Megnéztük a napfelkeltét.. Láttuk, ahogy a fény lassan bekúszik a város falai közé... Meseszép volt.. Felemelő látvány... Amikor a Nap már elhagyta a horizontot, mi is visszamentünk helyünkre, akár a Hold. Éppen, hogy visszaértünk, egy nővér jött be Ikuto szobájába.
- Na, hogy telt az estétek? - kérdezte hatalmas mosollyal arcán.
- Köszönjük jól - mosolygott vissza Ikuto, és megfogta a kezem.
Mire a nővér beért, Ikuto már az ágyában feküdt, én pedig mellette ültem egy széken. Amikor megfogta a kezem, én zavartan néztem rá vissza. A nővér kisietett, hogy behozza a gyógyszereket.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi... csak egy kicsit furán érzem magam... - mondtam szemem lesütve.
- Miért érzed magad furán?
- Csak...
- Igen? - nézett mélyen a szemembe.
- Na itt is vagyok - lépett be a nővér.
Láttam, hogy Ikuto csalódottan engedi el a kezem... Maga elé mered, és némán ül...
- Kis hölgy, azt hiszem itt az ideje, hogy elmenj - terelt ki a szobából a nővér.
Én szótlanul mentem el, de az ajtóból még utoljára visszanéztem rá... Teljesen magába szállt... Arcáról eltűnt az iménti vidámság... mintha egy teljesen más ember lett volna most, mint 2 perccel ezelőtt... Kimentem a folyosóra, és elővettem az Ian-től nem rég kapott vadi új telómért. Beütöttem Ian számát, de nem hívtam fel... Most szükségem volt egy kis sétára- Elővettem zsebemből a fülhallgatóm, és bekapcsoltam a zenét... Kiérve a kórházból a hosszabb utat választottam. Végig a parkon, át a tavon keresztülívelő hídon, és át a város belvárosán. Megálltam az egyik piros lámpánál, megvártam míg vált, aztán leindultam. De amikor éppen le akartam lépni, valaki elkapta a karomat, és vissza rántott...Egy pillanattal később egy kocsi száguldott el előttem... Ha az a valaki nem ránt vissza, elütöttek volna... Hálásan fordultam hátra, megmentőm felé.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy megmentett . mosolyogtam rá.
- Ejnye, Akane.... Jobban is vigyázhatnál magadra... - morogta egy ismerős hang....