Értetlenül néztem az engem magával ragadó kézre, és mielőtt kiléptem volna a teremből, még egyszer vissza néztem. Döbbent arcok meredtek rám. Lesütöttem fejem, és éreztem, hogy ismét (már vagy századszorra) elpirulok. Végigvezetett a folyosón, s már örültem, hogy végre elértünk a tanáriig, azonban tovább mentünk előtte. Egyenesen fel a tetőre. Amikor felértünk Sensei elengedte a kezem, és kitört belőle a jóízű nevetés. Én értetlenül pislogtam rá, miközben ő a hasát fogva, és könnyeit törölgetve leült az egyik padhoz.
- Gyere, ülj le - mutatott a vele szemközti székre.
Kissé bátortalanul odasétáltam, és lehuppantam a vele szemközti székre. Először nem mertem ránézni, de egy fél perc elteltével már nem tudtam megállni. Amikor ránéztem, ő a távolba kémlelt, de egy perc múlva felém fordult.
- Ez jó móka volt. Láttad az arcukat, amikor eljöttünk? - kérdezte ismét nevetve.
- Sensei, mégis mi szükség volt erre? - kérdeztem lassan visszanyerve valamennyit a lelki erőmből.
- Ó, igaz is. Nos, gondolom örülsz, hogy végre tanársegéd lehetsz...
- Az igazat megvallva, igen. De miért pont engem választott? - meredtem rá kérdőn.
- Valójában azon egyszerű okból, mert nagyon hasonlítasz, egy a számomra kedves lányra.
- Értem - feleltem egy kissé csalódottan - És miről akart beszélni a holnapi órával kapcsolatban?
Tekintete a messzeségbe meredt, s arcán a vidámságot a komolyság váltotta fel. 1-2 percig nem szólt semmit, majd anélkül, hogy felém fordult volna, szokatlanul komor hangon szólt nekem.
- Egy kis segítségre lenne szükségem, majd reggel, de ezt majd csak iskola után beszéljük meg. Most menj vissza az osztályodba, mielőtt kicsengetnének.
Annyira más volt. Most nem sugárzott belőle az életöröm, vagy a boldogság. Mégis, még így is annyira menő volt... Egy szó nélkül elmentem, s ott hagytam őt a gondolataival. Épp időben értem vissza, amikor beértem az osztályba, éppen akkor csengettek. Az egész osztály az én padomhoz gyülekezett, és faggatni kezdtek, hogy mi is történt a Sensei-el...