Tehát életben vannak… Most nem tudom, hogy ennek a hírnek
örüljek-e, vagy sem… Igaz, hogy így egy kissé megkönnyebbültem, de ugyanakkor
féltem is… Tehát még szinte bármikor rám… ránk ronthat újra… Éreztem, hogy
testemen remegés fut végig… Sensei minden bizonnyal észrevette, mivel egyetlen
szó nélkül szorosan magához ölelt. Amint megéreztem körém fonódó karjaim
védelmező erejét, már biztonságban éreztem magam. Többé nem féltem semmitől. De
ekkor történt valami… egy érzés kerített hatalmába… A tarkómon lévő apró
hajszálak az égnek álltak… Ikuto! Történt vele valami… éreztem. Mintha nemrég
egy túlforrósodott kályhát öleltem volna, olyan gyorsan löktem el magamtól
Sensei-t… ő pedig értetlenül meredt rám.
- Mi történt?
- Ikuto!
Valami történt vele! Azonnal vissza kell mennem hozzá – kiáltottam immár a
kocsiból könnyes szemekkel.
Már
nem kérdezett semmit. Elég volt csak az, hogy rám nézett. Szó nélkül beszállt
mellém a kocsiba, és tövig nyomta a gázt. Pár perc alatt értünk be a kórházba.
Szinte repült velünk a kocsi. Még meg sem álltunk teljesen, amikor én szó
szerint kiugrottam a kocsiból és elkezdtem rohanni Ikuto kórterme felé. Amint
az ajtaj előtt álltam. már tudtam, hogy igazam volt. Történt vele valami.
Kinyitottam az ajtót, és arcomba sakura szirmok örvénye csapódott. Egyik
kezemmel eltakartam arcom. Amint lecsillapodott rémülve nyitottam ki a szemem.
Ikuto eltűnt.. az ágya üres volt, az ablak pedig nyitva… Eltűnt… elment… itt
hagyott… Szemembe könnyek gyűltek… Újra egyedül hagyott engem. Ő is olyan, mint
a többiek. Elhagy engem és vissza se nézz. Könnyek gyűltek a szemembe… Zokogva
rogytam térdre. A magány érzése elhatalmasodott rajtam. Legszívesebben
kiugrottam volna utána az ablakon.. éppen indulni akarta, maikor Sensei beért
engem és elkapta a derekam. A másodperc tört része alatt felmérte a helyzetet
és megértette, hogy mi is történt itt. Szorosan ölelt magához én pedig próbált
őt ellökni, de nem sikerült. Dühös voltam rá, még jobban, mint amikor
eltitkolta a kilétét! Ökleimet összeszorítottam és dühösen mellkasát
csapkodtam, miközben könnyeim záporoztak.
- A te
hibád!Az egész a TE hibád! – zokogtam dühösen – Ha nem viszel el… - szipogtam –
ha nem viszel el, akkor még mindig itt lenne! A TE hibád, hogy ő is elhagyott
engem! Gyűlöllek! Tűnj innen! Látni se akarlak! Takarodj! – kiabáltam, mint
valami félőrült.
Én
is jól tudtam, hogy Sensei-nek igazából semmi köze ehhez az egészhez… az eszem
tudta, de a szívem azt súgta, az eszem most téved. A szív hangja pedig erősebb
volt! Most semmi nem számított, csak hogy visszakapjam Ikuto-t! Végső
kétségbeesésemben összeszedtem minden erőmet és pofon vágtam Sensei-t. Jó
erősre siekrülhete, mivel Sensei az arcához kapott és a földre esett.
Csodálkozva nézett fel rám, én pedig dacosan a szemébe néztem és
megkeményítettem a hangom.
- Tűnj el innen!
Látni se akarlak, amíg őt vissza nem kapom! Ne gyere a szemem elé! –
utasítottam, majd megvártam míg feltápászkodik és elhagyja a kórtermet.
Utána
odament Ikuto ágyához és a párnájába fúrtam fejem, hogy belélegezzem illatát…