Ezt nem hiszem el... De hát én nem képzelődtem... Láttam őket! Mégis mi a fene folyik itt? Szédülni kezdtem... Forgott velem a világ... Aztán ismét minden elsötétült...
Hangokat hallottam... A közelemben beszélgettek... De nem értettem, hogy mit mondanak... A hangokat se ismertem fel... Fájt a fejem... nem erőltettem az ébrenlétet... nem küzdöttem az ájulás ellen... visszazuhantam a biztonságos sötétségbe...
Néma csend... és sötét... most menni fog... most nem kell küzdenem... Kinyitottam a szemem... Nem tudtam hol vagyok... de az biztos volt, hogy ez nem egy kórház.... Próbáltam felülni... sikerült... leszálltam az ágyról... Elindultam az ajtó felé... Végig sétáltam a folyosón... valami vonzott magához... Egy bálterembe értem... Az egyik erkélyajtó nyitva volt... a Hold sápadt sugarai besütöttek rajta... Vonzott magához... Kimentem az erkélyre... A szél lágyan fújt... Belekapott a ruhámba és a hajamba... úgy érzetem magam, mint a Titanicban... szinte repültem... Ismerős illatot éreztem... Leléptem az erkélyről a kertbe... az illat irányába... Egy mezőre kerültem... Tele íriszekkel, amik a Hold fényében fürödtek... Mesés látvány volt... egy álom... Nem akartam innen elmenni... Örökre itt akartam maradni... de éreztem, hogy nem lehet... Mint egy kis-gyerek, ugrándozva haladtam a virágok között... Pörögtem-forogtam, mint aki alatt forog a Föld... Hanyatt feküdtem és hagytam, hogy a virágok bódító illata magával ragadjon. Otthon éreztem magam... és biztonságban... Vettem egy mély levegőt, majd az álmok mezejére léptem... Éreztem egy langyos szellőt, mai végigsöpör a mezőn... hallottam a szél halk szavát... éreztem, ahogy a szirmok tehetetlenül utaznak a szél hátán... Egy belső hang azt mondta: Otthon vagy... ez a te igazi otthonod! Hittem neki... A szívem hitt neki... Álmomban boldog voltam... és gondtalan... nem értek el hozzám a világ bajai és zajai. Semmi se volt kötelező és senki se kötelezett. Egy kis házban éltem, mégis meg volt mindenem, amire szükségem lehetett. Nem voltam se szegény, se gazdag. Egyszerű ruhákban jártam és nem foglalkoztatott a fényűzés vagy a nyomor. De senki se volt mellettem... valamiért úgy éreztem, hogy mégis hiányzik valami... valami vagy... VALAKI... aki fontos számomra.... a nevemet kiáltották... kutyaugatást is hallottam... Talán Ő az akit keresek? Egyre hangosabb lett... Szinte pár centire kiáltozott tőlem... Behunytam a szemem... Valaki megragadott... Ránéztem... Tényleg ő volt az... Rá mosolyogtam és elindultam felé... viszont valami elkapta a lábam.. egy szörnyeteg... a lábamba mélyesztette a karmait... nem engedett oda hozzá... egyre jobban maga felé húzott... mocskos csápjai elértek engem... ödögi hangon sziszegett..
- Te hozzám tartozol.....
Nem tudtam szabadulni.. nem volt elég erőm...
- NEEEEEEM! ERESZ!!!!! - ordítottam sikítva....