Szeret? Engem? Ő? Na álljunk meg egy pillanatra.... Ez már nekem sok.... Herceg, később uralkodó, milliárdos, gyermekkori barátom, azóta szeret, és most a tanárom... Hogy történhetett ennyi minden egy nap leforgás alatt?? Sőt, kevesebb, mint 24 óra alatt... Ilyen csak a filmekben van.. pontosabban a szappanoperákban... Egy szegény lány és egy gazdag pasi egymásra talál, egymásba szeretnek, összeházasodnak stb...De ekkor is... Új tanár jön a suliba, kikérnek a suliból, új ruhát kapok, a vásárlás, a császkálás, a vacsora és most ez... A fejemhez kaptam. Ez már tényleg túl sok...
- Jól vagy? - lépett hozzám aggodalommal telt hangon.
- Nem... de túl élem... - kis szünetet tartottam - Most kérlek menj el.... egyedül akarok lenni...
- Rendben, megértem. Hálóinget találsz a gardrób polcain. Ha reggel sem leszel jól, kikérlek az iskolából.
Nem válaszoltam, csak ültem az ágyon némán. Vártam, hogy végre kimenjen... Egy szó nélkül távozott. Az ajtó csukódása, és a léptei hangja ott visszhangzottak a fejemben... Hiába tudtam, hogy most ő is rosszul érzi magát, nem tudott érdekelni. Ő csapott b engem, és még nekem legye miatta bűntudatom? azt már nem. Teljesen félreismertem. Azt hittem, kedves és figyelmes. De kiderült, hogy csak a közelembe akart kerülni. Valamiért úgy érzem, hogy nem kéne rá haragudnom, de mégis... Annyira dühös vagyok... Nem tudok nem gondolni rá, hogy mit tett... Lassan az őrületbe kerget...Amikor hallottam, hogy az ő ajtaja és becsukódik, csak akkor mozdultam meg. Elsétáltam, sőt inkább kóvályogtam a gardróbig, és kivettem az első hálóinget ami a kezembe akadt. Nem volt se erőm, se kedvem kiakadni, vagy csodálkozni azon, hogy még a hálóingen is mennyire látszik, hogy egy gazdag ember vette... Gyorsan belebújtam a fehér selyem hálóingbe, amit csipke díszített, kiengedtem a hajam, és bebújtam a paplan alá. Ismét belefúrtam arcom a puha anyagba, viszont most nem a boldogság miatt, hanem, hogy elfojtsam könnyeim. Nem is tudatosult bennem igazán, hogy sírok, amíg meg nem éreztem, a könnyeimtől teljes átnedvesedett párna érintését... Nem tudtam az okát könnyeimnek... Vagyis mégis... Magamnak nem hazudhattam... Nem azért sírtam, mert Sensei egy herceg, vagy hogy milliárdos.. Nem is azért, mert hazudott nekem... Nem azért, mert tudom, hogy bármit is érzek iránta, sosem lelnek igazán viszonzásra, hiába mondd ő bármit is... Nem azért, mert köztünk minden kapcsolat lehetetlen, egyrészt a tanári mivolta miatt, másrészt azért, mert ő a trón várományosa.... Nem azért, mert bár tudtam, hogy nem igaz, de azt mondta szeret... Nem is azért, mert annyira meglepődtem mindenen, hogy az sok volt... Csupán egy okom volt arra, hogy az egész éjszakát átsírjam.... Az pedig nem más, minthogy az, akibe az első pillanatba beleszerettem, amint megláttam, nem más volt, mint a gyerekkori barátom Keita... igazából nem is a gyerekkori barátom... hanem.. az én első, és egyetlen.... szerelmem....