Nem akart elállni, könnyeim záporoztak... Hallottam az óra kezdetét, majd végét, és ismét a kezdetét jelző csengőt.. Utána már nem figyeltem rá... Hallottam a telefonom csörgését.... Egy idő után viszont elhalt... Ő elnémította... Újra csak a könnyem keltette zajt hallottuk... Aztán valaki dörömbölt az ajtón...
- Ne félj, bezártam - súgta lágyan.
Tudta, hogy most egyedül akarok lenni.. Ő megoldotta... Mellette biztonságban éreztem magam.. Pont úgy, ahogy az egész hajcihő előtt... Amikor még nem voltam hercegnő, amikor nem én voltam a téma az iskolában, amikor az egyetlen dolog, amiért aggódnom kellett, hogy mikor érnek haza a szüleim... Legszívesebben visszaforgattam volna az időt... De ezt sajna nem tehetem... El se hiszem, hogy mindazok ellenére amit tettem, és mondtam, ő még mindig mellettem van... Nem érdemlem meg... ez már biztos... Lágyan ölelt, mégis éreztem karjaiban az erőt... Azt az erőt, amivel megmentett... Azért a napért egy életen át hálás leszek neki... Hála... nem is.. inkább Tisztelet.... sőt.. Szeretet... hogy miért nem szerelem? Mert tudom, ő már nem szeret... Rég elvesztettem őt... És miért? Mert ostoba voltam... Mert hittem egy ismeretlen lánynak... Egy lánynak, akiről semmit se tudok... Neki pedig nem hittem... Még csak meg se hallgattam...
- Ne aggódj, nem haragszom - súgta, mintegy válaszként a gondolataimra.
Gondolatolvasó lenne? Nem hiszem... Csak nagyon jól ismer... Mindenkinél jobban.. Ő mellettem volt a kezdeteknél... Meg akartam neki köszönni... Mindent, amit eddig értem tett... De nem tudtam hogyan.. Itt most nem volt elég egyetlen ajándék... Valami mást kell neki adnom... De mit? Könnyeim kezdtek elállni... Felemeltem fejem, és ránéztem...
- Köszönöm...
- Nincs mit... De mond csak, mi a baj?
- Magam se tudom... De valamiért úgy éreztem, egyedül kell lennem... Mikor észbe kaptam... már potyogtak a könnyeim..
- Túl sokat vállalsz magadra...
- Lehet... de senki sincs, aki segítene...
- Én itt vagyok, hozzám bátran fordulhatsz - mosolygott rám.
- Igazad van... Többet nem futok el...
Már nem kellett többet agyalnom, hogy is köszönjem meg neki... Megragadtam inge gallérját, és lágy csókot leheltem ajkaira.. Ő viszonozta csókom... Tehát még szeret... Amikor ajkaink ismét külön váltak, ő mély, rekedtes hangon szólt..
- Szeretlek, Akane...
- Én is... Szeretlek.... Sensei - s átkaroltam őt...