Miután ott hagytuk Kasumi-t a házban, mi visszamentünk a kocsihoz, és be a kórházba... Ian csak kirakott, ő maga nem jött be velem... Amint beléptem a kórházba, a nővérke, aki tegnap intézte el, hogy elmehessek, elém sietett.
- Jaj, kisasszony. Jó hogy jött - mosolygott rám.
- Miért mi történt?
- A fiatal úr, akit önnel együtt hoztak be...
- Ige? Mi történt Ikuto-val?
- Magához térté! És azóta egyfolytában önt szólongatja.. Maga után akart menni, maikor megtudta, hogy elhagyta a kórházat.. Kénytelenek voltunk az ágyhoz kötni!
- Uram Isten. Mutassa, merre van! - siettem a nővérke után.
Nem messze volt a szobája, 2 perc alatt oda is értünk. Amikor beléptünk, szívem összeszorult. Tényleg az ágyhoz kötötték szegényt... testét mindenütt kötések borították, de még így is küzdött a szíjak ellen... Kötései néhol már át is véreztek az erőlködéstől, és láttam rajta, hogy mennyire fáj neki... De akkor is szabadulni akart.. miattam... Odasiettem hozzá, és két kezem közé fogtam az arcát.
- Ikuto, itt vagyok!
- Akane... tényleg te vagy az? - kérdezte alig hallhatóan.
- Igen én vagyok! Annyira örülök, hogy magadhoz tértél! - borultam a nyakába.
- Én is örülök, hogy végre itt vagy... Amikor magamhoz tértem, és te nem voltál mellettem annyira megijedtem... Nem tudtam, hogy vagy... Bajod esett?
- Nyugodj meg, nekem semmi bajom. Most magaddal foglalkozz! Hogy érzed magad?
- Most, hogy te már itt vagy, sokkal jobban - mosolygott rám.
Végig néztem rajta... Annyira szánalmasan festett így.. A nővérke felé fordultam...
- Kérem... vegyék le róla ezeket a szíjakat! Higgyenek nekem nem fog elszökni!
- Rendben van... - lépett oda hozzá, és kioldotta a szíjakat.
Amikor az utolsót is levette róla, Ikuto felült az ágyon, és a nyakamba borult...
- Annyira örülök, hogy itt vagy - súgta a fülembe.