(Így jobban belegondolva, úgy nézhettem ki, mint egy idióta, ki magában mosolyog). Amikor már a lépcső felénél jártam, csak akkor vettem észre Sesnei-t. Hirtelen megálltam, és egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom is, de gyorsan megkapaszkodtam a korlátban.
- Mi-mióta figyelsz? - kérdeztem zavaromban dadogva.
- Nem régóta - kis szünetet tartott, és alaposan szemügyre vett - Gyönyörű vagy.
Éreztem arcom lángba borul, így lesütöttem fejem, s orrom alatt motyogva beszéltem.
- Köszönöm...
Sensei elindult felém, fellépet 2-3 lépcsőfokot, és felém nyújtotta a kezét. Felemeltem tekintetem, és önkéntelenül is elindultam felé. Miközben egyre lépkedtem lefelé a fokokon, alaposan szemügyre vettem Sensei-t. Ő is átöltözött. Egy sötétkék öltöny volt rajta, alatta fehér ing, nyakában pedig mintás nyakkendő. Zakója alatt mellény simult ingére, zsebében (az arany láncok miatta valószínűleg) egy régimódi arany láncos óra volt. Furcsa volt így látni őt, mivel általában mindig ki van gombolva inge felső 2-3 gombja, most azonban a nyakkendő miatt, ez lehetetlen volt. Már csak pár lépcsőfok választott el tőle, amikor tekintetem a felém nyújtott kezére siklott. Csuklóján ott volt, a ma vásárolt karkötő. Annyira megörültem, amikor megpillantottam, hogy ismét elmosolyodtam. Megtettem az utolsó pár lépést is, és kezem az övébe helyeztem. Ő rám mosolygott, és megszorította a kezem, majd belekaroltam. Átsétáltunk az ebédlőbe, ahol egy 2 főre megterített asztal várt minket. Mesésen nézett ki az asztalunk. Rózsaszirmok borították az amúgy hófehér terítőt, mintás porcelán tányérokon hevertek a finomabbnál finomabb falatok. Kecses poharak hívogatták a vendéget a bennük lévő vörös nedűvel, és gyertyaláng teremtett kellemes hangulatot. Az asztalhoz sétáltunk, Sensei pedig kihúzta nekem egy széket (mint a filmekben az úriemberek). Megvártam, míg ő is elfoglalja a helyét velem szemközt, s csak akkor néztem az elém tálalt ételre. Kész lakoma volt elém tálalva, és tudtam, hogy mindezt ő maga készítette. Finomabbnál finomabb falatok sorakoztak, és evésre csábították az éhes vendéget. Sensei-re pillantottam, és nagyon meglepődtem. Arcára kiült az aggodalom, és a kíváncsiság.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Nos.... igazából ez az első alkalom hogy másnak főzök. Az igazat megvallva... egy kicsit izgulok - láttam ahogy (kivételesen ő is) elpirul, és elfordítja tekintetét.
Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki épp most vallotta be a lánynak, akit szeret, hogy mit érez. Erre gondolva, halk kacagásba kezdtem, amitől csak nőtt zavara. Láttam, ahogy megpróbálja összeszedni magát, majd felém fordult, és szemembe nézett.
- Kérlek kóstold meg, kíváncsi vagyok a véleményedre.
"Annyira aranyos" - gondoltam magamban, majd bólintottam és az evőeszközért nyúltam...