Előbb vacsorázzunk meg. Vagyis előbb gyere, megmutatom melyik lesz a te szobád. Találsz majd ott pár ruhát és ékszert, válasz nyugodtan. Ha elkészültél gyere le, főzök valami vacsorát - a ismét rám villantatott egyet mesés mosolyai közül.
Ismételten zavarban voltam, ezért csak gyorsan bólintottam egyet, és követtem őt. Fel mentünk a lépcsőn, végig egy hatalmas folyosón, majd kb a felénél egy hatalmas ajtó előtt megállt, s kitárta a szoba ajtaját. Amint bepillantottam a szobába, a lélegzetem is elállt...