Az első kanál szinte felrobbant a számban... Hihetetlenül finom volt.. és nagyon jól esett.. Szinte azonnal megnyugodtam tőle..
- Honnan tudtad, hogy ez használni fog? - kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal.
- Ez is egy angol trükk - mosolygott rám.
Miközben a fagylaltot ettük, körbe néztem... Amikor megláttam az órát, szinte lefagytam...
- Ian.. nekem mennem kell...
- Vissza a kórházba? - bólintottam - Semmi gond. Nem kell visszamenned. Beszéltem az orvosoddal. Már kiengedtek!
- Tényleg? De mégis mikor
- Épp az előbb. A kocsiban.
Álmélkodva néztem rá... Nem is emlékszem, hogy telefonált volna...
- Köszönöm - mosolyogtam rá, majd folytattam a fagyi evést.
Végre ismét beszélgettünk... Már el is felejtettem, hogy milyen jó vele beszélgetni... Mire kivégeztük a fagyit, már késő este lett... Kb. 11 óra... Mind a ketten felálltunk a kis pulttól, én pedig követtem Ian-t. Felvezetett a lépcsőn, egy tágas szobába.
- Nos, tessék. Ez lenne a te szobád. Már mindent előkészítettem - vezetett be.
- Te aztán előrelátó vagy - mosolyogtam rá.
- Melletted, muszáj - heccelt.
Körülnéztem a tágas szobában, és elámultam... Teljesen olyan volt, mint az én szobám.. Már szinte mindenhol otthon vagyok, nevette magamban.
- Jó lesz? - kérdezte.
- Persze, hogy jó! Mesés!
- Akkor jó. Úgy terveztem, hogy pár napig itt maradhatnál, míg a rendes elbocsátásod meg nem történik... Itt úgyis orvosi felügyelet alatt vagy - nevetett - Persze akkor jössz, és mész, amikor akarsz.
- Nagyon szépen köszönöm, Ian. Sokkal tartozom neked- öleltem meg.
- Ugyan már... ez a legkevesebb - és egy puszit nyomott a homlokomra.