Percek és órák repültek el egyetlen pillanat alatt... amikor észbe kaptam, már odakint a Hold útjának felénél járt... Körülnéztem a szobában... a kórházba értünk, a lányok iderohantak, hogy megnézzék hogy vagyunk... de már se ők, se Amaya nincs itt... Ikuto-ra néztem.... nyugodtan feküdt az ágyban... mintha aludna... Jobban megnéztem.. arcán és karján horzsolások éktelenkedtek, felső testének pedig szinte egészét egy kötés fedte... Bűntudat költözött szívembe... ha akkor nem próbál engem megmenteni, akkor most nem lenne itt... miattam sérült meg, és lett belőle gyilkos... ahogy belőlem is... El se hiszem, hogy kiontottam egy életet... Könnyek záporoztak szemeimből... arcomat Ikuto takarójába temettem... próbáltam elfojtani hüppögésem, de egyszer csak egy kéz pihent meg fejemen. Lassan felnéztem rá.. magához tért és most rám mosolygott...
- Mégis miért sírsz? - kérdezte halk, rekedtes hangon.
- Ikuto... magadhoz tértél? Hogy vagy? - kérdeztem és visszanyeltem újabb könnyeimet.
- Most ne foglalkozz velem! Téged mi bánt?
- Hogy érted azt, hogy ne foglalkozzak veled? Hiszen miattam sérültél meg!
- Ezt az ostobaságot most verd ki a fejedből - keményítette meg a hangját
- De hát... - kezdtem, azonban Ő egyetlen mozdulattal félbe szakított.
- Figyelj rám most nagyon jól! NEM A TE HIBÁD, hogy Ők úgy döntöttek, hogy elrabolnak, hogy megfenyegetnek, hogy rád támadnak! NEM A TE HIBÁD, hogy Ők pisztollyal támadtad rád, hogy meglőttek engem és ezzel feldühítettek! ŐK A FELELŐSEK mindenért, neked semmi közöd a történtekhez! Érted?
Némán bólintottam ás rá mosolyogtam. Szívemből elűzött mindenféle kételyt. Igaza volt... Ráadásnak a múlton már egyébként se tudok változtatni...
- Gyere - fogta meg a kezem és maga felé húzott - feküdj ide mellém, látom, hogy te is fáradt vagy.
Engedelmesen hozzásimultam, akár egy kismacska. Fejemet vállára fektette és átölelt. Biztonságban éreztem magam és amint lehunytam a szemem el is aludtam. Álmomban Ikuto-val egy kis szigeten voltunk... A Nap melege elől pálmafák árnyékába menekültünk, majd egyenesen a tengerbe... Nem volt ott rajtunk kívül senki. Felhőtlenül boldog voltam... és szabad... mint eddig sohasem... Egyszer csak a lányok csatlakoztak hozzánk, arctalan neve nincs fiúkkal az oldalukon... de boldogok voltak ők is... Alkonyodni kezdett és egymás karjaiban néztük a naplementét. Amikor a Nap már eltűnt a horizonton, valaki a nevemen szólított... A hang irányába fordultam.. Sensei állt ott, szomorúan... engem nézett... csalódott volt, és magányos... mint akit... megcsaltak....