Nem tudták mi bajom lehet.. Ők ebből az egészből nem értettek semmit...
- Akane jól vagy? Mi történt? - lépett oda hozzám Misa.
- Ki volt az? - kérdezte Hikari.
Ian odalépett hozzám, vállamnál fogva maga felé fordított, és a szemembe nézett...
- Ő volt, ugye? - nem válaszoltam, csak bólintottam...
Magához ölelt.. amilyen szorosan csak tudott... Én pedig biztonságban éreztem magam a karjai között... A lányok csak sóhajtottak egyet, majd magunkra hagytak... Látták, hogy most nem tudnak segíteni... Sírtam.. ismét... Már nem is tudom hányszor sírtam, mióta Sensei ismét feltűnt... és legtöbbször miatta... Ian felkapott, és kivitt a kocsijához... Beültetett az anyósülésre, majd elhajtott velem... Nem haza, és nem is a régi otthonomba vitt... valahova máshová... Egy hatalmas házhoz... Kiszállni, már önerőből kászálódtam ki a kocsiból... Álmélkodva néztem a hatalmas házat... Ian mellém lépett, és átkarolta a derekam..
- Ez az èn házam... gondoltam most nincs sok kedved hazamenni, ezèrt hoztalak ide... ha rosszul gondoltam, sajnàlom...
- Nem gondoltad rosszul... tènyleg nncs hozzà kedvem...
- Hàt akkor menjünk is be - terelt az,ajtò felè...
Amint belèptem az ajtòn, egy teljesen más vilàgba èrkeztem... Olyan volt, mintha màr nem is japànban lettünk volna... Egy kis darab Anglia... Angol bùtorok, angol festmènyek... Àmuldozva nèztem körbe... Ian bekìsèrt a konyhàba, ès leültett egy bárszèkre... Ő a hűtőhöz ment ès elővett belőle egy doboz fagyit... beleszùrt kèt kanalat, majd leült velem szembe a doboz fagyival... Intett, hogy egyek belőle, ès közben ő is az egyik kanálèrt nyùlt.. Èn elkaptam a màsik kanalat, ès enni kezdtem a fagyos finomsàgot.