A nővér kiment, és egyedül maradtunk a szobában... Karjai ólomsúlyként nehezedtek vállamra... A bűntudatom tette őket ilyen súlyossá... Ha akkor orr a tetőn jobban figyelek, ő nem sérült volna meg.. Ha nem leszek ostoba mód féltékeny, és nem menekülök el tőle, most nem feküdne itt... éreztem, hogy arcomon végiggördül egy könnycsepp... Éreztem, hogy karjai elengednek, és meredten nézz rám...
- Akane... mi történt? - kérdezte.
- Annyira sajnálom, Ikuto...
- Mégis mit, Akane?
- Azt, hogy idekerültél... az egész az én hibám... - zokogtam.
-Ugyan már... - vette két keze közé arcom - Nem a te hibádból történt!
- De igen! Ha nem menekülök el akkor tőled, akkor nem kerültem volna fel a tetőre, és te most nem lennél itt - hadartam könnyeimben fuldokolva.
- Ugyan már.. De mondd csak, mégis miért menekültél el akkor tőlem? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Akkor? - szipogtam - Azért futottam el, mert féltékeny voltam . kiáltottam.
Láttam, hogy ezzel a kijelentésemmel teljesen ledöbbentettem őt... Elengedte arcomat, és leroskadt ágyára... Maga elé meredt a semmibe... Vagy 2 perc telhetett el néma csendben... Ekkor hirtelen felém nyúlt, és magához húzott az ágyra... szorosan magához ölelt, és közben a fülembe suttogott...
- Te ostoba lány... nem kell féltékenynek lenned! Számomra te vagy az egyetlen ezen a világon, Hime-sama - nyomott egy puzsit a homlokomra.
- De ezt most csak azért mondod, mert én vagyok a hercegnő... és kötelességed rám vigyázni, és kedvesnek lenni velem...
. Uram Isten, dehogy is... Nem azért mondom, mert a szolgálód vagyok! El se vállaltam volna ezt a munkát, ha nem éreztem volna irántad semmit már a legelején! Csak azért lettem a szolgálód, mert már az első pillanatban megkedveltelek... ezért is küldtem neked azokat az ajándékokat a születésnapodra- magyarázta.
- Igazad van...a zenedobozok...
- Pontosan! Emlékezz csak! Azt a számot külön a születésed alkalmára írtam! Csak neked...
- Igazad van... sajnálom... Csak annyira félek...
- Mitől félsz? - nézett rám csodálkozva.
- Mitől? Attól, hogy te is elhagysz, és becsapsz... - zokogtam újra...
- Butus... ettől nem kell félned... Én a születésed óta csak miattad élek... azért, hogy segítselek és szolgáljalak téged - mosolygott rám.
- Akkor ígérd meg, hogy sohasem hagysz el! - motyogtam könnyes szemekkel.
- Ígérem - nyújtotta felém kisujját...
Ezt az ígéretformát általában gyerekek szokták használni, de most nekem ez az apró gesztus a világot jelentette.... Mindennél többet... Kinyújtottam én is kisujjam, és rá mosolyogtam...