Basszus... Én ezt most komolyan kimondtam? Hangosan? Én már tényleg nem vagyok eszemnél... Mégis mit gondoltam? Elég ciki a helyzet már így is, nem hiányzik még hozzá ez is... Nem tudtam mit tegyek, ezért lesütöttem a tekintetem. Nem néztem rá, de így is tudtam, hogy nagyon megleptem az előbbi kijelentésemmel... Nem csoda... magamat is... Fél szemmel óvatosan felpillantottam rá, és láttam, hogy mosolyog. Szemében vidámság csillogott. Most már felemeltem tekintetem, és értetlenül meredtem rá. Vajon minek örül ennyire? Rejtély.... Ekkor felsőtestével felém fordult, és megfogta az egyik kezem...
- Figyelj, ilyen miatt ne érezd magad rosszul... Ez nem jelenti azt, hogy őt elárulod... érted?
Vajon honnan tudta, hogy ez zavar? Talán pszichológus?
- Nem, nem vagyok pszichológus.... és gondolat olvasó se, nyugi. De komolyan mondom, az ilyenekkel ne foglalkozz. Ha úgy érzed valakinek el kell mondanod, mert nem tudod magadban tartani, csak keres fel, rendben? Nekem bármit elmondhatsz.
Kis szünetet tartott, mélyen a szemembe nézett, én pedig megbűvölve figyeltem.
- Ráadásnak nem is olyan rég intéztem el, hogy én legyek az iskolád orvosa. Szóval ha bármi történik a suliban, vagy csak beszélgetni akarsz valakivel, az orvosiban majd megtalálsz...
- Szóval, akkor... tényleg BÁRMIT elmondhatok majd neked?
- Igen! BÁRMIT! Ne aggódj.. olyan leszek, mint a naplód... valaki/valami ami minden titkod tudja, de én segíteni is tudok neked...
Istenem annyira jól nézz ki, és ráadásnak még kedves is... Valamiért úgy érzem, hogy benne tényleg megbízhatok.. Méghozzá úgy, mint még soha senkiben... Se a barátnőimben, sem Amaya-ban, sem a szüleimben... Meg akartam neki köszönni, hogy ilyen kedves velem, ezért letérdeltem elé, és átöltetem. Ismét meglephettem, mivel először nem mozdult, de aztán éreztem, ahogy az erős karok körém zárulnak. Fejét vállamon pihentette, és magához ölelt. Mintha órák teltek volna el, úgy éreztem... de belül tudtam, hogy csupán pár másodpercig tartott az egész... Amikor el akartam húzódni, ő erősebben tartott... Majd a fülembe suttogott..
- Csak még egy kicsit... kérlek-- hangja elfúló volt, és csak akkor jöttem rá, hogy sír...
Elhúzódtam tőle, ami most sikerült is, mivel karjaiból elszállt az erő... Az arcát két kezembe vettem, és mélyen a szemébe néztem
- Mi a baj? - nem válaszolt csak megrázta a fejét - Akkor egyezzünk meg valamiben... KÖLCSÖNÖSEN elmondunk mindent egymásnak, rendben? - néztem mélyen a szemébe...
Kicsit hezitált, majd bólintott... Felültem vissza a kanapéra, ő pedig fejét az ölembe hajtotta... Nem tudtam, hogy miért sír, de úgy éreztem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy faggassam... Éreztem, ahogy könnycseppjei végiggurulnak a lábamon... Egyikünk sem szólt semmit.. Ő csendben zokogott, majd sírását felváltotta az egyenletes szuszogás... elaludt... Fejem a háttámlának támasztottam, és pár perc múlva jöttem rá, hogy miért is nem tudtam elaludni... Meg kellett őt vigasztalnom.. ez volt a feladatom...